between the buried and me - automata II

Az idén nagykorúvá váló Between The Buried and Me ígéretéhez híven még a nyáron megjelentette az „Automata” címre keresztelt albumának második felét. A technikás death metált, avant-garde metált és metalcoret kevergető Észak-Karolinából származó srácok méltó módon zárják a tavasszal megszületett lemezt. Mindössze fél óra, négy dal, ami igazából három, talán a legérdekesebb, legizgalmasabb alkotása az amúgy sem hétköznapi zenekarnak.

Mire is gondolok? A lemez három dalt tartalmaz, és egy átvezetést. Mindhárom dalszörnyeteg összetett, több rétegű, sok esetben számomra idegesítő elemekkel operáló, de mindenképpen végletekig átgondolt, profi munka. Összesítve a srácok összedobták technikai képességüket egy olvasztótégelybe és kiöntögettek belőle olyan részleteket, amivel biztosan nagy sikert érhetnek el az erre nyitottak táborában.

Mert szögezzük le, ehhez a muzsikához fog kelleni egy nagyon magas fokú befogadóképesség. Itt nem sima Yes, vagy Black Sabbath nyúlások vannak, hanem egy összesűrített püré, ami esetenként jól esik, máskor pedig fanyalog az ember tőle. Magam se tudtam eldönteni, hogy a dalokkal kell-e külön foglalkozni, majd arra jutottam, hogy inkább a kedvesebb részeket fényesítem meg egy picit, plusz leírom, mi volt az, amit én biztosan kihagytam volna.

Tommy Giles Rogers napjaink legnagyobbra értékel, ifjú énekese. Erre a címre kétség kívül rászolgált. Kellemes hangszíne és énektudása mellett a hörgései is megállják a helyüket, sőt. Mindemellett billentyűzik is, amivel sok esetben túlzásokba esik, de mit várhatunk egy ilyen érzékeny művészlélektől? Számos helyen kiemelkedő teljesítményét nem igazán rombolja semmi. Élmény hallgatni, ahogy a hangjával bánik.

A dalok összetettsége és fordulatossága dalszerzői kvalitásokat mutat. Olyan ez az egész Automata mint egy neoklasszikus rockopera, minden pozitív és negatív tulajdonságával összegyúrva. Számomra a „verkli” hangja például nagyon sok, majd az utána következő „vásári forgatagot” sem biztos, hogy értem. De legyen ez az én szegénységi bizonyítványom. Annyi viszont biztos igaz, hogy több lemezüket is átrágtam már, - akár itt a privat metal hasábjain (Coma') - de ez a befejező lemez tartalmazza számomra a legtöbb izgalmat.

„A szint tartása az Automata II számára nagy kihívást jelentett. Nagyon keményen dolgoztunk ezeken a dalokon, hogy végül rászabadíthassuk az anyag másik felét is a világra! Szerintem ez az egyik legjobb album, amit valaha kiadtunk. Ez az összegzése és végeredménye mindannak, amire eddig törekedtünk. Rengeteg fordulat és furcsa pillanat van, de sok a szépség is a zenében és a történetben. Az Automata mostantól befejeződött, és főszereplőnk megtalálta az otthonát, a béke egyfajta változatát, amire mindannyian törekszünk..." – fogalmazott a lemezzel kapcsolatban Tommy Giles Rogers

Az biztos, hogy nem egy szokványos anyag ez egy legkevésbé sem hétköznapi metalzenekartól. Viszont erős gyomor, nagy zenei nyitottságot igényel, ami sok emberben nem lesz meg mindehhez. Ettől még ez egy igen komoly mestermunka, aminek helye van a mai szürkeségekkel teleszórt rockzenei piacon. Kíváncsi vagyok, egy ilyen erős anyag után merre tudnak megindulni az amúgy szemtelenül fiatal srácok?! Szorítok neki!

Értékelés: 5/4

infók:

tracklist:

01. The Proverbial Bellow
02. Glide
03. Voice of Trespass
04. The Grid

Műfaj: neo-progresszív metal
Megjelenés: 2018. július 13.
Kiadó: Sumerian Records