ajna - rengeteg

Érdekes, hogy egymás után két, instrumentális, post-rock lemez kerül bemutatásra. Az ember azt gondolná, ez a szegmens szinte teljesen kihalt az ezredfordulóra. De szerencsére ez nem igaz, és a Ghost Toast mellett, itt a szomszéd Kondorosról az Ajna. Nagy öröm ez a magamfajta zenebohócnak. Összetett, komplikált muzsika, ráadásul szinte a földim a társaság.

Több alkalommal, Szentesen, és a Granáriumban is összefutottam már a zenekarral, mindig komoly benyomást tettek rám. Valahol mélyen, mindig azt gondoltam ilyenkor, "igazán bátrak a srácok, hogy ezt a fajta muzsikát ilyen elánnal és elszántsággal nyomatják. Le a kalappal előttük!" Aztán tessék, eltelik tíz év, és máris itt az első nagylemez. Kell ennél több?

ghost toast - shape without form

A debreceni Ghost Toast előző nagylemezét szerzőtársam, Nagy Géza jegyezte, de számomra is radaron volt/van a csapat. Kiemelkedő megoldások, és magával ragadó zenei ötletözön jellemezte az Out of this World címmel ellátott, korábbi korongot. Az új, Shape Without Form pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol elődje letette, mégis bővített, továbbgondolt formában kapjuk meg a instrumentál/prog/rock vitézek friss anyagát.

Érdekes összecsengés, hogy a nagy karantén időszakban került a kezembe, minden idők egyik legkomolyabb háborús filmopusának rendezői változata, az Apokalipszis most. A Kurtz ezredest alakító Brando szavalása megjelenik a prog-rockerek lemezén is. Kicsi a világ? Vagy hasonló az érdeklődési kör? Fene tudja, de annyi biztos, nagyon jól áll az új felvételnek a még több narráció, és a már említett hangszeres paletta bővítés.

katatonia - city burials

A svéd Katatonia számomra egyike azon bandáknak, melyekhez rendkívül vegyes érzéseim társulnak: a '90-es évek második és a 2000-es évek első felében készült korongjaikat viszonylag sokat hallgattam, de a "Night Is The New Day" óta lelkesedésem már erősen csökkenni kezdett, valahogy unalmasnak kezdtem érezni a stúdióanyagaikat. Megfáradást érzékeltem már a dalaikban: azok a fantasztikusan fülbemászó, azonnal tapadó dallamok és refrének is hiányoztak, melyek a például a "Discouraged Ones" című lemezüket olyan magasra emelte.

Jonas Renkse énekes és Anders Nyström gitáros bandája tulajdonképpen a minőség szinonimája is lehetne: sosem adtak ki kifejezetten gyenge produkciót a kezükből, a depressziós, sötét, melankolikus, rendkívül jellegzetes zenei világuk is állandónak mondható. A hangszerelés, a megközelítés, a hangsúlyok változnak, de az összhatás általában ugyanaz volt.

 

muddy roots - wings on my back

Valamikor január végén akadt a kezembe a Muddy Roots első lemeze, Kőbánya stoner gyöngyszemei már Burning Full Throttle néven is nyomultak, amiről 2015-ben megemlékeztünk. Majd az előbb említett formáció romjain kiteljesedő Muddy Roots debütáló lemezzel jelentkezett, ami igazán jól sikerült. Kicsit más, kicsit máshogy szól, de a lényeg tök ugyanaz. De nézzük meg, pontosan mi ez!

Ha röviden kellene jellemezni az anyagot, nagyjából annyit írnék róla; hogy egy időgéppel visszarepültünk a 70’s évek Amerikájába, beültünk egy motoros bárba és bátran elkezdtünk sörözni. Aztán az este folyamán a színpadon termett a Muddy Roots és lenyomta ezt a recsegős-ropogós morajlást. Ami persze mind a kocsma közönségének, mind nekem nagyon tetszett, majd a koncert végén tovább söröztünk, amihez a zenekar tagjai is csatlakoznak. Ehhez a jelenetsorhoz nagyon illene ez a muzsika.

kvelertak - splid

Az idén tíz éve, hogy a norvég Kvelertak megjelentette első nagylemezét. Óriási hatást gyakorolva előbb a skandináv térségre, majd villám gyorsan Európára is. Első két lemezük agyonnyerte magát, a legnagyobb metal zenekarok vitték magukkal az elvetemült norvégokat, és turnézták körbe a világot… aztán jött a harmadik korong, ami személy szerint nekem nagyon tetszett, viszont nemzetközi mércével jóval szerényebb sikereket könyvelhetett el, mint a kezdeti társai. Nyilván megvan ennek az oka.

