ac/dc - rock or bust

Az elmúlt időszak nagyon hasonlóan alakult az AC/DC számára, mint ahogyan a nyolcvanas évek eleje. Phil Rudd szóló lemeze, vagy épp folyamatos rendőrségi ügyei tartják lázban a világsajtót. Aztán itt van Malcoln Young komoly betegsége, ami azért mindenképpen fontos tényező, hiszen a skót származású gitáros volt a zenekar vezetője, motorja. Ennyi rossz előjel mellett őszre ígérték, és jött is az új lemez Rock Or Bust címmel.

Több héten át rágtam, semmiképpen nem akartam elhamarkodott véleményt formálni egy ilyen óriás munkájáról. Tőlem senki ne várja, hogy még mindig Bon Scott énekhangját fogom visszasírni, nekem Brain Johnsonnal legalább annyira élvezhető az ausztrálok muzsikája, mint volt a harminc éve halott Scottal. Pont. Aztán figyelembe kellett még venni, az előző Black Ice kimagasló sikerét, közel tíz millió eladott lemez és minden idők harmadik legsikeresebb világkörüli turnéja állt a csapat mögött. Na szép, gondoltam jönnek még aratnak egyet, aztán szevasz. Szerencsére nem ez történt, egy kiváló, ízig-vérig AC/DC lemez lett a Rock Or Bust.

joe bonamassa - different shades of blue

Joe Bonamassa egy amerikai rock-blues énekes-gitáros. Akit valami oknál fogva az idén megjelent stúdiólemezéig még csak hallomásból sem ismertem. Emiatt be is írtam magamnak egy írásbeli figyelmeztetést, de az legyen a mentségem, hogy a fickó igazából Észak-Amerikában népszerű. Viszont ott már annyira, hogy szépen lassan áthallatszik a vén kontinensre az a zaj, ami körülveszi. És kérem szépen nem alaptalan az, ahogy az amerikaiak a tenyerükön hordozzák. Egy zseni. Gary Moore halálával én úgy gondoltam, ez a fajta blues szépen elmúlik. Szerencsére nagyot tévedtem.

Joe fiatal kora ellenére (37 éves) már régen a nyomában jár mindannak, amit klasszikus angol blues zenének nevezünk. A képzavar jogos, hiszen tősgyökeres amerikai révén hogy a francba sajátította így el ezt a műfajt? Hangszergyártó apukája sokat tehet erről, hiszen apró gyermekként szippantotta magába a legjobbak tiszteletét, tanult a legnagyobb mesterektől. Az pedig, hogy a ködös Albion hangulat ragadta magával, az már csak külön öröm a magamfajta beszűkült kelet-európai zenerajongónak. Óriási köszönet érte!

exodus - blood in, blood out

Már legalább három hete forog a lejátszómban az Exodus új lemeze. Valahogy mégis kivártam eddig a pontig ezzel a kritikával. Talán nem a kritika a legjobb szó, egy ekkora trash óriás lemezének a véleményezésére, de hirtelen nem jut jobb az eszembe. Igencsak pozitív előjáték zajlott a megjelenés évben. Steve "Zetro" Souza visszatért, Kirk Hammett szólót játszik a lemezen, Gray Holt a Slayer teendői mellett megfelelő időt tudott szánni az anyag megírására és felvételeire. Mit lehet erre mondani, lássuk a csodát!

Én személy szerint is nagyon vártam a lemezt, amikor megérkezett szinte egyből beszereztem és hallgatni kezdtem. Gondoltam magamban, egy ekkora jelentőségű felvételt nem fogok napok alatt kiértékelni, itt nem "gyors kajáról" van szó. Hagytam hát érni jó sokáig. Az első fellángolásom pár nap alatt alábbhagyott, sőt volt legalább két rövid periódus, amikor pihentettem. Mostanra viszont újra a lejátszóba került az anyag, így mindenképpen ideje volt megfogalmazni a véleményem.

tankcsapda - urai vagyunk a helyzetnek

Lukács Laci és a Tankcsapda helyzete messze nem egyszerű. Tökéletes sikertörténet lehetne magyar viszonylatban mindenképpen, mégis több hullámvölgy, tagcserék, hanyatló érdeklődés övezi a debreceni csapat elmúlt 25 évét. Ami viszont leszögezhető, ebben az országban minden rockzene kedvelő ismeri és véleményezi a munkásságukat, ami már magában óriási eredmény, ennyi év távlatából.

Az utolsó stúdiólemezükről hivatott szólni ez a bejegyzés, de amint látom inkább párhuzamok feszegetése lesz inkább, mint a friss anyag felboncolása. Így van ez jól. Sidi (ex-Zanzibár) talán mostanra épült be teljesen a csapatban, „Az urai vagyunk a helyzetnek” címre keresztelt felvételen már igenis tesz rendesen hozzá, ahhoz, amihez az elődei egyre kevésbé tudtak. Van kedve csinálni, vannak egyedi ötletei, amivel rettenetesen sokat segít a Csapda újkori lendületének megteremtésében.

ørdøg - tíz fekete dal

Vörös András a mai magyar rock élet egyik legeredetibb, legőszintébb és messzemenően legtehetségesebb alakja. Amikor 93’-ban megalakult a Freshfabrik már látszott, igazi talentum a fickó. További munkássága szintén ezt bizonyította számomra, hiszen a Superbutt mellett számolatlan helyen feltűnő, kopasz faszi mindig maradandó nyomokat hagyott maga után. Nincs ez másképp az Ørdøg névre keresztelt vadonatúj formációjában sem!

Persze mindannyian tudjuk, hogy igazából az Ørdøg egy, a legjobb időszakot idéző Superbutt, viszont zeneileg és nyelvezetében picit más irány. Már elsőre levett a lábamról ez a felvétel, Tíz fekete dal. De az idő múlásával, mint a kisördög költözött a szürkeállományomba lépésről lépésre!

pallbearer - foundations of burden

A Pallbearer egy viszonylag friss, a ma tomboló doom őrület egyik tehetséges újonca. Valami olyan érzése van az embernek, amikor ilyen bandákba botlik, hogy a Black Sabbath újraélesztés óta minden fiatal srác Ozzyékat akarja utánozni. De a lehető legközelebbről véve, nem ám saját ötletekkel átitatva, inkább csak magabiztosan eljátszva a száz éve ismert dolgokat. 

Szerencsére a Pallbearer nem ebbe a kasztba tartozik. Kiválóan felismerhetők ugyan a kora hetvenes évekbeli hatások, valahogy a srácok ügyesebben nyúlnak a múlthoz, mint számolatlan pályatársuk. 2008-ban jöttek az első demoval, ami meglehetősen nagy port kavart. Majd két évvel később érkezett az első teljes értékű album, ami minden tengerentúli szaklap magasra emelet. Ilyen helyzeti előnyből/hátrányból jelent meg napjainkban a második lemez, melynek címe Foundations of Burden.

kreyskull - tower witch

Kreyskull, mond nektek ez a név valamit? Nem. Hogy miért? Mert egy vadiúj finn rock-metal együttesről van szó. Sokat megélt, underground szupergrupp ez az ezer tó országából, finn kiadóval, és telis-tele ötletekkel. Hogy mi is ez pontosan? Egy kiváló doom formáció egy profi blues gitárossal. Na ehhez mit szóltok? Már vagy negyvenszer körbejárta a lejátszót a lemez és nem igazán tudom/akarom cserélni. Meglepő, velős, izgalmas és valami teljesen újszerű folydogál ki a hangfalakból.

A srácok saját magukat heavy doomnak definiálják. Szarul hangzik, viszont amit a lemezen találsz majd, az nem. Valami olyasmit képzelj el, mintha a Jethro Tullt, Black Sabbathot, Led Zeppelint kevernéd össze, és az egész valami megdöbbentően dögös hangzásban szólalna meg. Ez igen, csettintettem a nemzetközi kritikákat olvasgatva.

wall of sleep - no quarter given

A Wall Of Sleep a Mood másik öröksége a Magma Rise mellett. Pontosabban először lett a WOS, majd jó pár év közös zenélés után Holdampf Gábor elköszönt régi tettestársától Füleki Sanyitól és megalapította Magyarország mára legsikeresebb doom bandáját a Magma Riset. Hogy miért ezzel kezdem ezt a posztot? Hamarosan megtudjátok.

