2018. október 17., szerda

the royal freak out - a step beyond the fading line

Örömmel értesültem a nowmagazin.hu hasábjairól, hogy megjelent a The Royal Freak Out első nagylemeze. Persze nem ért váratlanul a dolog, hiszen a friss klip és a zenekar körüli videók mind erről árulkodtak. Be kell valljam, 2016 tavaszán, a Zebra tehetségkutatóján sikerült a srácokkal pár szót váltani, talán még némi tömény ital is jutott a torokba, de ott-akkor a Killer Mendez nyert. Innen datálható az érdeklődésem.

A fent említett tehetségkutatón is kiválóan lemérhető volt, komoly potenciál bújt a srácokba és zenéjükbe. Farkas Balázs énekhangja és a zenei megoldások már akkor egyértelműen jelezték, jelentős sikerek előtt áll a társaság. 2018 őszére elkészült Egerszalókon az első nagylemez, amiről ez a bejegyzés hivatott szólni. A dalok egyik felét már hallottam, de az újabb köntös, az átgondolt sound és az egész felvétel nagyon kellemes benyomást tett rám.

Vágjunk bele, nézzük mit talál a hallgató az Intro után. Bár itt sem szabad szó nélkül elszaladni, nagyon fogós felvezetést kapott a lemez, régen hallottam ilyen intrót, ami ennyire elragad, és „felkészít” mindarra, amire számíthatok. A Poison határozottan belekezd, lendületbe hozza az lemezt, majd jön a White Beetle, ami egy igen fogós nóta. A gitárszóló ömlengése magával ragadó. A dalban ott mászkál az a dög, amit minden rock zenész szeretne belecsempészni dalaiba. Viszont az ének hangzása nekem kicsit távolinak hat. Mintha egy másik anyaghoz rögzítették volna, és gyorsan előkapták a srácok a fagyóból.

A Miss Misery egy újabb jó huzatú dal, amit szívesen hallgat a magamfajta. Itt tűnt fel először, hogy a hangszeres munka és a megszólalás milyen jól összecseng. Külön pacsi Sohajda Péternek ezért a keverésért. Valahogy már a vokál is közelebb talál a zenéhez. Ezt követi a Walrus Factory, ami az egyik személyes kedvencem. Kellemes-bluesos nyitása magával ragadó, a végén pedig az az atmoszféra, amit maga köré teremt a dal, az külön dicséretet érdelem. Nagyon jól esik az ember fülének, ilyen agyas dalok hallgatása.

A Status Quo nálam a lemez alsó pontja, nem igazán talált el a hangulata a felvételnek. Ezzel szemben a New Transmission már annál inkább. A bőgő hangzás és az alaptéma is csúcs. Ez a fajta „szenvedős” ének sokkal jobban együtt él a dallal véleményem szerint. A zenei megoldások nagyon ott vannak, igen hatásos az egész. Az első szóló szintén telitalálat, a második bár rövidebb és a track végét jelenti, egészen a világűrig repítene, ha maradna belőle még egy kicsi…

A Not Anymore egy újabb, kiforrott darab. Tetszik ez a hozzáállás a prog rock/stoner vonalhoz. Nem egy összecsapott férc, hanem egy jól felépített szerzemény. A Times a végtelen nyugalmával valamire emlékeztet, amire még nem tudtam rájönni. Ha megtalálom, ígérem, ideírom kommentbe. A Comeback ismét ömlengő gitártémáival támad, beszippant. Véleményem szerint kiváló zárása egy debütáló lemeznek.

Magamat ismételve a felvételt hallgatva néha úgy éreztem, az ének el van választva a zenétől. Ezen talán lehetne még csiszolni a későbbiekben. Viszont távolról nézve az egészet, ez egy kiemelkedő lemez, nagyon magasra tették a srácok ezzel a szintet, amit tartani nem lesz egyszerű. Volt szerencsém az előbb említett tehetségkutató színpadán élőben látni őket, akkor nagyon meggyőzőek voltak. Most, november 23-án is igyekszem odaérni a Zebrába, és meglátjuk, mit változtatott a hozzáálláson a brutálisra sikerült bemutatkozó album.

Értékelés: 5/4,5

infók:

tracklist:
01. Intro
02. Pioson
03. White Beetle
04. Miss Misery
05. Walrus Factory
06. Status Quo
07. New Transmission
08. Not Anymore
09. Times
10. Comeback

Műfaj: rock
Megjelenés: 2018.október
Kiadó: NOW Books & Music

1 megjegyzés:

  1. Nem jottem ra hirtelen, hogy honnan lopnak, de ez nem rossz. Ugyesen jatszanak. Elso album? Bravo

    VálaszTörlés