De északi barátaink nem csüggedtek, sőt. Átrendezték a sorokat. Egyrészt Ivar Nikolaisen lépett a mikrofon mögé, aki nagyon hasonló orgánummal bír, mint elődje, viszont a tisztább énekek terén sem fogy el a tudománya, mint ahogy ez Erlend Hjelviknek sajnos gyenge pontja volt. Kiadót is cseréltek, sőt, a norvég szövegeket helyenként angolra cserélték, amivel tovább növelték a befogadhatósági tényezőt. Nem mellékesen vendégénekesként beugrott a mastodonos Troy Sanders is egy dalra.

turbo - csillagból emberré

A Turbo zenekar mindig is rajta volt a radaromon. Figyeltem 2015-ig tartó, „hivatalos” működésüket, főleg Jero rememberes munkássága miatt. Ifjú süldő koromba, nagyon oda volt a Fibulával közösen szerkesztett csapatukért, még a Loksiba is jártam egy koncerten, valamikor a 2000-s évek első felében. Pont. Ez bőven elegendő volt, hogy a Turbo képernyőn maradjon nálam. Aztán jött a leállás, és a gondolat, hogy egy ilyen erős, magyar, prog csapat befejezi.

Majd derült égből villámcsapásként ért a hír, miszerint újra zenél, lemezt készít, ráadásul magyar nyelven a társaság. Na szép, el sem tudtam képzelni ebből mi lesz; de ha mondhatom ezt, a magyarosítás kockázata nem hogy rossz hatással lenne a dalokra, inkább még egy polccal feljebb pakolta a dolgot. Legalábbis az én értékrendemben. Szögezzük le az elején, iszonyatosan tetszik az új lemez, amiről az Iránytű klipje kapcsán vertem homlokon magam, és szántam rá billentyűzetemet, hogy véleményt formáljak.

british lion - the burning

Steve Harrist nem kell senkinek bemutatni. Ha jobban követed az Iron Maiden főnök munkásságát, akkor a British Lionról is hallottál már. Második lemezét dobta januárban piacra ez a „szóló” project, és most megnézzük, az első – szóra sem érdemes próbálkozás után mit tud a The Burning névvel ellátott anyag.

Első hallásra is szimpatikusabb volt a történet, mint a 2012-s első felvonás. A Harris által „dal szerzett”, előadott, „producerkedett” projekt sokak szerint felesleges, és a 17. Iron Maiden lemezre kellene ellőni ezeket az, amúgy jól átgondolt, hard rockos dalokra elhasznált töltényeket. Nehéz ebben a kérdésben állást foglalni. Véleményem szerint egy akkor nagyágyú, mint Steve Harris nagyjából azt csinál, amit akar. Ha éppen ezzel a formációval kíván klasszikus értelembe vett rock zenét gyártani, akkor megteszi. Szerencsére most egy kicsit ügyesebben, mint első próbálkozásra.

tool - fear inoculum

Több mint egy évtizedes hallgatás után megtörni a csendet, és kidobni egy közmegelégedéssel fogadott korongot nem egyszerű. Pláne nem úgy, ha az utóbbi időben már szándékosan szívatod kedves közönséged, és a végtelenségig játszol az idegrendszerekkel. Majd napvilágra kerül a Fear Inoculum!

Szerencsére nem kellett 10.000 napot várni, ahogy a srácok ígérték. Röpke 13 év elég volt egy új Tool lemez megszületéséhez. De milyen lett ez a lemez, hogy is lehet ezt megfogalmazni akár egy posztban, akár egy hosszabb gondolat sorban? Még nem tudom, de megpróbálom.

sacred reich - awakening

Igen régen hallgatunk kritikák tekintetében. Ennek számos oka van, amit nem szándékozok itt felsorolni. Viszont egy nagyon kellemes visszatérőt találtam erre a sokat váratott posztra. Mi ugyan nem álltunk 23 évet, mégis pont jó lesz most ide a Sacred Reich néven elhíresült, amerikai thrash társaság visszatérése. A 80’s évek végén, 90’s évek elején tomboló thrash őrület akkora hullámokat gerjesztett, hogy számos, amúgy kiváló zenekar sajnos nem fért oda a nagy fazékhoz. Ezer ilyen példa mellett itt van nekünk Phil Rind fémjelezte Sacred Reich.

Erősen vissza kellett keresnem a régi dolgaim között, hogy egyáltalán mire emlékszem a négy nagylemezig jutó, tisztesen helytálló amerikai csapatra. Bevallom férfiasan, sok minden nem maradt meg belőlük az emlékezetemben, viszont az újonnan érkezett, Awakening címre keresztelt sorlemez megfogott. Mindjárt megpróbálom elmondani miért.

jesus chrüsler supercar - lücifer

A svédországi Jesus Chrüsler Supercar-ra ismét megbízható informátorom, Misi hívta fel a figyelmem. És milyen jól tette, egy kellemes búgású, Lemmy fénykorát idéző torok és a death’n’roll. Nem mondom, hogy elsőre mellbe vert, de több hallgatás után nagyon gyorsan kibújtak a finomságok, apróságok, ami miatt ezt az amúgy egyszerű muzsikát szeretni lehet.

A társaságról magyar lenyomatot nem találtam a sajtóban, (ez költői túlzás, ami ebben a formában nem igaz, 2018 májusában játszottak másik két svéd bandával a Dürerben, sőt a Fémforgács is beszámolt új lemezükről) ennek számos oka lehet, ezeket ne firtassuk. A lényeg, hogy beszivárgott közén, és most, még ha amatőr módon is, de átvilágítjuk a zenekart és harmadik nagylemezét a Lücifert.

idle hands - mana

Létezik egy szuper album, amely egy szuper banda harmadik sorlemeze, kiknek az előző két anyaguk is kimondottan tetszett már, és amiről emígyen írni is fogok. Majd egyszer. Mert bizony ez most nem az. Ez egy másik szuper banda, első nagylemeze, ami csak úgy bekúszott abba a bizonyos legnagyobb videó megosztó portál ajánlati listájába, mint következő zene.

Mosogatok nagyban, rendes háziasszony módjára, hallgatom azt a bizonyos albumot, agyalgatok, hogyan is kezdődjön a cikk, mikor is… „Mi ez, ami szól?”, kapom fel hirtelen a fejem. Mert amit hallottam az valami olyasmi, amit már nagyon régen nem, pedig de mennyire szerettem. Hirtelen négy banda ugrott be. Sisters of Mercy, Sentenced, Killing Joke és a már biztosan sokak által elfeledett (teszem hozzá, ez főben járó bűn) az F.O. System.

soen - lotus

Tomboló „Tool-láz” kering a baráti társaságban. Prágai, bécsi koncert, beígért nyári lemez, minden, amit egy edzett Tool rajongó nehezen hisz. Viszont a nagy hangulatvadászok árnyékában, és az elmúlt 13 (!) éves hallgatás során számos hasonló zenei társulat jött létre, hogy betöltse az űrt. Kiváló példa erre a svéd Soen. Nem akármilyen garázsbandáról van itt szó, komoly zenészek prog-rock örömzenélése inkább.

Martin Lopez, ex-Opeth ütős nevével fémjelzett Soen, hoz valami olyat a Lotus névre keresztelt, negyedik (!) stúdiólemezén, amit igazán szívesen hallgat az ember. A napokban találkoztam velük először, viszont nyugodtan ideírhatom, szerelem ez első látásra (hallásra). Na szép…

monovine - d.y.e.

Az athéni székhelyű Monovine zenekar, ha minden igaz, 2008-ban kezdte meg pályafutását, majd 2011-ben ki is adta Cliche címmel ellátott debütáló anyagát, mely, azóta szépen klasszikussá is vált a dél-európai zenei színtéren. Nagy öröm volt ez akkoriban a stoner zene uralta göröghonban, mert ezzel valami feltámadt hamvaiból. Ez pedig nem volt más, mint a grunge. Bezony. Nem csak halni tudnak ám e stílus képviselői, léteznek még kik újszerű úttörőkként ismételten köztudatba hoztak, egy sajnos gyorsan elvirágzott, ellenben nagy és jelentős zenei stílust.

Majd jött 2014-ben a Swallow, ahol is a háromtagú csapat duóvá csökkent. Mindezek után pedig ismételten trióvá bővült banda, 2018 végén digitálisan, majd 2019 elején kézzel fogható CD és korlátozott számban 180grammos vinil formában is kiadták harmadik, D.Y.E. címre keresztelt nagylemezüket. És ez az eddigi legjobb.

rammstein - rammstein

Lindemannék tíz év hallgatás után törték meg a csendet, és előbújtak hetedik sorlemezükkel. Persze a történet ettől jóval bonyolultabb, most megpróbáljuk megfejteni. Van egy német zenekar, aki a Mutter környékén felkerült a világtérképre, majd koncertteljesítményével tovább emeltet a tétet, és már minden zenét hallgató homo sapiens ismeri a Rammstein néven elhír(hedt)esült társaságot.

Nyilván mutat valamit, ha egy zenekar tíz évig nem jelentkezik új lemezzel. Nagy megfejtéseket nem szeretnénk összehordani, annyit viszont kijelenthetünk bátran; ügyesen állítgatták a potmétereket élő fellépés és lemezfelvétel között. Azt csinálták, ami jobban megy, ennyire egyszerű ez. (Több más zenekart is idesorolhatunk példaként, lásd Metallica)

palehørse – palehørse

Így rögtön kezdésnek bevallanám, hogy annyira sok információ nem áll rendelkezésemre erről az egyébként is debütáló anyagról. Találtam azért, de így nagyjából és többségében a saját érzéseim fogják alkotni ezen írás gerincét.

Azonban azt is rögtön kezdésképpen szögezném le, hogy ez a cucc bizony az (azt a ku..a, de bitang jó ez a zeneeeeee!), kategóriába esik. Csak, hogy tudjátok mi vár rátok, ha esetleg meg is hallgatjátok. Az úgy volt, hogy mostanában csak böngésztem, böngésztem, meg még egy kicsit böngésztem, és találtam is pár, hát jó-jó, hallgatni sem rossz albumot, de ez felrobbantott. Nem másról van szó, mint a Palehørse – Palehørse névre keresztelt debütáló anyagáról. 

storm the studio - storm the studio

Több irányból érkezett input: „itt ez a Storm the Studio bemutatkozó lemez”, ezt mindenképpen meg kell hallgatni, ilyen magyar dobás már igazán régen történt! Na mondom, ok, nézzük. Amúgy is a szívem csücske a magyar rockzenei élet. Utánuk olvastam, és döbbenten láttam, hogy egy régi ismerős, Binges Zsolti játszik bőgőn! A többiek az ex-Bedlam legénység; viszont nekem ez a formáció kimaradt. (Fodor Zoltán, Hankó Zoltán és Újvári Péter mind az előbb említett csapat tagjai voltak) Ígérem, pótolom a hiányosságomat.

Szóval adott volt egy Fish!-Nomád-Bedlam turmix, halvány gőzöm nem volt, mire számítsak. Aztán nekifogtam, és minden állam lehullott. Agyafúrt zenei futamok, magas szinten megvalósítva, elgondolkodtató, aktuális dolgokra reflektáló dalszövegek, és egy kézzel fogható, igényes megjelenés. Nehéz lesz visszafogottnak maradnom, de igyekszem objektív lenni.

candlemass - the door to doom

Elvitathatatlan, hogy az 1984-ben megalakult, svéd Candlemass komoly nyomokat hagyott a doom metal színtéren. Leif Edling és sokat megélt csapata viszonyítási alap a műfajon belül, pláne az első, Epicus Doomicus Metallicus lemezük. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a semmiből visszatért Johan Langqvistet énekessel rögzítették új/utolsó lemezüket a faszik, akkor már kezd izgalmasnak tűni a történet. Ráadásul a kislemez nóta gitárszólóját maga Tony Iommi mester jegyzi.

Volt mit bepótolnom a Candlemass kapcsán, de igyekeztem nem fél vállról venni az ismétlést, és jó mélyen ástam magam a tizenkét lemezes életműben. Valóban az első lemez tekinthető egy alapkőnek. Mégpedig a lendületesebb, power-doom megoldásai miatt. Mindebből rengeteg jutott a záró tételre is, melynek címe The Door to Doom. A borító szintén összecseng a debütáló lemez külsejével, de ezen senki ne lepődjön meg.

the dead daises - burn it down

Itt van ez a The Dead Daises elnevezésű, „üzleti vállalkozás”. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy kiöregedő rock sztárok hakni gépezete. Ezzel persze rettenetesen degradáló lennék, és az általam is nagyra tartott, sűrűn cserélődő tagokat bántanám meg. Nem teszem, inkább megfogalmazom véleményemet a harmadik, legkiforrottabb korongjukról, ami ugyan lassan egy éves, de ez most lényegtelen.

Számos zenekar felsorakoztatható a bandában megfordult tagok neve mellett. Elég a Whitesnake vagy a Guns’n’Roses (Richard Fortus gitáros és Dizzy Reed billentyűs) nevét ideírni, máris rájössz, itt bizony klasszikus értelemben vett glam rock jön. Mégpedig a jó fajtából, garancia erre John Corabi énekes stabilitása a fronton. Nem kell itt újragondolt műfajteremtő extrákra gondolni, pont azt a rock’n’rollt kapod majd, amire számítani lehet, még ha sablonos formában is.

a pale horse named death - when the world becomes undone

A Pale Horse Named Death egy gót-doom zenekar, melyet a korábbi Type O’ Negative dobos, Sal Abruscato hívott életre lassan tíz évvel ezelőtt. Harmadik nagylemeze januárban látott napvilágot, When The World Becomes Undone címmel. Szép egyszerű zenekarnév, a lemezcímről már nem is beszélve. A csapat összetétele gyakorlatilag lemezenként változott, itt inkább a Black Label dobos Johnny Kelly neve lehet ismerősebb, aki aktívan részt vett a harmadik korong rögzítésénél.

A lemez erősen nyit. Az felvezetőben felbukkanó gyereksírás, vagy kutyaugatás egészen az első Black Sabbath lemezig repített vissza gondolatban. Szépen építkeznek egymásra, ezek a lüktetésükkel operáló, vontatott szörnyszülött külsejű dalok. Kár lenne tagadni, Abruscato Type O’ lemezt gyártott saját kiadásban. Persze messze elmaradva az eredetitől.

 

rival sons - feral roots

A 2009-ben debütáló Rival Sons mára a „legígéretesebb” hard rock zenekarrá nőtte ki magát. Nyilván sokat dob a latba Dave Cobb manager munkája, de ahogy a blogon is többször foglalkozunk már a kaliforniai srácokkal, nem tehetségtelen kamaszokról van szó. Élőben a Black Sabbath budapesti búcsúztatóján láthattam őket, ahol komoly hatást gyakoroltak rám is.

Most itt a friss lemezük, a Feral Roots, ami tökéletesen illik a sorba, jól kimutatható a fejlődés, de ami egy hatodik nagylemezével jelentkező bandától elvárható, a saját tónusuk szintén tökéletesen kivehető. Na talán pont ettől jobb a Rival Sons a többi, hasonszőrű klasszikus rock bandánál. Persze, az idő majd mindenkinek megadja a válaszokat, most inkább fordítsuk tekintetünk az új korongon található dalok irányába!