Rövid válaszom annyi, hogy a szeptemberben megjelent Wall Of Sleep lemez, melynek címe No Quarter Given már nem doom. Legalábbis nem ortodox doom az biztos. Erős kalandozás a Trouble vonaltól egészen a DIO által fémjelzett Sabbathig. Jó sok hard rock elemmel, és számolatlan Hammond orgonával. Bizony, a lemez meglehetősen érdekes felvétel, de már nem az a klasszikus értelembe vett, morajló doom. Hozzá kell szokni.

the haunted - exit wounds

A The Haunted számomra kellemes meglepetést okozott 2011-ben, az Unseen megjelenésével. Később, amikor napvilágot látott a zenekaron belüli feszültségtenger már kevésbé értettem, tudtam elfogadni ezt a radikális változást a svéd death fenegyerekeitől. Értem ezt úgy, ha merőben mást kívánsz megvalósítani zenei térem, mint amit eddig tettél, miért kell szétverned egy jól működő bandát, ahelyett hogy szólóban, vagy más néven, más csapattal tennéd mindezt? Nem értem Jensen Úr!

De ez a poszt szóljon inkább az új lemezről, mintsem a múlt sérelmeiről. Az idei év októberében érkezett, Exit Wounds címre keresztelt anyag más lett, mint az utolsó sorlemez. Valami olyasmi, ami a kétezres évek első felében igen vagány lett volna. Ismerve a csapat előbb említett belső feszüléseit, így inkább egy gyönge visszakanyarodásként hat. Persze mindenki döntse el maga, mennyire maradt őszinte számára a The Haunted.

phil rudd - head job

Phil Rudd az AC/DC lelke, dobosa, a négynegyed talán legprofibb képviselője. Hatvan évesen tudatára ébredt és egy igazán örömteli hírrel rukkolt elő a napokban, szólóanyagot készített. Szép nagy kalandozás ez, nem más. Ne várjon senki rock történeti pillanatokat, világmegváltó dallamokat, csodaszép örömzene ez nem más. Kellemes meglepetés egy dobos embertől.

Persze a gyökerektől ennyi idősen már igen nehéz lehet eltávolodni. Vagy talán a jó öreg Phil nem is akart igazán, csak megmutatni, milyen zenei témák tetszenek neki, amik valamennyire kilógnak az AC/DC klasszikus rock vonalából. Van némi groove, egy kellemes énekhang, és a jól kiszámítható alap ritmus a dobokból. Nyugodt, nyugdíj közeli kalandozás a beígért AC/DC lemez elé. Ragyogó munka.

cloven hoof - resist or serve

Van egy Cloven Hoof nevezetű csapat, akik a régi idők, angol új hullámán lovagolva teremtette a power metal alapjait. Vagy készítette a deformált heavy metal albumokat, kinek hogy tetszik. Lee Payne a hetvenes évek végén alapított bandája számomra szinte teljesen ismeretlen volt a mai napig. Ennek lesz jelentősége a kritikában, hiszen az ős rajongók, akik már az anyatejjel is heavy metalt szippantottak keményen ekézik ezt a lemezt. 

Én kevésbé látom problémásnak a dolgot, ha valaki a mai igényeknek megfelelően változtat irányt. Természetesen nem letérve az ősi vonalról. Számomra a Resist or Serve címmel megáldott, 2014 őszi lemez inkább egy modern metal elemeket tartalmazó, újszerű power/heavy anyag, mintsem végletekig szidni való szemét. Nyilván kapott jó kritikákat is az anyag, viszont sok helyen komoly lehúzás tárgya lett a mű. 

accept - blind rage

A német Accept igazi őskövület a metal vonalon. Mondom ezt jó értelemben, hiszen a nyolcvanas évek első felétől aktív a csapat rengeteg tagcserével és némi hatásszünettel. Nyilván ez természetes folyamat egy több mint harminc éves zenekar esetében. Elvitathatatlan tettük a speed metal műfajának alapkőtétele, illetve maga UDO személye. Persze mára már tatásabb a történet, de bevallom őszintén nekem ez jobban tetszik.

Jöjjön máris aktuális anyaguk, a Blind Rage címre keresztelt sorlemez. Legutolsó felállásuk harmadik stúdióanyaga ez, ami semmiképpen sem friss, vagy modern. Viszont olyan megbízható, hangulatos, hogy sokan megirigyelhetik a német bácsik attrakcióját. Kiforrott hangzás, profi munka ez nem vitás. Aki tudja, mire számítson tőlük, az pontosan azt fogja kapni. 

slash - world on fire

Ahogy meghallgatod Slash új albumát, igazán sok minden fog eszedbe jutni. Ezt garantálom. Emiatt nem is lehetett jobb választás a hosszúra nyúló nyári szünet után, mint ez az erősen megosztó album. Én személy szerint nagy rajongója vagyok a cilinderesnek, és még az elején leszögezem, nekem nagyon tetszik az album.  Pontosan olyan, amit várhatok egy ilyen kaliberű gitárostól.

Persze egyből lehet sorolni, hogy nem a világ legjobb, legizgalmasabb dalszerzője a pali. Oké, viszont a legnagyobb gitárfenomének egyike, sokunknak a non plusz ultra. Vagy épp aktuális lemezének hosszán is lehet viccelődni, minek 77 percnyi zene? Megmondom, azért mert kiváló munka, mert nehéz lett volna kiválasztani két-három számot, amit levennél a lemezről. Nyilván megerőszakolhatod magad, és jelölgethetsz számodra nem tetsző darabokat, de ettől még a művészúr így gondolta, hogy ezeknek itt a helye. Szerencsére.

john garcia - john garcia

Adott egy ember, aki stoner körökben szinte félisten. Talán egész. Aztán adott hozzá, egy nagyjából 25 éve érlelődő szólóanyag, ami láss csodát múlt hónap végén a boltokba került. Emberünk neve John Garcia. Aki ismeri annak felesleges ecsetelni, hogy micsoda kultuszt teremtett barátaival a Kyuss elnevezésű formációval, aki viszont nem ismeri az a szólóanyagából túl sok Kyuss-t nem fog kihallani. Faramuci mondat, egy igen vegyes érzelmű szólóanyag bemutatása elé.

John számolatlan interjúban feszegette már, a kilencvenes évek második felétől, hogy ő bizony egyszer majd kiáll saját dalaival is a világot jelentő deszkákra. Ez a minap megtörtént. Nyilván nem világot megváltani szeretne a sok látott zenész, viszont önkifejezésből csillagos ötös lett a nemes egyszerűséggel saját tulajdon nevével ellátott első szólólemeze.

animals as leaders - the joy of motion

Bár az lemez márciusban jelent meg, számomra az elmúlt héten lett ismert. Pedig gitárfanatikusként epekedve kellett volna várjam az új Animals an Leaders anyagot. Megérkezett, a kezemben tartom és nem kellett csalódnom. A washingtoni, progresszív jazz/metal banda igen erős, szűk hatvan perccel rukkolt elő. Ha bírod az instrumentális, végletekig bonyolított dallamokat, elszállós szólókat és metálos riffeket összegyúrva, az AAL az egyik kedvenced lesz.

The Joy of Motion címmel ellátott harmadik stúdióanyag végig meglepő és váratlan húzásokkal operálva, hosszú időre leköti az ember figyelmét. Úgy ültet a lejátszó mellé, hogy észre sem veszed, de már harmadjára fordult körbe a felvétel. Nem vagyok nagy rajongója az instrumentális dolgoknak, véleményem szerint egy jó vokál minden produkcióba elfér, de ezek az amerikai fickók olyan csodával határos módon fűzik a dallamokat egymásba, amire kevés példa van.

judas priest - redeemer of souls

Elég nehéz úgy írni a Judas Priest új lemezéről, hogy az ember ne szaladjon bele mások gondolatait tartalmazó kritikákba. Nyilván ezek az irományok hatással lesznek a saját véleményre is, de nem szabad felülni a fanyalgóknak. Jómagam nem vagyok egy elvetemült JP fanatikus, sőt. Meglehetősen kevés időt szenteltem a zenekar eddigi munkásságára, viszont ezt a lemezt, ami a Redeemer Of Souls címet kapta, lassan három napja hallgatom. Örömmel.

Kezdhetnénk onnan, hogy a K.K. Downing távozása mekkora károkat okozott dalszerzés, gitártémák, ikerszólók szintjén. De ez butaság, csak a vájt fülűek nyafoghatnak ezen. Véleményem szerint tökéletesen sikerült az utódlása a régi gitárosnak. Richie Faulkner tud mindent, amit egy ilyen heavy metal őskövület megkövetel. Le a kalappal a srác előtt!

goatwhore - constricting rage of the merciless

A Goatwhore (’ kecskeringyók ’) számomra az elmúlt hetekig teljes ismeretlenségben rejtőzködött. Viszont a minap a kezembe akadt újságcikkben kiolvastam, hogy a Sammy Pierre Duet nevű fickó által jegyzett, sátánista vonalakon nyomuló, de alapvetően black’n’roll-t játszó csapata új sorlemezzel jelentkezett pár hete. Mondom ez király, hiszen a fazon Crowbaros és Acid Bath múltal is rendelkezik, ráadásul a kecskék hatodik sorlemeze született meg, itt az ideje, hogy jobban utánanézzek.

Constricting Rage Of The Merciless címre keresztelt anyag nem okozott csalódást. A NOLA-színtér egyik legjellegzetesebb csapatáról van szó, akik olyan magas szintre rakták a mércét újdonsült lemezükkel, amit igencsak nehéz lesz megugrani a folytatásban. Maximálisan kompromisszumképtelen, intenzív, mégis dallamokat magában hordozó, blackened death metal. Ha röviden kellene jellemeznem. Akit érdekelnek a részletek, kattintson!

mekong delta - in a mirror darkly

Ralph Hubert egy elvetemült pali, annyi szent. Aki ismeri a zenekar körüli nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji hercehurcákat minimum érti, mire gondolok. A profinak tűnő, de mindenképpen német mentalitással építgetett karrier a kétezres évekre leáldozott. Majd pár év pihenő után újra töltötték a gitár puskáikat, és nekifogtak ennek a progresszív-trash metalnak, ami igencsak ritkaság, talán a kuriózum jelzővel sem lövők túlságosan mellé.

Mekong Delta névre keresztelt, harminc éve hol intenzívebben, hol kevésbé vadul nyomatott, sablonoktól mentes, végig váratlan megoldásokkal operáló banda mára igen mélyen tisztelt csapata a jegyzett metal együttesek körének. A napokban megjelent, új lemezük sem lóg ki a sorból, sőt a leginkább bele illik. Bár Ralph minden anyagát szinte más társasággal rögzítette, a minőség és a megszólalás töretlen, kifejezetten magas színvonalú.

mastodon - once more ‘round the sun

„Még egyszer a Nap körül” címmel jelent meg az amerikai Mastodon hatodik stúdiólemeze. Bár nem illik lefordítani lemezcímeket, (sajnos a magyar moziközönség kedvéért a filmcímeket muszáj, pedig de kár érte!) mégis, ez számomra mindkét nyelven ugyanazt jelenti. Aztán persze meglehet, hogy egyéb jelentése is van az amerikai szleng szótárban ennek a kifejezésnek, valahogy mégis egy nagy űrutazás hangulatát idézi számomra a korong.

Kifejezetten jó hatással van a csapatra Nick Raskulinecz producer, aki többek között a Deftons ügyeit is intézi/intézte. Valamivel nyersebb, vagányabb lett a hangzás, amit minden bizonnyal a stúdióban végig jelen lévő, kifejezetten agilis főnök okozta változás lehet. Nyilván ez szintén magán vélemény, amit mindössze néhány forrás támaszt alá. Vajon ki tudja, hogy készült pontosan ez az őrült lemez? Annyi szent, nagyon jól összeállt a rutinos zenészek alkotta Mastodon. Mondom ezt úgy, hogy igazi rajongójuk soha nem voltam.

prong - ruining lives

Tommy Victor maga a Prong. Lassan harminc éve cserélgeti maga körül a bandát, de az alap koncepció ugyanaz. Trash alapokon nyugvó, modern metal az, amit a Prong képvisel. Aki emlékszik még a kilencvenes évek első felében kiadott három meghatározó lemezükre, tudja miről beszélek. Aki esetleg lemaradt volna erről a "szentháromságról", mindenképpen pótolja, mert felejthetetlen lemezekről van szó.

Persze a kétezres évek hajnalán kitört hanyatlás Victor csapatát sem kerülte el. Viszont egy gyengébb, majd egy méregerős visszatérő lemezzel újra felbukkant a banda, és jelezte, élnek, virulnak, nyomulnak. Ide illeszthető új lemezük, mely talán valamivel halványabb az előzőnél, mégiscsak igen tökös anyag lett. Címe a Ruining Lives, melyre mindössze kettő évet kellett várni a nagysikerű Caved Into Stone óta. Kiváló munka, igazi Prong anyag, a jobbak közül.

miserium - return to grace

Bár már egy év is eltelt a Miserium debütáló lemezének megjelenése óta, valahogy a mai napig váratott magára a kritika. Természetesen nem azért, mert olyan lesújtó véleményem lenne a zeneakadémista srácokról, egyszerűen egy igazán hosszan emészthető anyaggal nyitottak. Amit abban a pillanatban meg is értesz majd, ha végighallgatod a lemezt. Ezt a melankolikus, progresszív metal anyagot mindenki imádni fogja, aki a műfaj szerelmese.

Azok számára viszont, akik nincsenek mélyen belehabarodva az összetettebbnél-összetettebb témák hónapokon keresztül történő boncolgatásába, azoknak elsőre, és a példámból kiindulva másodikra sőt harmadikra is igencsak rágós lesz. Ettől függetlenül egy kimagasló zeneszerzői képességekkel megáldott, a szakma által nagyban támogatott, meglehetősen bátor társaságról van szó, akit mindenki figyelmébe ajánlok!

anti-mortem - new southern

Egy oklahomai elsőlemezes banda, akit a Nuclear Blast felkarol. Mindenképpen meglepő húzás, de ahogy elkezdtem hallgatni az Anti-Mortem, New Southern című korongját, rájöttem egy újabb rádió rock csapatról lévén szó, nem is akkora merészség ez a kiadóóriástól. Igazán dögösen, zsírosan dübörög a modern, kialakulóban lévő (igazából Amerikában már régen működő, Európát mostanság ostromló) irányzat. Elsőre meglehetősen erős az anyag, nehéz lenne nem megdicsérni, még akkor is, ha nekem kell még némi idő ezt a ’Nickelback’, ’Black Stone Cherry’ vonalon megjelent, amerikai marhapásztor rockhoz.

Van itt minden, masszív riffek, ízes szólok, csodálatos hangzás, végig egyformán jó minőségű nóták és egy vagány énekhang. Külön nem is merülnék el a részletekben, de a két gitáros megérdemli, hogy nevén nevezzük őket. Nevada Romo illetve Zain Smith két ígéretes fickó, az biztos. Viszont ez a patinás, tömény hangzás picit elrémiszt, valahogy én a porosabb cuccokat jobban szeretem. De ez már csak privát vélemény. A munka kiváló.

blood farmers - headless eyes

Meglehetősen érdekes társulás a New York-i Blood Farmers névre hallgató doom banda. Egy baráti kör, akik igazából nem is hasonlítanak zenekarra. Mármint külsőre igen, de összefüggő karrierjük nem igazán jegyezhető.  1989 és 1996 között két demó és egy nagylemez volt a termés, ami igencsak nagy hatással volt a doom rétegekre. Ezen a kiemelkedő sikeren felbuzdulva gyorsa fel is oszlott a nem létező zenekar. 2007-ben újra összejött s brigád, de nem feltétlen a lemezkészítés motiválta őket. Néhány koncert és jó pár örömzenélést követően mégis a minap napvilágot látott a második nagylemez. Tizenkilenc év után!

Az atmoszféra-teremtés királyai újabb anyaga a „megszokott” minőség. Hetvenes évekbeli horror hangulat, mindenféle a műfajra jellemző sötét gondolat nélkül. Ebben igazán nagyok a vérfarmerek. Dave Depraved (David A. Szulkin álnéven) horror körökben jegyzett író, dramaturg, a bandában egyébiránt gitáros/főnök már a nevet is, egy 72-ben jegyzett, nézhetetlen hollywoodi mozi után választotta. (Invasion Of The Blood Farmers) Első lemezük szövegvilága szintén erre a filmre épül. Pont úgy, ahogy második nagylemezük pedig egy 71-s Headless Eyes című, másik amerikai rettenet szövegkörnyezetét dolgozza fel, zeneileg.

crowbar - symmetry in black

2011 után végre új lemezzel jelentkezett a Crowbar. Kirk Windstein elsőszülött gyermeke igen komoly anyagot hozott össze, amiről sludge metal körökben csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Kirk apó még a Down-t is beáldozta saját zenekarának érdekében, és milyen jól tette. Nagy dobás ez a Symmetry in Black címre keresztelt anyag, sőt a színtér legkellemesebb meglepetése az elmúlt időszakban.

A 25 éves New Orleans-i banda 10. sorlemeze igazi ajándék a rajongóknak. Köszönet érte. Minden ízében, dühében, üvöltésében kiemelkedő. Minden eszközt felhasználva, vadul tépi le a hallgatóság fejét, és darálja be a műfaj rajongóit. De talán Kirknél jobban nem is lehetne egy bevezetőben összefoglalni, mire számíthatunk: "Nagyon büszkék vagyunk arra, amit sikerült véghez vinnünk ezen a lemezen! A zenekar céltudatossága, eltökéltsége és munkamorálja egyaránt elérte a történelmi csúcsot. Száz százalékosan készen állunk arra, hogy mozgásba hozzuk a kamiont, és soha többé ne is lépjünk többet a fékre. A Crowbart ezek után senki sem állíthatja meg! A Crowbar a szívem és a lelkem. Ez a zene a részem, hihetetlenül büszke vagyok rá. Óriási érzés minden energiámat és figyelmemet valami olyasmire fordítani, amit én magam teremtettem huszonöt évvel ezelőtt..."

ivan & the parazol - mode bizzare

Az Ivan & The Parazol egy újabb magyar reménysugár. Egy aprócska fény az alagút végén, ami arra enged következtetni, hogy vannak közöttünk olyan fiatalok, akik tisztelik a nagy öregeket, akik képesek megújítva hozzányúlni, ahhoz a múlthoz, ami ide vezette a mára igencsak düledező r’n’r ipart. Olyan lendülettel és hévvel nyomatják a 70’s évek „stadion” rockját, hogy minden másodpercben öröm hallgatni. Le a kalappal srácok!

Két hete az egyik elődöntőben, majd tegnap az ország legnagyobb fesztiválirodája és a közmédia által szervezett tehetségmutatójának döntőjében is volt szerencsém elcsípni Iván csapatának produkcióját. Mit mondjak, igazi show, tökéletes megjelenés hang és kép tekintetben egyaránt. Szóval teljesen megérdemelt a második hely, a rengeteg elismerő szó, és persze az ezzel járó kiemelt médiafigyelem.

black stone cherry - magic mountain

Kifejezetten nagy ívet futnak manapság Európa szerte az amerikai piacra generált, rádió-rock bandák. A minap futottam bele, a Black Stone Cherry elnevezésű cowboy brigádba. (Kösz Tomi!) Majd szépen lassan elkezdtem hallgatni a lemezt, tetszett. Aztán elkezdtem kicsit után olvasgatni a dolgoknak, találtam még egy piros pontot érő nevet. Joe Barresi személye tovább növelte a country-rock banda fényét. (Aki nem tudná ez a fickó keverte a Tool, Chevelle, Queens of the Stone Age jobban sikerült lemezeit) 

De ahogy tovább mélyedtem a történetben, találtam több hasonszőrű csapatot is. (Nickelback, Anti-Mortem, az előbbit rühellem, a másodikról hamarosan lesz szó itt a blogon) Ami arra enged következtetni, hogy a tengerentúlon most igencsak népszerű lett ez a déli akcentussal nyomatott, marhapásztor rock’n’roll. Ezzel semmi gond nincs, viszont több hallgatás után igencsak zavaró pár apróság számomra. Nézzük! 

devil you know - the beauty of destruction

Devil You Know. Frappáns név ez Howard Jones, metalcore énekes-fejedelem új csapatának? Majd az idő és a rajongók eldöntik. Ami viszont tény, hosszú promóciót követően a napokban megjelent, debütáló albumon Howard mester igen nívós zenésztársakat verbuvált össze. (vagy a kiadó – Nuclear Blast, ki más?) A The Beauty Of Destruction címre keresztelt anyag nagyon divatos, kiváló zenei megoldásokat tartalmaz, és persze pont olyan az ének amilyet az ember várhat egy ilyen lemezen.

