british lion - the burning

Steve Harrist nem kell senkinek bemutatni. Ha jobban követed az Iron Maiden főnök munkásságát, akkor a British Lionról is hallottál már. Második lemezét dobta januárban piacra ez a „szóló” project, és most megnézzük, az első – szóra sem érdemes próbálkozás után mit tud a The Burning névvel ellátott anyag.

Első hallásra is szimpatikusabb volt a történet, mint a 2012-s első felvonás. A Harris által „dal szerzett”, előadott, „producerkedett” projekt sokak szerint felesleges, és a 17. Iron Maiden lemezre kellene ellőni ezeket az, amúgy jól átgondolt, hard rockos dalokra elhasznált töltényeket. Nehéz ebben a kérdésben állást foglalni. Véleményem szerint egy akkor nagyágyú, mint Steve Harris nagyjából azt csinál, amit akar. Ha éppen ezzel a formációval kíván klasszikus értelembe vett rock zenét gyártani, akkor megteszi. Szerencsére most egy kicsit ügyesebben, mint első próbálkozásra.

David Hawkins és Graham Leslie nagyon jó gitárosok, Simon Dawson egy korrekt dobos, Richard Taylor pedig ebbe a zenei világba jól illeszkedő énekes. Aki ugyan nem vállal semmilyen kockázatot, és magabiztosan használja azokat az énektartományokat, amikben jól boldogul. Ez helyénvaló. Az pedig hogy Steve Harris milyen basszusgitáros különösebben nem kell taglalni, ahogy azt sem, hogy milyen dalszerző. Tehát az alapanyag rendelkezésre áll egy tetszetős korong létrehozásához.

Ami véleményem szerint sikerült is. Nem Iron Maiden lemez, műfajilag is inkább egy hard rock anyag, nem heavy metal. Részemről ez oké, nem is hasonmásversenyről kell beszéljük. Egészen fogós dallal nyit a lemez (City Of Fallen Angels), ami egyből a füledben marad. De a Legend című nóta a személyes kedvencem. A zenei megoldások, az énektémák itt találták meg leginkább az összhangot. Viszont a Lightning is megér egy kicsit nagyobb odafigyelést. Eljátszva a gondolattal, ha nem ismerné az ember a dalszerzőt, most milyen szinten áradozna a zenei sajtó, hogy régen látott tehetséges dalszerző bukkant fel a brit szigeten. Persze ez egy vicces felütés mindössze, mivel az Iron Maiden megkerülhetetlen.

Pont ez vethet némi árnyékot a Brit Oroszlánra. Ez egy leküzdhetetlen félhomály lesz mindig. Amikor ezek a fiatalemberek beszálltak Harris mellé ebbe a hajóba, tisztába kellett legyenek mindezzel. Így nehéz is objektíven megítélni ennek az anyagnak a valós erejét. Gyakorlatilag agyon nyomja az Iron Maiden örökség. Pedig ettől többet érdemelne.

Nekem sikerült jóra hallgatnom, mára szinte teljesen eltűnt belőlem az az érzés, „hogy basszameg’ ez mekkora ötlet, milyen jól mutatna Dickinsonnal egy Iron Maiden lemezen.” Ha megpróbáljuk távolabbról szemlélni, inkább a zenét hallgatni, mint agyalni ehhez hasonló dolgokon, akkor megtalálható benne az érték. Biztosan jó lehet egy ilyen zenei kikapcsolódás Harris számára is. Az meg hogy jön új Maiden lemez, fixre vehető. Akiben ennyi dalötlet bujkál a hatodik X után, az nem fogja magában tartani.

Nem mellékesen a téli, európai körút után, január-februárban az USA-ban is megturnéztatják az új anyagot. Szóval van itt még bőven kakaó, aggodalomra semmi ok. A The Burning egy nagyon jól sikerült rock lemez, ami nehezen látszik ki az Iron Maiden árnyékából, pedig megérdemelne némileg nagyobb fényt. Én megpróbálok így tekinteni rá, és mindenkinek ajánlani fogom.

Értékelés: 5/4,5


infók:

tracklist:
01. City Of Fallen Angels
02. The Burning
03. Father Lucifer
04. Elysium
05. Lightning
06. Last Chance
07. Legend
08. Spit Fire
09. Land Of The Perfect People
10. Bible Black
11. Native Son

Műfaj: hard rock
Megjelenés: 2020. január 17.
Kiadó:  Warner

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése