ajna - rengeteg

Érdekes, hogy egymás után két, instrumentális, post-rock lemez kerül bemutatásra. Az ember azt gondolná, ez a szegmens szinte teljesen kihalt az ezredfordulóra. De szerencsére ez nem igaz, és a Ghost Toast mellett, itt a szomszéd Kondorosról az Ajna. Nagy öröm ez a magamfajta zenebohócnak. Összetett, komplikált muzsika, ráadásul szinte a földim a társaság.

Több alkalommal, Szentesen, és a Granáriumban is összefutottam már a zenekarral, mindig komoly benyomást tettek rám. Valahol mélyen, mindig azt gondoltam ilyenkor, "igazán bátrak a srácok, hogy ezt a fajta muzsikát ilyen elánnal és elszántsággal nyomatják. Le a kalappal előttük!" Aztán tessék, eltelik tíz év, és máris itt az első nagylemez. Kell ennél több?

ghost toast - shape without form

A debreceni Ghost Toast előző nagylemezét szerzőtársam, Nagy Géza jegyezte, de számomra is radaron volt/van a csapat. Kiemelkedő megoldások, és magával ragadó zenei ötletözön jellemezte az Out of this World címmel ellátott, korábbi korongot. Az új, Shape Without Form pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol elődje letette, mégis bővített, továbbgondolt formában kapjuk meg a instrumentál/prog/rock vitézek friss anyagát.

Érdekes összecsengés, hogy a nagy karantén időszakban került a kezembe, minden idők egyik legkomolyabb háborús filmopusának rendezői változata, az Apokalipszis most. A Kurtz ezredest alakító Brando szavalása megjelenik a prog-rockerek lemezén is. Kicsi a világ? Vagy hasonló az érdeklődési kör? Fene tudja, de annyi biztos, nagyon jól áll az új felvételnek a még több narráció, és a már említett hangszeres paletta bővítés.

katatonia - city burials

A svéd Katatonia számomra egyike azon bandáknak, melyekhez rendkívül vegyes érzéseim társulnak: a '90-es évek második és a 2000-es évek első felében készült korongjaikat viszonylag sokat hallgattam, de a "Night Is The New Day" óta lelkesedésem már erősen csökkenni kezdett, valahogy unalmasnak kezdtem érezni a stúdióanyagaikat. Megfáradást érzékeltem már a dalaikban: azok a fantasztikusan fülbemászó, azonnal tapadó dallamok és refrének is hiányoztak, melyek a például a "Discouraged Ones" című lemezüket olyan magasra emelte.

Jonas Renkse énekes és Anders Nyström gitáros bandája tulajdonképpen a minőség szinonimája is lehetne: sosem adtak ki kifejezetten gyenge produkciót a kezükből, a depressziós, sötét, melankolikus, rendkívül jellegzetes zenei világuk is állandónak mondható. A hangszerelés, a megközelítés, a hangsúlyok változnak, de az összhatás általában ugyanaz volt.

 

muddy roots - wings on my back

Valamikor január végén akadt a kezembe a Muddy Roots első lemeze, Kőbánya stoner gyöngyszemei már Burning Full Throttle néven is nyomultak, amiről 2015-ben megemlékeztünk. Majd az előbb említett formáció romjain kiteljesedő Muddy Roots debütáló lemezzel jelentkezett, ami igazán jól sikerült. Kicsit más, kicsit máshogy szól, de a lényeg tök ugyanaz. De nézzük meg, pontosan mi ez!

Ha röviden kellene jellemezni az anyagot, nagyjából annyit írnék róla; hogy egy időgéppel visszarepültünk a 70’s évek Amerikájába, beültünk egy motoros bárba és bátran elkezdtünk sörözni. Aztán az este folyamán a színpadon termett a Muddy Roots és lenyomta ezt a recsegős-ropogós morajlást. Ami persze mind a kocsma közönségének, mind nekem nagyon tetszett, majd a koncert végén tovább söröztünk, amihez a zenekar tagjai is csatlakoznak. Ehhez a jelenetsorhoz nagyon illene ez a muzsika.

kvelertak - splid

Az idén tíz éve, hogy a norvég Kvelertak megjelentette első nagylemezét. Óriási hatást gyakorolva előbb a skandináv térségre, majd villám gyorsan Európára is. Első két lemezük agyonnyerte magát, a legnagyobb metal zenekarok vitték magukkal az elvetemült norvégokat, és turnézták körbe a világot… aztán jött a harmadik korong, ami személy szerint nekem nagyon tetszett, viszont nemzetközi mércével jóval szerényebb sikereket könyvelhetett el, mint a kezdeti társai. Nyilván megvan ennek az oka.

De északi barátaink nem csüggedtek, sőt. Átrendezték a sorokat. Egyrészt Ivar Nikolaisen lépett a mikrofon mögé, aki nagyon hasonló orgánummal bír, mint elődje, viszont a tisztább énekek terén sem fogy el a tudománya, mint ahogy ez Erlend Hjelviknek sajnos gyenge pontja volt. Kiadót is cseréltek, sőt, a norvég szövegeket helyenként angolra cserélték, amivel tovább növelték a befogadhatósági tényezőt. Nem mellékesen vendégénekesként beugrott a mastodonos Troy Sanders is egy dalra.

turbo - csillagból emberré

A Turbo zenekar mindig is rajta volt a radaromon. Figyeltem 2015-ig tartó, „hivatalos” működésüket, főleg Jero rememberes munkássága miatt. Ifjú süldő koromba, nagyon oda volt a Fibulával közösen szerkesztett csapatukért, még a Loksiba is jártam egy koncerten, valamikor a 2000-s évek első felében. Pont. Ez bőven elegendő volt, hogy a Turbo képernyőn maradjon nálam. Aztán jött a leállás, és a gondolat, hogy egy ilyen erős, magyar, prog csapat befejezi.

Majd derült égből villámcsapásként ért a hír, miszerint újra zenél, lemezt készít, ráadásul magyar nyelven a társaság. Na szép, el sem tudtam képzelni ebből mi lesz; de ha mondhatom ezt, a magyarosítás kockázata nem hogy rossz hatással lenne a dalokra, inkább még egy polccal feljebb pakolta a dolgot. Legalábbis az én értékrendemben. Szögezzük le az elején, iszonyatosan tetszik az új lemez, amiről az Iránytű klipje kapcsán vertem homlokon magam, és szántam rá billentyűzetemet, hogy véleményt formáljak.

british lion - the burning

Steve Harrist nem kell senkinek bemutatni. Ha jobban követed az Iron Maiden főnök munkásságát, akkor a British Lionról is hallottál már. Második lemezét dobta januárban piacra ez a „szóló” project, és most megnézzük, az első – szóra sem érdemes próbálkozás után mit tud a The Burning névvel ellátott anyag.

Első hallásra is szimpatikusabb volt a történet, mint a 2012-s első felvonás. A Harris által „dal szerzett”, előadott, „producerkedett” projekt sokak szerint felesleges, és a 17. Iron Maiden lemezre kellene ellőni ezeket az, amúgy jól átgondolt, hard rockos dalokra elhasznált töltényeket. Nehéz ebben a kérdésben állást foglalni. Véleményem szerint egy akkor nagyágyú, mint Steve Harris nagyjából azt csinál, amit akar. Ha éppen ezzel a formációval kíván klasszikus értelembe vett rock zenét gyártani, akkor megteszi. Szerencsére most egy kicsit ügyesebben, mint első próbálkozásra.

tool - fear inoculum

Több mint egy évtizedes hallgatás után megtörni a csendet, és kidobni egy közmegelégedéssel fogadott korongot nem egyszerű. Pláne nem úgy, ha az utóbbi időben már szándékosan szívatod kedves közönséged, és a végtelenségig játszol az idegrendszerekkel. Majd napvilágra kerül a Fear Inoculum!

Szerencsére nem kellett 10.000 napot várni, ahogy a srácok ígérték. Röpke 13 év elég volt egy új Tool lemez megszületéséhez. De milyen lett ez a lemez, hogy is lehet ezt megfogalmazni akár egy posztban, akár egy hosszabb gondolat sorban? Még nem tudom, de megpróbálom.

sacred reich - awakening

Igen régen hallgatunk kritikák tekintetében. Ennek számos oka van, amit nem szándékozok itt felsorolni. Viszont egy nagyon kellemes visszatérőt találtam erre a sokat váratott posztra. Mi ugyan nem álltunk 23 évet, mégis pont jó lesz most ide a Sacred Reich néven elhíresült, amerikai thrash társaság visszatérése. A 80’s évek végén, 90’s évek elején tomboló thrash őrület akkora hullámokat gerjesztett, hogy számos, amúgy kiváló zenekar sajnos nem fért oda a nagy fazékhoz. Ezer ilyen példa mellett itt van nekünk Phil Rind fémjelezte Sacred Reich.

Erősen vissza kellett keresnem a régi dolgaim között, hogy egyáltalán mire emlékszem a négy nagylemezig jutó, tisztesen helytálló amerikai csapatra. Bevallom férfiasan, sok minden nem maradt meg belőlük az emlékezetemben, viszont az újonnan érkezett, Awakening címre keresztelt sorlemez megfogott. Mindjárt megpróbálom elmondani miért.

jesus chrüsler supercar - lücifer

A svédországi Jesus Chrüsler Supercar-ra ismét megbízható informátorom, Misi hívta fel a figyelmem. És milyen jól tette, egy kellemes búgású, Lemmy fénykorát idéző torok és a death’n’roll. Nem mondom, hogy elsőre mellbe vert, de több hallgatás után nagyon gyorsan kibújtak a finomságok, apróságok, ami miatt ezt az amúgy egyszerű muzsikát szeretni lehet.

A társaságról magyar lenyomatot nem találtam a sajtóban, (ez költői túlzás, ami ebben a formában nem igaz, 2018 májusában játszottak másik két svéd bandával a Dürerben, sőt a Fémforgács is beszámolt új lemezükről) ennek számos oka lehet, ezeket ne firtassuk. A lényeg, hogy beszivárgott közén, és most, még ha amatőr módon is, de átvilágítjuk a zenekart és harmadik nagylemezét a Lücifert.

idle hands - mana

Létezik egy szuper album, amely egy szuper banda harmadik sorlemeze, kiknek az előző két anyaguk is kimondottan tetszett már, és amiről emígyen írni is fogok. Majd egyszer. Mert bizony ez most nem az. Ez egy másik szuper banda, első nagylemeze, ami csak úgy bekúszott abba a bizonyos legnagyobb videó megosztó portál ajánlati listájába, mint következő zene.

Mosogatok nagyban, rendes háziasszony módjára, hallgatom azt a bizonyos albumot, agyalgatok, hogyan is kezdődjön a cikk, mikor is… „Mi ez, ami szól?”, kapom fel hirtelen a fejem. Mert amit hallottam az valami olyasmi, amit már nagyon régen nem, pedig de mennyire szerettem. Hirtelen négy banda ugrott be. Sisters of Mercy, Sentenced, Killing Joke és a már biztosan sokak által elfeledett (teszem hozzá, ez főben járó bűn) az F.O. System.

soen - lotus

Tomboló „Tool-láz” kering a baráti társaságban. Prágai, bécsi koncert, beígért nyári lemez, minden, amit egy edzett Tool rajongó nehezen hisz. Viszont a nagy hangulatvadászok árnyékában, és az elmúlt 13 (!) éves hallgatás során számos hasonló zenei társulat jött létre, hogy betöltse az űrt. Kiváló példa erre a svéd Soen. Nem akármilyen garázsbandáról van itt szó, komoly zenészek prog-rock örömzenélése inkább.

Martin Lopez, ex-Opeth ütős nevével fémjelzett Soen, hoz valami olyat a Lotus névre keresztelt, negyedik (!) stúdiólemezén, amit igazán szívesen hallgat az ember. A napokban találkoztam velük először, viszont nyugodtan ideírhatom, szerelem ez első látásra (hallásra). Na szép…

monovine - d.y.e.

Az athéni székhelyű Monovine zenekar, ha minden igaz, 2008-ban kezdte meg pályafutását, majd 2011-ben ki is adta Cliche címmel ellátott debütáló anyagát, mely, azóta szépen klasszikussá is vált a dél-európai zenei színtéren. Nagy öröm volt ez akkoriban a stoner zene uralta göröghonban, mert ezzel valami feltámadt hamvaiból. Ez pedig nem volt más, mint a grunge. Bezony. Nem csak halni tudnak ám e stílus képviselői, léteznek még kik újszerű úttörőkként ismételten köztudatba hoztak, egy sajnos gyorsan elvirágzott, ellenben nagy és jelentős zenei stílust.

Majd jött 2014-ben a Swallow, ahol is a háromtagú csapat duóvá csökkent. Mindezek után pedig ismételten trióvá bővült banda, 2018 végén digitálisan, majd 2019 elején kézzel fogható CD és korlátozott számban 180grammos vinil formában is kiadták harmadik, D.Y.E. címre keresztelt nagylemezüket. És ez az eddigi legjobb.

rammstein - rammstein

Lindemannék tíz év hallgatás után törték meg a csendet, és előbújtak hetedik sorlemezükkel. Persze a történet ettől jóval bonyolultabb, most megpróbáljuk megfejteni. Van egy német zenekar, aki a Mutter környékén felkerült a világtérképre, majd koncertteljesítményével tovább emeltet a tétet, és már minden zenét hallgató homo sapiens ismeri a Rammstein néven elhír(hedt)esült társaságot.

Nyilván mutat valamit, ha egy zenekar tíz évig nem jelentkezik új lemezzel. Nagy megfejtéseket nem szeretnénk összehordani, annyit viszont kijelenthetünk bátran; ügyesen állítgatták a potmétereket élő fellépés és lemezfelvétel között. Azt csinálták, ami jobban megy, ennyire egyszerű ez. (Több más zenekart is idesorolhatunk példaként, lásd Metallica)

palehørse – palehørse

Így rögtön kezdésnek bevallanám, hogy annyira sok információ nem áll rendelkezésemre erről az egyébként is debütáló anyagról. Találtam azért, de így nagyjából és többségében a saját érzéseim fogják alkotni ezen írás gerincét.

Azonban azt is rögtön kezdésképpen szögezném le, hogy ez a cucc bizony az (azt a ku..a, de bitang jó ez a zeneeeeee!), kategóriába esik. Csak, hogy tudjátok mi vár rátok, ha esetleg meg is hallgatjátok. Az úgy volt, hogy mostanában csak böngésztem, böngésztem, meg még egy kicsit böngésztem, és találtam is pár, hát jó-jó, hallgatni sem rossz albumot, de ez felrobbantott. Nem másról van szó, mint a Palehørse – Palehørse névre keresztelt debütáló anyagáról. 

storm the studio - storm the studio

Több irányból érkezett input: „itt ez a Storm the Studio bemutatkozó lemez”, ezt mindenképpen meg kell hallgatni, ilyen magyar dobás már igazán régen történt! Na mondom, ok, nézzük. Amúgy is a szívem csücske a magyar rockzenei élet. Utánuk olvastam, és döbbenten láttam, hogy egy régi ismerős, Binges Zsolti játszik bőgőn! A többiek az ex-Bedlam legénység; viszont nekem ez a formáció kimaradt. (Fodor Zoltán, Hankó Zoltán és Újvári Péter mind az előbb említett csapat tagjai voltak) Ígérem, pótolom a hiányosságomat.

Szóval adott volt egy Fish!-Nomád-Bedlam turmix, halvány gőzöm nem volt, mire számítsak. Aztán nekifogtam, és minden állam lehullott. Agyafúrt zenei futamok, magas szinten megvalósítva, elgondolkodtató, aktuális dolgokra reflektáló dalszövegek, és egy kézzel fogható, igényes megjelenés. Nehéz lesz visszafogottnak maradnom, de igyekszem objektív lenni.

candlemass - the door to doom

Elvitathatatlan, hogy az 1984-ben megalakult, svéd Candlemass komoly nyomokat hagyott a doom metal színtéren. Leif Edling és sokat megélt csapata viszonyítási alap a műfajon belül, pláne az első, Epicus Doomicus Metallicus lemezük. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a semmiből visszatért Johan Langqvistet énekessel rögzítették új/utolsó lemezüket a faszik, akkor már kezd izgalmasnak tűni a történet. Ráadásul a kislemez nóta gitárszólóját maga Tony Iommi mester jegyzi.

Volt mit bepótolnom a Candlemass kapcsán, de igyekeztem nem fél vállról venni az ismétlést, és jó mélyen ástam magam a tizenkét lemezes életműben. Valóban az első lemez tekinthető egy alapkőnek. Mégpedig a lendületesebb, power-doom megoldásai miatt. Mindebből rengeteg jutott a záró tételre is, melynek címe The Door to Doom. A borító szintén összecseng a debütáló lemez külsejével, de ezen senki ne lepődjön meg.

the dead daises - burn it down

Itt van ez a The Dead Daises elnevezésű, „üzleti vállalkozás”. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy kiöregedő rock sztárok hakni gépezete. Ezzel persze rettenetesen degradáló lennék, és az általam is nagyra tartott, sűrűn cserélődő tagokat bántanám meg. Nem teszem, inkább megfogalmazom véleményemet a harmadik, legkiforrottabb korongjukról, ami ugyan lassan egy éves, de ez most lényegtelen.

Számos zenekar felsorakoztatható a bandában megfordult tagok neve mellett. Elég a Whitesnake vagy a Guns’n’Roses (Richard Fortus gitáros és Dizzy Reed billentyűs) nevét ideírni, máris rájössz, itt bizony klasszikus értelemben vett glam rock jön. Mégpedig a jó fajtából, garancia erre John Corabi énekes stabilitása a fronton. Nem kell itt újragondolt műfajteremtő extrákra gondolni, pont azt a rock’n’rollt kapod majd, amire számítani lehet, még ha sablonos formában is.

a pale horse named death - when the world becomes undone

A Pale Horse Named Death egy gót-doom zenekar, melyet a korábbi Type O’ Negative dobos, Sal Abruscato hívott életre lassan tíz évvel ezelőtt. Harmadik nagylemeze januárban látott napvilágot, When The World Becomes Undone címmel. Szép egyszerű zenekarnév, a lemezcímről már nem is beszélve. A csapat összetétele gyakorlatilag lemezenként változott, itt inkább a Black Label dobos Johnny Kelly neve lehet ismerősebb, aki aktívan részt vett a harmadik korong rögzítésénél.

A lemez erősen nyit. Az felvezetőben felbukkanó gyereksírás, vagy kutyaugatás egészen az első Black Sabbath lemezig repített vissza gondolatban. Szépen építkeznek egymásra, ezek a lüktetésükkel operáló, vontatott szörnyszülött külsejű dalok. Kár lenne tagadni, Abruscato Type O’ lemezt gyártott saját kiadásban. Persze messze elmaradva az eredetitől.

 

rival sons - feral roots

A 2009-ben debütáló Rival Sons mára a „legígéretesebb” hard rock zenekarrá nőtte ki magát. Nyilván sokat dob a latba Dave Cobb manager munkája, de ahogy a blogon is többször foglalkozunk már a kaliforniai srácokkal, nem tehetségtelen kamaszokról van szó. Élőben a Black Sabbath budapesti búcsúztatóján láthattam őket, ahol komoly hatást gyakoroltak rám is.

Most itt a friss lemezük, a Feral Roots, ami tökéletesen illik a sorba, jól kimutatható a fejlődés, de ami egy hatodik nagylemezével jelentkező bandától elvárható, a saját tónusuk szintén tökéletesen kivehető. Na talán pont ettől jobb a Rival Sons a többi, hasonszőrű klasszikus rock bandánál. Persze, az idő majd mindenkinek megadja a válaszokat, most inkább fordítsuk tekintetünk az új korongon található dalok irányába!

witherfall - a prelude to sorrow

Többször megkapom, hogy igazán régen „metálkodtam” már a blogon. Folyton csak az ócska mocsár rock, meg a sivatagi szarságok jönnek egymás után. Jogos. Ennek oka viszont végtelenül egyszerű, igazán régen futottam bele olyan színtiszta metal lemezbe, amit szívesen elétek tárnék. Persze volt itt 'Book of Soul…, Archaic, vagy a Polgár féle Judás, de más tényleg nem nagyon.

Most mindenki megnyugodhat, jön egy klasszikus értelemben vett heavy-speed metal lemez. Witherfall - A Prelude To Sorrow című, második korongja bár egy „supergroup” termése, mégis klasszikus metal elemekkel operáló, dal centrikus, gitártémákra építő remekmű. Ami persze számos olyan modern elemet tartalmaz, amit véleményem szerint megkövetel egy 2018 év végi felvétel. Sőt a dalszerzés szintén a mai elképzelésekhez áll közelebb. Ami egyáltalán nem baj.

black elephant - cosmic blues

Kedves barátom hívta fel a figyelmem a Black Elephant néven életre hívott, olasz zenekarra. Kösz Misi! Igazán kellemes meglepetésben volt részem, amikor elsőre nekifutottam a kiváló borító mögé rejtett, rövid, de annál velősebb anyagnak. A fiatal savonái srácok a most rettenetesen divatosnak gondolt vintage rock vonalon mozognak. Elszállós, belassulós, sabbathos riffeken alapuló muzsika a hetvenes évekből merített alapokkal.

A Cosmic Blues a társaság harmadik korongja, és azért itt jóval többről van szó annál, amit az előző mondatban kitekertem. A késő hetvenes évek pszichedelikus mestereit alapul véve olyan merész grunge elemeket is bevetnek, amire a tucat lemezeken nem találsz példát. Olyasmi a történet, mintha Ozzy meg a régi haverok összeültek volna a „soundgardenes” társasággal jammelni egy nagyobbat.

 

michael romeo - war of the world pt.1

Michael Romeo neve, ha nem is teljesen ismeretlen, de csak nagyon távoli rémképeimben derengett. Annyit tudtam a fasziról, hogy „géppuskakezű” gitáros, viszont a számomra meglehetősen érdektelen prog-power vonalon mozog, többek között Symphony X elnevezésű, méltán híres zenekarában. Pont. Most viszont szólóanyaggal jelentkezett a zeneszerző-gitáros. Nem is akármilyennel.

A gitáros maga köré rendezett egy végtelenül profi társaságot, többek között Rick Castellano énekeset, John DeServio (Black Label) bőgőst, majd felvette filmzenei elemekkel operáló, egészen modern hangzású „második” szólólemezét War Of The Worlds pt.1 címmel. Mit ne mondjak, egy ekkora tudású zeneszerző, gitáros felvételében maximum akkor csalódhatsz, ha túlzásba vitt önmegvalósítás, önmajmolás jelenik meg a felvételeken. Itt erről szó nincs.

john garcia - and the band of gold

John Garcia Kyuss múltja megkerülhetetlen. Ahogy az egész zenekar lekalapálta a „sivatagi rock” alapjait a kilencvenes évek első felében, úgy alkotói a 21. századra szépen önálló életre keltek. Homme kollégát kevés rock rajongónak kell bemutassam, az által képviselt, „modernebb” irány roppant menő, de kicsit távoli. Aztán ott van Bjork, aki tovább tolja a hippi életérzést, és nagy ívben szarik bele, ki mit gondol róla. Végül pedig itt van Garcia, aki talán a legjobban ragadta meg a múltban kovácsolódott előnyeit. Legalábbis nekem úgy tűnik.

Ahogy első szólólemezéről megemlékeztünk, pont úgy maradt el a második anyag. Viszont, idén január 4-én megérkezett a harmadik szóló korong, ami eltér ugyan az elsőtől, de kiválóan megmutatja, mit lehet szeretni John zenei felhozatalában.

greta van fleet - anthem of the peaceful army

Találtam a napokban egy fiatal michigani zenekart, akinek meglehetősen őrült neve mögött nagy megdöbbenésemre egy friss Led Zeppelin klón bújt meg. Első feleszmélésem után kezdtem el keresni, hogy pontosan mi is ez, mert ilyen hasonlóságot két énekhang (Josh Kiszka vs. Robert Plant) között talán még soha nem tapasztaltam. Komolyan családi kötődést gyanítottam a háttérben!

Miután a lehullott államat sikeresen összekaparásztam, mélyebben belemerültem a Greta Van Fleet első nagylemezének, a Anthem Of The Peaceful Army hallgatásába és rengeteg dolog jutott eszembe. Van-e annak értelme, hogy egy fiatal, feltörekvő csapata ilyen egyértelműen nyúljon a hetvenes évek egyik legnagyobb legendájának munkásságához. Értsd jól, van-e annak értelme, hogy ilyen tagadhatatlanul majmolnak, újragondolnak, fene tudja mit csinálnak, de pont olyan mintha egy új Zeppelin korongot hallgatna az ember.

brant bjork - mankind woman

Kyuss néven a nyolcvanas évek végén alakult egy amerikai banda, ami igen komolyan megváltoztatta a zenei világot. Nem mellékesen olyan tagok alkották, mint Josh Homme, John Garcia, vagy a poszt főszereplője, Brant Bjork. Nagyon nem merülnék el a történelmi dolgok magyarázatában, mindenki meg tudja maga ítélni, mit és hogyan csináltak akkor és azóta ezek a zenészek.

Brant Bjork több más formáció mellett szólóanyagokat is felvesz. Ez a szeptemberben megjelent, Mankind Woman ha jól számolom már a 10. (!) ilyen. Nem semmi. Most viszont maga mellé szólította régi haverját, Bubba DuPreet, aki a gitártémákat vállalta a lemezen. Bjork maga szinten minden hangszeren játszik, dobosa volt a stoner műfaj megteremtésének környékén (Kyuss), de gitározik és énekel, illetve egyéb ütős hangszereken tevékenykedik.

slash ft. myles kennedy & the conspirators - living the dream

Saul Hudson néven, 53 évvel ezelőtt Londonban született az egyik legnagyobb gitáros. Ezt elég nehéz lenne vitatni, számomra legalábbis egyértelmű, hogy Slash talán minden idők legjobbja. Kevés olyan munkája volt eddig, amire azt mondtam volna, hogy alulteljesített. Így van ez a harmadik Slash Ft. Myles Kennedy & The Conspirators lemezzel, a Living the Dreammel is. (World on Fire)

2016 óta újra Axel és Duff társaságában nyomult gitárhősünk, a Guns’n’Roses újraegyesülés kapcsán. Valahogy mégis maradt ideje összerántani régi barátait és megcsinálni ezt a végtelenül lendületes, örömzenélésre utaló új lemezt. Amit bizonyos sajtótermékek „iparos munkának” tituláltak, én viszont az gondolom, hogy bárcsak ilyen minőségben jönnének a „fél-komolyan” vett alkotások. Itt szó nincs erről, csak valamivel több időt igényel a felvétel Számos réteg bujkál a felvételen, kiváló dalokba sűrítve.

walking papers - wp2

A Walking Papers egy seattlei szupergrupp. Sokak szerint az „újgenerációs” grunge, de véleményem szerint zenéjük meglehetősen távol esik a fent említett városban kirügyezett zenei stílustól. Oké, van pár dolog, ami tagadhatatlan, de alapvetően egy blues-rock Jeff Angell és barátai zenéje. Ráadásul milyen profi és magával ragadó. Érett, remek dalokat találsz majd a WP2-re keresztelt második nagylemezükön.

Jómagam az Alice In Chains elő zenekaraként, majd az önálló budapesti koncert kapcsán ismertem meg őket. Jeff Angell nem volt teljesen ismeretlen számomra, de mégis főbb műveiből kevés jutott Európa keleti felébe. Társait viszont már könnyebb volt beazonosítani. A Mad Season dobos Barrett Martin vagy épp Duff McKagan jóval ismertebbek számomra.

the royal freak out - a step beyond the fading line

Örömmel értesültem a nowmagazin.hu hasábjairól, hogy megjelent a The Royal Freak Out első nagylemeze. Persze nem ért váratlanul a dolog, hiszen a friss klip és a zenekar körüli videók mind erről árulkodtak. Be kell valljam, 2016 tavaszán, a Zebra tehetségkutatóján sikerült a srácokkal pár szót váltani, talán még némi tömény ital is jutott a torokba, de ott-akkor a Killer Mendez nyert. Innen datálható az érdeklődésem.

A fent említett tehetségkutatón is kiválóan lemérhető volt, komoly potenciál bújt a srácokba és zenéjükbe. Farkas Balázs énekhangja és a zenei megoldások már akkor egyértelműen jelezték, jelentős sikerek előtt áll a társaság. 2018 őszére elkészült Egerszalókon az első nagylemez, amiről ez a bejegyzés hivatott szólni. A dalok egyik felét már hallottam, de az újabb köntös, az átgondolt sound és az egész felvétel nagyon kellemes benyomást tett rám.

trillion - like water

Első nekifutásra, egyszeri alkalomra összeállt Trillion szerencsére több lett annál, mint aminek a kiindulás pillanatában definiálta magát. A napokban jelentkezett második nagylemeze kellemes meglepetés, kiváló, letisztult munka, ami igen kiemelkedő pozíciót foglal majd el a magyar zenei posványban.

Nem meglepő mindez, hiszen a valamivel csapongóbb Dreaming Black után a Like Water már egy picit más irány, összeszedettebb alkotás. A sokat látott, négytavúvá dagadt, fiatal társaság igencsak nagyot dobott új lemezével. A két helyszínen felvett új korong sok tekintetben egyedi, példa nélküli a magyar „versenyzők” között. Az biztos, hogy ilyen görcsmentes, sima felvételre hirtelen nem is tudnék példát hozni az elmúlt időszakból kicsiny hazánk zenei palettájáról.

clutch - book of bad decisions

Idén 28 éve (!) aktív Clutch előjött új lemezével, ami már a 12. a sorban. Nem semmi, maradjunk annyiban. Mint ahogy az sem, hogy a Book Of Bad Decisions producere Vance Powell, hatszoros Grammy díjas mágus lett. Szóval a bizalom erős az amerikaiak mögött, viszont ez egy kisebb pálfordulást is eredményezett zenei téren. Na nem arról van szó, hogy rágógumi ízű, rádióbarát szarsággá változott volna a Clutch, de némi nagytakarítás volt a próbateremben.

De hogy mire is gondolok pontosan, konkrétan arra, hogy megjelentek (újra) zongora betétek, fúvósokat szintén találsz majd a dalokba rejtve, és a tempó inkább lett most bluesosabb, mintsem az elmúlt anyagokon hallható, tökön vágós sivatagi rock. Nézzük részletesebben, mire számíthatsz.

 

stoned jesus - pilgrims

Az ukrán Stoned „belassult” Jesus negyedik nagylemeze szeptember első napjaiban látta meg a napvilágot. Doom/stoner muzsikájuk egyre kiforrottabb. A Pilgrims címre keresztelt nagylemezt így jellemezték saját szavaikkal a srácok: „Ezt a lemezt a megállás nélküli, könyörtelen turnézás, és az ebből fakadó pozitív és negatív érzelmek ihlették. Fura, mennyire el tudsz szakadni a valóságtól, ha folyamatosan ennyi ember vesz körül. Zenei tekintetben az új album tehát eltér mindattól, amit eddig műveltünk: jóval dalközpontúbb, de ugyanakkor még több kihívással teli kollekciót tettünk le az asztalra. mind szónikus, mind struktúrális tekintetben.”

Az ízlésesen előadott, végtelenül nyomasztó atmoszférát teremtő zenei megoldásaik a műfaj mezőnyének első felébe emeli a keleti zenekart. Ennek bizonyítéka a Napalm gondozásban megjelent Pilgrims.

alice in chains - rainier fog

Megjelent az Alice in Chains hatodik nagylemeze. 2013 óta nem írt stúdiólemezt a társaság, akik amúgy sem a sorozatgyártott felvételeikről híresek. Ráadásul a Rainier Fog címre keresztelt anyag a szülővárosban, Seattle-ben lett rögzítve, külön pikantériát adva az egész cuccnak. Hogy milyen lett a végletekig profira csiszolt hangzással előrukkoló, új felvétel, megpróbáljuk elmesélni.

„Nagyon nehéz annak a fickónak lenni, akinek állandóan a halott barátairól kell beszélgetnie. Miután tizenöt éven keresztül róluk beszélsz, egy ponton már csak az életre akarsz fókuszálni, tovább akarsz lépni, mert ezek azok a dolgok, amiket valóban befolyásolni tudsz. Pokolian hiányzik mindegyikőjük!” – fogalmazott egy interjúban Jerry Cantrell. Az 51 éves, tizenöt éve tiszta zenekarvezető talán ezekben a mondatokban foglalta leginkább össze, mindazt, amit én a lemeztől kaptam.

 

between the buried and me - automata II

Az idén nagykorúvá váló Between The Buried and Me ígéretéhez híven még a nyáron megjelentette az „Automata” címre keresztelt albumának második felét. A technikás death metált, avant-garde metált és metalcoret kevergető Észak-Karolinából származó srácok méltó módon zárják a tavasszal megszületett lemezt. Mindössze fél óra, négy dal, ami igazából három, talán a legérdekesebb, legizgalmasabb alkotása az amúgy sem hétköznapi zenekarnak.

Mire is gondolok? A lemez három dalt tartalmaz, és egy átvezetést. Mindhárom dalszörnyeteg összetett, több rétegű, sok esetben számomra idegesítő elemekkel operáló, de mindenképpen végletekig átgondolt, profi munka. Összesítve a srácok összedobták technikai képességüket egy olvasztótégelybe és kiöntögettek belőle olyan részleteket, amivel biztosan nagy sikert érhetnek el az erre nyitottak táborában.

orange goblin - the wolf bites back

Méltatlanul keveset foglalkoztam eddig az angol Orange Goblin elnevezésű formációval. Magam sem tudom miért. De most jól kivesézem az újonnan érkezett The Wolf Bites Back címmel ellátott 2018-as lemezüket. Magáról a csapatról annyit érdemes tudni, hogy a Motörhead vonalon mozognak, bár jócskán alkalmaznak stoner elemeket, összességében mégis - talán Ben Ward hangja miatt – engem leginkább az ikonikus angol „rock’n’rollerekre” emlékeztetnek.

Az 1995 óta aktív csapat legutóbb 2014-ben jelentkezett stúdiólemezzel. Így négy évvel később az új anyag bőven tartalmaz izgalmas ötleteket, amire felkapja a fejét az egyszeri rockzene barát. Örömmel konstatálom, hogy napjainkban is akadnak még bandák, akik az egyszerűség és lüktető dalokban látják a zenei pályájukat. Ilyen az Orange Goblin is.

death alley - superbia

A hosszú nyári hallgatásunkat megtörve egy langyosabb, holland csapattal kezdenénk az év második felét. Nevezetesen a Death Alley második sorlemeze, a Superbia kerül a boncasztalra. Az amszterdami srácok kellemes, a hetvenes éveket idéző rock lemeze kellemes hallgatni való, de sokkal nem több sajnos.

Elsőre igen erősnek tűnt a történet, két vagány klipes nótával vertek át. A lemez csak nyomokban tartalmazza azt a lendületet és bátor zenei megoldásokat, mint amire számítottam. Ma persze legalább akkor divat retro-rockban utazni, mint tojással dobálni a büszkeséget, de komolyra fordítva a szót, egy közepesen erős második lemezzel rukkoltak elő a hollandusok.

twitching tongues - gaining purpose through passionate hatred

Twitching Tongues egy viszonylag fiatal, Los Angeles-i hardcore zenekar. Számomra távolabb eső műfajuk, és a HC szintért behálózó tufa bandák százai miatt mindig is hidegen hagytak az ilyen brigádok. Ráadásképp a Young testvérek által vezérelt „rángatózó nyelvek” 2015-re, harmadik stúdiólemezük után teljesen széthullottak, nem zeneileg, mert ezen a téren próbáltak kitűnni a fent említett halmazból. Zenésztársaik léptek le, így kénytelenek voltak a tesók újraszervezni a brigádot.

Ebből egyenesen következik, hogy némiképp irányt is váltanak majd. Persze gondolta a fene, hogy ilyen szépen sikerül ez a huszárvágás. Eric Hoffer filozófus gondolatát címül választani nagy ötlet, egyből érdeklődésem középpontjába kerültek, és kellemes meglepetés ért, miután végighallgattam a lemezt. Amelynek magyarul ilyesmit jelent a címe: „A szenvedélyes gyűlölet értelmet és célt adhat egy kiüresedett élet számára.” – velős gondolat!

a perfect circle - eat the elephant

A Perfect Circle nem klasszikus értelembe vett rock zenekar, Maynard James Keenan Tool énekes egyik mellék projektje, amely két platinalemezt és egy kevésbé sikeres nagylemezt dobott eddig piacra. Jómagam szívesen hallgatom, de az új, 14 év után érkezett Eat The Elephant meglepett kissé.

Pedig Maynard esetében nem illik meglepődni, hiszen a faszi maga a kiszámíthatatlanság. Ezt tükrözi az újra élesztett csapatának friss anyaga is. Billy Howerdel – Tool gitár technikus mellett James Iha (Smashing Pumpkins) illetve a Puscifer teljes ritmus szekciója, Matt McJunkins és Jeff Friedl alkotják a társaságot. Előbbi bőgős, utóbbi pedig dobos beosztásban.

thy catafalque - geometria

Az, hogy mi a Thy Catafalque viszonylag egyszerű megfogalmazni. Kátai Tamás egyszemélyes, avantgárd metal projektje. Másrészt nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi akarna lenni ez a varázslatosan előadott, költői szövegekkel operáló, elektronikus elemekkel teletűzdelt muzsika.

Amikor az előző lemezről megfogalmazódott szerzőtársam „véleménye”, minden szavával egyetértettem! Most megpróbálom én körülírni az új, Geometria címre keresztelt anyagot. Direkt nem a kritika szót használtam, mert egy dologban biztos vagyok, Kátai Tamás egy másik síkról, dimenzióból szólal meg, magyar produkcióhoz nem, vagy csak nagyon nehezen mérhető alkotás ez, kritikával illetni részemről lenne tiszteletlenség.

oceans of slumber - the banished heart

Sokszor megkaptam már azt az észrevételt, hogy döntő többségben a „jobb” lemezeket kritizálom. Nem vállalva azt a felesleges kockázatot és időpocséklást, hogy tucat tételekkel időzzem. Ez a most következő Oceans Of Slumber lemez esetén sem változik, maximum annyit, hogy valamivel nyitottabban álltam ehhez az atmoszférikus death metal anyaghoz. Alap esetben nem hallgatok ilyen zenéket, viszont itt az a feeling, amit megteremtenek ezek a dalóriások, nem tudott szó nélkül megülni bennem.

Ha megfelelő súlyú, agyafúrt, esetenként elszállós zenére vágysz, nehéz lenne ebben a felhígult mezőnyben jobbat találni. Mondom ezt úgy, hogy a csapattal a The Banished Heart című lemezük kapcsán ismerkedtem meg. Szóval új a kapcsolat, viszont nagyon erősen kezdődik.

sleep - the sciences

Matt Pike nekem a High On Fire főnökeként ismert, bár tudtam a Sleep elnevezésű, korai stoner/doom zenekaráról, viszont egy 19 éve hallgatag bandára igencsak nehéz számítani. Aztán tessék, elvonók, magánügyi problémák és egyéb finomságok után, 2018 április 20-án a semmiből előbukkant egy új Sleep lemez! A dátum nem véletlen, a témák ugyanazok.

Igazi tufa, veleéig romlott, mélyen szántó doom muzsika az új Sleep album, mi más lenne? Négy évvel ezelőtt jelentkezett a lefagyasztott állapotban tengődő csapat egy dallal, de ennek a korongnak a megjelenésében azt gondolom senki nem hitt, ahogy én sem. Erre tessék, a kultikus, hivatkozási pontként emlegetett Sleep újra a pályán!

earthless - black heaven

A fényes Kaliforniának van egy Earthless elnevezésű pszichedelikus rock csapata. Igazából én sok figyelmet nem fordítottam rájuk, mivel annyira progresszíven álltak bele a zeneírásba, hogy a közel 20-30 perces, döntően instrumentális alkotásaikat nem bírtam befogadni. Vagy csak nagyon nehezen. Viszont a minap olvastam, hogy leigazolta őket a Nuclear Blast és picit irányt váltottak, nyilván a kiadó nyomására.

Na szép, gondoltam magamban, eladták ezek is a lelküket pár dollárért. De vettem a fáradságot és a Black Heavent meghallgattam. Mit is mondjak, leesett az állam. Negyedik sorlemezén az Earthless kézzelfoghatóbb dalformátumokat hozott létre, hat tétel 40 percben. Ráadásképp a gitáros Isaiah Mitchell fogta magát és dalolászni kezdett. Bitang jól.

between the buried and me - automata I.

A Between The Buried And Me előző lemezéről is írtam, így a most kezembe került Automata I. címre keresztelt anyagot megpróbálom megemészteni. Nem egyszerű. Magam sem tudom, miért vonz az a zenei környezet, amit a srácok teremtenek, de valahogy mindig úgy fejezem be ezt a „fél” lemezt, hogy oké, nekem sok, de még egyszer meghallgatom, újabb kiváló ötletek után kutatva.

Az öt plusz egy dal azért kapta az Automata I. címet, mert a nyáron máris érkezik a folytatás. Ennek egyszerű magyarázata, a felgyorsult kereskedelmi őrület „lassítása”. Azaz minden szerzeményt szeretnének jó részletesen bemutatni a srácok, időt hagyva mindenkinek a lemez kellő mélységekig eresztésével. Véleményem szerint ez egy elég jó ötlet.

judas priest - firepower

Lassan eltelt másfél év. Ez ugyan nem tűnik olyan soknak, de ha arról van szó, hogy ennyi idő telt el a Hardwired... óta, akkor rengeteg. Na ennyi ideje nem éreztem, hogy szòt és időt fecséreljek tűrhető vagy gyenge zenekari produkciókra. Mert hát valljuk be, ez volt. Nem arról van szó, hogy nem tudnak zenélni, mert azért vannak jó gitárosok. Kiemelkedő zeneszerzők nincsenek. Nyilván ott volt még a Slayer Repentlesse, a Megadeth és a Maiden új albuma is.

