2018. augusztus 31., péntek

alice in chains - rainier fog

Megjelent az Alice in Chains hatodik nagylemeze. 2013 óta nem írt stúdiólemezt a társaság, akik amúgy sem a sorozatgyártott felvételeikről híresek. Ráadásul a Rainier Fog címre keresztelt anyag a szülővárosban, Seattle-ben lett rögzítve, külön pikantériát adva az egész cuccnak. Hogy milyen lett a végletekig profira csiszolt hangzással előrukkoló, új felvétel, megpróbáljuk elmesélni.

„Nagyon nehéz annak a fickónak lenni, akinek állandóan a halott barátairól kell beszélgetnie. Miután tizenöt éven keresztül róluk beszélsz, egy ponton már csak az életre akarsz fókuszálni, tovább akarsz lépni, mert ezek azok a dolgok, amiket valóban befolyásolni tudsz. Pokolian hiányzik mindegyikőjük!” – fogalmazott egy interjúban Jerry Cantrell. Az 51 éves, tizenöt éve tiszta zenekarvezető talán ezekben a mondatokban foglalta leginkább össze, mindazt, amit én a lemeztől kaptam.
 
Persze nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen az idő múlásával mindenki változik, extrán igaz ez egy ilyen intenzív zenei közegből gyökeredző, az évtizedek alatt számos tragédiát és kisebb-nagyobb lelki válságot megélt társaság esetén. Valahogy ennek az egész történetnek a végkifejlete mindaz, ami a Rainier Fog 10 dalába bele lett sűrítve. Kiforrott, megcsiszolt, kellemesen tálalt, élét vesztett önkifejezés.

Az a rengeteg érzelem, amit a dalok hordoznak elég nehezen emészthető. Még akkor is, ha az esetek nagy részében tompábbak a kifejezés eszközei. Én nem találtam azokat a vagány húzásokat, élére reszelt megoldásokat, amik jellemezték a Black Gives Way To Blue (2009) vagy éppen az utolsó The Devil Put Dinosaurs Here (2013) albumot. Ami nem feltétlenül zavar, de kellett egy kis idő, hogy megértsem, miről is van szó. Megyünk előre az időben, William DuVall tökéletesen beilleszkedett a képbe, de ezzel más irányt mutat a történet.

Sokáig bizonytalanul álltam az egész hangfelvétel előtt, még akkor is, ha egy bika riffel nyit a The One You Know című dal. Vagy éppen messzire repít a Maybe felépítése és énektémája. Valahogy mégis meglehetősen nyomasztó volt napokig a benyomásom a mesterműről. Értelem szerűen nem a dalok minőségét vonom kétségbe, hiszen nagyon profi anyagot tart a kezébe, aki meghallgatja a hatodik stúdiólemezt. De át kellett állítani pár érzékelőt belül a fejemben, hogy megértsem ez ma az Alice In Chains.

Ide vehetjük még a dalszövegek által vetített, számolatlan személyes élményt, akkor lassan kitisztul a kép, és rájövök, ez egy önvallomás, egy kitárulkozás arról a helyzetről, ahol most Cantrell tart. Szinte teljesen magányosan az általa is kialakított zenei színtéren. Ezernyi fájdalommal, olyan végtelenül és sebezhetően őszintén, hogy az embernek az első pillanatokban megdöbbeni sincs ideje. Lassan vált számomra világossá, mit is akartak átadni nekem, és sok százezer rajongónak ezzel a lemezzel.

Olyan helyen van most az Alice In Chains, ahol csak nagyon kevesen vannak. Abból a szemszögből a világ valahogy így néz ki. Sokszor érzem én is hasonlóan magam, de picit megleptek ezzel a dalcsokorral. Ezt nem is tagadom. Nem tudom mire számítottam, viszont ez a lemez mellbeverős, nyílt és a maga módján lehengerlő. Ettől zseniális társaság az AIC, köszönet érte.

Értékelés: 5/5



infók:

tracklist:
01. The One You Know
02. Rainier Fog
03. Red Giant
04. Fly
05. Drone
06. Deaf Ears Blind Eyes
07. Maybe
08. So Far Under
09. Never Fade
10. All I Am

Műfaj: rock
Megjelenés: 2018. augusztus 24.
Kiadó: BMG 

1 megjegyzés: