2017. április 26., szerda

deep purple - infinite

Hogy közelítsen az ember egy Deep Purple nevezetű óriáshoz? Pláne, ha az In Rock egyik korszakos kedvence az egyszeri írónak. Persze Blackmore, vagy Lord nélkül kár is hasonlítgatni bármihez az új, InFinite címre keresztelt korongot. Ráadásképp, számomra a Now What?! sem okozott túl nagy örömöt, bizonyos részeit egész egyszerűen méltatlannak találtam Gillanék munkásságához, de ez saját vélemény.

Így vártam, és ízlelgetem már hetek óta a 2017-s anyagot. Két előre bemutatott „kislemez” kapcsán élénk érdeklődés fogott el, bíztam egy rövid, velős, XXI. századi hard rock lemezben, a műfaj talán legnagyobb, élő királyitól. Ezt sajnos nem kaptam meg, sőt…

Ha bárki azt várja, hogy rommá alázom a lemezt, nagyot téved. Kiváló, „alibi” munka, magas fokon, ez nem vitás, valahogy én mégis többet vártam picivel. (Amennyiben nagyon szigorú akarnék lenne, ideírnám, hogy a két bemutató nóta hallatán jóval többel… ) Felejtsük el most a siránkozásokat, és kerüljük el a régen minden jobb volt lózungokat, maradjunk a lemez értékelésén.

Viszonylagosan könnyű a helyzetem. A nyitó, Time for Bedlam, az azt követő szuperklasszikus hangzású Hip Boots, és a Get Me Outta Here nagyjából mindent megmutat. Említésre érdemes még a One Night In Vegas és pont. Elég jó arány lehetne mindez, ha hozzáveszem, hogy a tíz nótából még egy Doors feldolgozásra szintén futotta. Viszont a többi dal, olyan tizenkettő – egy tucat kategória, hogy már-már sértve érzem magam.

Ezek fennkölt dumák, hol vagyok én ahhoz, hogy megmagyarázzak egy Deep Purpel lemezt. Ettől még a véleményem ez. A hanghordozó rendben van, szép a borítója. Kiváló a Hammond hangzása, Don Airey komoly szerepet kapott a felvételen. Él a lehetőséggel, és bebizonyítja, nem véletlenül van ott, ahol. Viszont a gitárt nagyon nem hallom, gondolom tudatosan van háttérbe a ritmus részeknél. Bizonyára a szólókra próbálták helyezni a hangsúlyt, ami szerintem nem sikerült túl jól!

Nagy kedvenc Ian Gillan hangja/torka sem lesz fiatalabb. Ez ügyben, viszont szépen eltalálták az arányokat. Semmi olyan magaslati téma nincs, ami kínos lehetne, akár a koncerteken. Pont jól belőve, a középtartományban lehozza az egész felvételt. Okos húzás, kritika nem érheti a rutinos vokalistát.

Összességében ez egy vállalható lemez, szégyenkezni senkinek nem kell, aki a nevét adta ehhez. Bizonyos esetekben a bátrabb megoldást kellett volna választani, de hetvenhez közeledve, itt-ott már túl rajta, nem hiszem hogy számon lehetne bárkit kérni emiatt. Tessék megélni ezt a szép kort, majd írni egy ilyen lemezt. A többit meg az idő eldönti. Apropó idő, 2017. május 17-én Bécsben lépnek fel, szóval aki tud, menjen!

Értékelés: 5/3,5



infók:

tracklist:
01. Time for Bedlam
02. Hip Boots
03. All I Got Is You
04. One Night in Vegas
05. Get Me Outta Here
06. The Surprising
07. Johnny's Band
08. On Top of the World
09. Birds of Prey
10. Roadhouse Blues (The Doors cover) - 6:00

Műfaj: hard rock
Megjelenés: 2017.április 07.
Kiadó: earMUSIC

2 megjegyzés:

  1. Na. Visszajöttem kicsit vitázni.
    1. Nem a műfaj legnagyobb élő királyai (minden tiszteletem ellenére és, hogy nélkülük nem létezne ilyen formában a legnagyobb sem.)

    2.Ilyen szinten és ennyi év után nics olyan, hogy alibi munka és kényszer sem. Ez a nélkülen nem tudni élés termése.

    3.A gitárt hallod.

    4.Kritika érheti Iant, mert már azért óvatosabban énekel, persze ez a kora miatt nyilván elfogadható.

    5.Nem szabad ilyen hangsúllyal és tárgyilagossággal beszélni ilyen korú és multú zenészekke.

    VálaszTörlés
  2. Értem. Amúgy ki szerinted a hard rock legnagyobbja, ha nem a DP?

    VálaszTörlés