Kövezzetek meg, de utóbbi a legkevésbé elégítette ki várakozásaimat. A Slayer rendben volt eléggé, de a Maiden nekem már fáradtnak látszik kicsit. Dickinsont sem akarom bántani, mert 20 éve szenved, de ettől minden tiszteletem az övé. Rendben van. De a gitárosokon is ezt érzem az élő fellépéseiket nézve. Kicsi szomorú vagyok látva az elmúlást. Útálom ezt. És nekem ne mondja senki, hogy van utánpótlás, mert nincs. Ez duma. Aztan bejelentette a Slayer, hogy vége. Tom megunta. Na fasza (mondtam magamban), ledőlt a metál egyik legvastagabb tartópillére... Ez a vég kezdete, gondoltam. Mi lesz ezután? 8 évet várhatok egy újabb jò lemezre??? Na ne!!!

fu manchu - clone of the universe

A Fu Manchu egyike a megkerülhetetlen stoner bandáknak. A kilencvenes évek első felétől nyomja Scott Hill és csapata, az akkor még kevésbé divatos, vegytiszta stoner muzsikát. Ha megkérdezel egy elvetemült rajongót, hogy mutassa be; mi is valójában az igazi stoner zene, biztosan megemlíti majd az amerikai csapatot. Kiválóan prezenttálja a műfaj minden összetevőjét, pont annyira zeneileg, mint szövegvilágában. És persze kitapintható a Black Sabbath megkérdőjelezhetetlen tekintélye is.

Új lemezük már a tizenkettedik a sorban, Clone Of The Universe címen jelent meg, és pontosan olyan lett, amilyet várni lehetett a vénülő rókáktól. Bár hordoz a korong egy komolyabb meglepetést, csalódást maximum pont ez a váratlan ötlet okozhat. Történetesen arról van szó, hogy van hat feszes, penge dal, illetve egy dalszörny a lemez végén. tizenkilenc perc, gyakorlatilag instrumentális monstrum. (Il Mostro Atomico) De vegyük sorra a dalokat, és ne szaladjunk ennyire előre.

the atomic bitchwax - force field

A The Atomic Bitchwax egy számomra már feltérképezett, jól ismert, meglehetősen merész stoner banda. Előző lemezüket itt dicsérgettem, most pedig jöjjön az új, Force Field kritikája. Tavaly évvégén jött a Monster Manget „fiókcsapatának” hetedik (!) stúdió felvétele. Bob Pantella és Chris Kosnik kitartottak Dave Wyndorf mellett, és összekalapáltak egy igen lendületes lemezt.

Ha gyorsan kellene bemutatni a TAB-ot, azt írnám, hogy a hatvanas évek végi space rockot keverik a hetvenes évek okos hard rock riffelésével, mindezt nagyon pontosan és lendületesen teszik. Ez már igencsak elegendő ebben a roppant divatos és emiatt felhígult stoner mezőnyben, de itt még íze is van a daloknak, lelke az egész produkciónak.

jess and the acient ones - the horse and other weird tales

Kellemes meglepetés érkezett nem is oly rég Finnországból. Bizony a fagyos ország metal bandákon kívül szintén tud meglepetést okozni. Méghozzá egy okkult-pszichedelikus rock csapat személyben, melyet Jess And The Acient Ones névre kereszteltek. 2010 óta aktív a társaság, és egy kislemez mellett már a harmadik nagylemezzel jelentkeznek. Ezt tartom épp a kezemben.

The Horse and Other Weird Tales címmel ellátott anyag akár a 70’s években is születhetett volna. Pontosan úgy szól, pontosan az az üzenete és leginkább a hangulata, mint az akkori zenei irányzat számos békeharcosának. Hippi muzsika, a jobbik fajtából.

ozone mama - cosmos calling

Igazán nagy lelkesedéssel vártam az új Ozone Mama lemezt. Egyrészt azért, mert az előző, három évvel ezelőtti korong nagyon tetszett, másrészt pedig azért, mert amerikai kiadóhoz szerződött a csapat. Ez nem jellemző a magyar színtéren. Fokozott izgalmam gyorsan hanyatlani kezdett, ahogy a digitális megosztás napvilágot látott, és végighallgathattam a Cosmos Calling című anyagot.

Szinte a csalódottság lett úrrá rajtam, amikor először lepörgött a lemez. A tempót lassúnak, vontatottnak éreztem, a refrének simán elmentek mellettem, a dalokból morzsák sem maradtak a fülemben. Ez a három tényező alakítja ki bennem az első benyomást egy nagylemez kapcsán, itt veszélyesen alacsonyan nyitott a történet.

useme - szélesvásznú ég

Meg kell mondjam, rögtön itt az elején, hogy ez a cikk egy kész rémálom. Szenvedek vele rendesen. Fogalmam sincs hány napja próbálom megírni, és még most is csak pötyögök, törlök, pötyögök, hagyom a picsába, mert kiakaszt, majd megint pötyögök, és megint törlök. Mikor elkészül végre, ha elkészül egyáltalán valaha, többé tuti rá se nézek. Leszarom! Na, jó! Azért nem, csak kicsit tényleg kiforgatja azt a világhíres lelki nyugalmamat. Ki fog derülni miért.

Kezdjük azzal, hogy kikről is van szó. A srácok, mind-mind számos színpadot megjárt, alaposan kipróbált, sokat megélt zenészek, kik nem mellékesen összesen hét darab Fonogram-díjjal rendelkeznek. Ez számít-e, vagy sem, döntse el mindenki maga, de attól még ott vannak. Pontosan hét darab. Eddig.

black label society - grimmest hits

Nehezen megmagyarázható módon az év eleje olyan erősen indult zeneileg, mint amilyenre a karácsonyi időszakban számítottam. Lehet csúsztak a kiadók, vagy ez valami új trend, nagyon nem érdekel. Viszont rendre bukkannak fel jobbnál-jobb lemezek január havas-lucskos szürkeségében. Itt van példának Zakk Wylde és a Black Label Society Grimmest Hits elnevezésű, új stúdióanyaga.

Soha nem voltam elvetemült Zakk Wylde fan, viszont a metalzene középgenerációjának egyik, Slash mellett a legnagyobb gitárhősének tekintem a méretes „vikinget”. Közel harminc éve muzsikál Ozzy oldalán, számos zenei produkciónak szerves része, első szülött gyereke a fent említett banda mellett olyan főhajtásokat sem rest elkövetni, mint a Zakk Sabbath. De most maradjunk a Grimmest Hits című, új lemeznél.