turbo - csillagból emberré

A Turbo zenekar mindig is rajta volt a radaromon. Figyeltem 2015-ig tartó, „hivatalos” működésüket, főleg Jero rememberes munkássága miatt. Ifjú süldő koromba, nagyon oda volt a Fibulával közösen szerkesztett csapatukért, még a Loksiba is jártam egy koncerten, valamikor a 2000-s évek első felében. Pont. Ez bőven elegendő volt, hogy a Turbo képernyőn maradjon nálam. Aztán jött a leállás, és a gondolat, hogy egy ilyen erős, magyar, prog csapat befejezi.

Majd derült égből villámcsapásként ért a hír, miszerint újra zenél, lemezt készít, ráadásul magyar nyelven a társaság. Na szép, el sem tudtam képzelni ebből mi lesz; de ha mondhatom ezt, a magyarosítás kockázata nem hogy rossz hatással lenne a dalokra, inkább még egy polccal feljebb pakolta a dolgot. Legalábbis az én értékrendemben. Szögezzük le az elején, iszonyatosan tetszik az új lemez, amiről az Iránytű klipje kapcsán vertem homlokon magam, és szántam rá billentyűzetemet, hogy véleményt formáljak.

earthless - black heaven

A fényes Kaliforniának van egy Earthless elnevezésű pszichedelikus rock csapata. Igazából én sok figyelmet nem fordítottam rájuk, mivel annyira progresszíven álltak bele a zeneírásba, hogy a közel 20-30 perces, döntően instrumentális alkotásaikat nem bírtam befogadni. Vagy csak nagyon nehezen. Viszont a minap olvastam, hogy leigazolta őket a Nuclear Blast és picit irányt váltottak, nyilván a kiadó nyomására.

Na szép, gondoltam magamban, eladták ezek is a lelküket pár dollárért. De vettem a fáradságot és a Black Heavent meghallgattam. Mit is mondjak, leesett az állam. Negyedik sorlemezén az Earthless kézzelfoghatóbb dalformátumokat hozott létre, hat tétel 40 percben. Ráadásképp a gitáros Isaiah Mitchell fogta magát és dalolászni kezdett. Bitang jól.

radio moscow - new beginnings

A minap bukkantam rá egy amerikai zenei lapban a Radio Moscow-ra. Több mint tíz éves zenekar, számos tagcserén túl ötödik sorlemezével jelentkezett. Gyorsan felhajtottam és igencsak meglepődtem Parker Griggs és csapata munkásságán. Apró amerikai kisváros gyermeke a frontember-énekes, ami igazán jól hallatszik a muzsikán, de az, hogy ennyire bátran nyomassa valaki a korai 70’s évek pszichedelikus rockzenéjét, igencsak meglepett.

Itt semmi megjátszás, mellé duma nincsen. Trapézgatya, kócos fizimiska, kockás ing, és a megváltozott elmeállapot önkifejezése, töménytelen bluse gitárral, csillogós szólókkal fűszerezve. Annyira szép, hogy nem tudok betelni vele, pedig többszöri hallgatás után azért unalmassá is válhatna a sztori. Itt viszont ez a mellékhatás elmarad.

ghost toast - out of this world

A Ghost Toast: Out of this World albuma, meghallgatva. Sokszor. Nagyon sokszor, és még annál is többször. Akik elkövették: Rózsavölgyi Bence/gitár, Papp László/dob, Stefán János/basszusgitár, Pusker János/billentyű/cselló.

Kezdjük egy hangyányi bemutatással. A csapat 2008-ban alakult Debrecenben, ősszel. Az évszak a legfontosabb információ. Nem, mégsem. Ami viszont fontos, hogy van itt post/progrock, psichedelic, filmzene, világzene, jó pár egyéb banda zenei hatása (fel nem sorolom mindet, de persze, hogy van Tool is köztük), kísérletezés, és ami szerintem a legfontosabb, szabadság.

seedy jeezus - seedy jeezus

A Seedy Jeezus egy ausztráliai rock banda, amit a mai nyelvjárás stonernek titulál. De semmi modern recsegésről nincs itt szó, egyszerű, elszállós, a hetvenes éveket idéző pszichedelikus rockról annál inkább. A csapat 2013-ban kezdett koncertezni, és idén márciusban jött elő a cím nélküli első lemezével. Amelyet európai turné is követett. Idén nyáron akkorát taroltak a srácok Németországtól a Brit szigetekig, ahogy azt ausztrál csapat már nagyon régen csinálta. A magukkal hozott összes korongjukat el is adták, sőt hazafelé egy holland kiadó újra gondozásba vette a felvételt. Ebből jutott nekem is egy példány.

Amit ezen a lemezen hallasz az nem világmegváltás, nem is spanyolviasz. Egyszerűen, alázattal megközelített 70-s évekbeli, ősi, elszállós „űrrock”. Ez persze az egyediséget némiképpen öli, de ezeknek a szőrös fickóknak mégis sikerült valami olyan ízzel tölteni a ma nagy divatnak örvendő stoner muzsikát, amire véleményem szerint nem sokan képesek. Pedig hányan-de hányan próbálkoznak.

beardfish - +4626 confortzone

Svédországban manapság nagy divatja van az elszállós, progresszív rockzenének. Valahogy ebbe az irányba terelték a lenyugvó stoner vonalakat. Nagyon helyesen. Mindig is többre tartottam ezeket az összetettebb muzsikákat, a csattogós, primitív stoner fosnál. Nézzük hát 2015 első ilyen hangvételű anyagát, a Beardfishtől. Igen, szakálas hal. Micsoda névválasztás, nemde?

Picivel több, mint tíz éves a banda, minden tekintetben megbízható felállásuk sokadik stúdiólemezének címe: +4626-COMFORTZONE. Legalább annyira frappáns, mint az egész társaság elnevezése. Számomra nehezen indult ez az anyag. Nem teljesen értettem, mit akarnak ezzel az igencsak antik muzsikával a srácok. Tökig nyomva Hammond orgonával, kevésbé kimagasló énekteljesítménnyel, és mélyen hátranyomott gitárokkal. Egészen furcsa, meglehetősen távoli volt nekem ez az egész. Valami olyasmi ugrott róla be elsőre, mintha Robbie Williamset felkérték volna egy modern Jézus Krisztus Szupersztár eléneklésére.

rival sons - great western valkyrie

Nagyon kellemes meglepetésre bukkantam a minap. A Rival Sons elnevezésű amerikai banda 2014-ben úgy játssza az elszállós rockzenét, mint ahogy tette a Led Zeppelin a hetvenes években. Mondom király, pont ez kell nekem. Hiszen a Sabbath mellett a „léghajó” az, ami leginkább közel áll a szívemhez az antik cuccok közül. Elmélyültem hát a srácok munkásságában, négy lemez, lassan tíz éves fennállás, több európai buli, szép sikerek. Jó lesz.

Az előző három lemez két dologban erős, az első kettő hozza az ősrockot. Nincs mellé duma, teljes mellszélességgel bevállalják azt, amit ők szeretnek. Totális Zeppelin az egész. A harmadik lemez már valamivel kísérletezgetőbb, talán iránykeresés, vagy valami olyasmi, amikor rájöttek, kár lenne telibe másolni a múltat. A negyedik korong, amiről ez a bejegyzés szól, az pedig már egy kiforrottabb, összetettebb anyag. Jól mérhető a srácok fejlődés, a zenei érés, és talán az irány is, ahova egy ilyen banda tarthat ma.

grand mexican warlock - hell sweet hell

Új lemezük megjelenése miatt fókuszáltam a Grand Mexican Warlock elnevezésű, magyar formációra. Magam se tudtam, mit is várok valójában. Meglehetősen érdekes dallamvilágról, Faith No More –tól az egészen elvont pszichedelikus poszt rockig jelölték az egyre gyakoribb kritikák. Rendben, gondoltam egy mindössze öt éves magyar banda, minimum egy hallgatást megérdemel. 

Debütáló lemezük, az Aeons sok gyerekbetegséget tartalmazott. Annak ellenére is, hogy jegyzett, rutinos zenészek alkotják a GMW-t. Viszont új korongjuk egy csapásra kinőtte ezeket az „első lemezes” problémákat. Itt már szó sincs arculatkeresésről, hosszúra nyújtott, itt-ott felesleges részekről, az új lemez már egy igazán profi, tudatos és kifejezetten élvezetes anyag lett. Fontos az ilyen élmény. Vannak még élő, születő magyar próbálkozások, aminek igenis helye van itthon, és Közép-Európában.   

blackfinger - blackfinger

Eric Wagner neve minden doom őrültnek ismerősen cseng. A hetvenes évek végén a Trouble alapító tagja. Kiváló énekes, viszont emberileg igen sok gond lehetett vele. Hiszen a kilencvenes évek végére már nélküle élet újjá a fent említett legendás banda. Megpróbálták később újra a sorokat rendezni, de gyorsan kudarcba fulladt a közös munka. A Trouble tovább él, sőt a tavalyi esztendő egyik legerősebb doom lemezével jelezték, velük minden rendben. 

Wagner pedig lassan két évvel ezelőtt megalapította saját zenekarát. A Blackfinger felállása igencsak érdekes, több szempontból is. Egyrészt a basszusgitárt nagybőgőre cserélte, illetve zenész társai meglehetősen ismeretlen tagok. Pedig nem fiatalok már a srácok. Bátor húzás ez, de nem túl meglepő az énekestől. Szóval megérkezett a Blackfinger debütáló anyaga, erről hivatott szólni ez a poszt a felvezető történelemóra után.