Számomra mindig érthetetlen volt, hogy a magyar rock-metal
élet miért ilyen egysíkú. Hogy van az, hogy bizonyos, sok esetben igencsak
gyengécske bandák évekig, évtizedekig a felszínen képesek maradni, mások pedig
képtelenek felbukkanni a víz alól? Nagyon jó példa erre a Junkies. Gyerekkorom
egyik meghatározó bandája volt ez a punk zenekar. Imádtam a szövegeiket,
tetszett a zenei egyszerűség, 14-16 éves koromban meglehetősen könnyű volt
ezzel azonosulni. Aztán röpke tíz évvel ezelőtt egy laktanyából strandra tolt
vidéki fesztiválon már láttam, ezek a srácok pusztán a megélhetés miatt
nyomatják. Van ilyen, nem csak ebben az országban. Mégis rossz volt látni ezt
egy gyerekkori kedvenctől. (így vérzett el valamikor Paksi Endre is nálam)
Eltelt újabb tíz év, ma már 20 éves a zenekar, van új lemez,
a megszokottnál valamivel nagyobb sajtóérdeklődés. Gondoltam veszem hát a
bátorságot, és meghallgatom az új, Félelem és reszketés... című felvételt. Én
igazából értem a koncepciót, felfogom, hogy nem én vagyok már réges-régen a
célközönség. Valahogy mégis nagyon rosszul esik az általam eddig jó
szövegírónak tartott Szekeres András szájából, punk nóták dalszövegeiben
olyanokat hallani, hogy „fészbuk”. Nem megbocsájthatatlan bűn, de hogy tíz évre
megint kerülöm majd a Junkiest az fix.