Ha röviden kellene összegeznem az egészet, nagyvonalúan a fenti mondattal tenném. De azért itt van másról is szó. És a kihagyhatatlan magán véleményt szintén ráfűzzük azért erre a történetre. Nézzük talán kedvcsinálónak a srácokat. Francesco Artusato egy meglehetősen penge gitáros az All Shall Perishből, John Sankey dobos a Fear Factory soraiból érkezett. Jonessal kiegészülve, így hármasban rögzítették ezt a kiváló eladási mutatókra hajtó lemezt. A csapat kiegészül még két iparossal az élő fellépéseken, (Ryan Wombacher – bőgő, Roy Lev-Ari – gitár) de az alap felállás trió.

blind myself - négyszögöl

Amikor először meghallottam a Blind Myself új anyagát (Négyszögöl) egyben, nem teljesen értettem, mégis mi a fene akar ez lenni?! Majd pár nap elteltével tisztult a kép, és könnyen lehet, hogy a mai napig nem értem pontosan, mit is akartak mondani/mutatni a srácok, de számomra egy értelem már feltárult. Ami véleményem szerint bőven elegendő a költészet kedveléséhez. Hiszen itt nem egy egyszerű „üvöltős” metal anyagról van szó, mint Káin idejében, itt egy olyan társadalomkritika ugrik elő minden sorból és sokszor még a sorok közül is, amit még soha nem hallottam zenei, pláne rock-metal lemezen!

Több nap agyalás következett a _megvilágosodást_ követően. Azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt a kritikát úgy megfogalmazni, hogy ne bántsam meg azokat a régi rajongókat, akik esetleg elfordultak a bandától, emiatt a „slágeres” lemez miatt. Végül oda jutottam, hogy bárki, aki képtelen ezt felfogni, annak majdnem mindegy mit írok, aki viszont megérti ezt a felvételt, kritika nélkül is rátalált már a válaszokra.

down - IV part II

Megérkezett a Down IV lemezének második EP-je. Azt hiszem ez a korrekt megfogalmazása ennek a hat számos, szűk negyven perces lemezkének, ami a napokban került a boltokba. Hogy milyen, azt azért nehéz így elsőre, pláne egy fél mondatban megfogalmazni, de előre bocsájtom, én személy szerint többet vártam.

A The Purple EP, ami ennek a IV-s lemeznek az első fele volt, valahogy számomra semmilyen lett. Üres, ötlettelen, itt-ott már unalmas. Az új, hat dal szintén valami hasonló benyomást keltett elsőre. Aztán több hallgatás után kezdte megadni magát az anyag, viszont sokat még így sem javult. A lényeg, egyáltalán nem rossz sem a The Purple, sem az új lemez, de jómagam sokkal többet vártam a srácoktól. Na de nézzük, mit találtam a IV part II elnevezésű anyagon.

triptykon - melana chasmata

Régen hallott súlyos, a végletekig profi anyag bújt elő Svájc talán depresszívebb műhelyéből. Tom G. Warrior által vezényelt Triptykon második stúdiólemeze igencsak ütősre sikerült. Sok mindent lehet olvasni az énekes/zenekarvezető Tom életéről a médiában, talán a legfontosabb a nyolcvanas évek közepétől működő Celtic Frost. De ezen kívül is találunk számolatlan érdekfeszítő témát. Problémás gyerekkor, rajongás a súlyos, legsúlyosabb zenék iránt, nem is tudom. Mindenképpen egy zseni, de hogy meg akarnék-e ismerkedni vele, abban már nem vagyok biztos.

Nehéz ebben a műfaji környezetben ilyen maradandó nyomokat hagyni. Talán a hetven perces játékidő is túlugrik pár vonalon. Esetleg a gyorsabb témáknál érezhető némi bizonytalanság a pár éve működő ifjú csapaton. Viszont a bőgős lány hangja, a varázslatosan felépített nóták, (kilenc dal alkotja ezt a hetven percet) mesterien szerkesztett hangulat az visz mindent. Ha fogékony vagy a mélyebb muzsikákra ezt a lemezt hallanod kell.

black label society - catacombs of the black vatican

A Black Label Society egy amerikai hard rock banda. Ezt azért igazán sokat nem kell magyarázni. Zakk Wylde és barátai igen hatásos, meglehetősen sötét sorlemezzel álltak elő a minap. Öröm hallgatni az ilyesfajta, letisztult, ösztönzenéléseket. A banda igen változatos felállással szülte eddigi stúdióanyagait. Megfordult a csapatban Craig Nunenmacher, akinek Crowbar-os szereplési is voltak, de Robert Trujillo szintén volt tagja a whisky vedelők társaságának akárcsak Mike Inez az Alice In Chains-ből. 

Catacombs of the Black Vatican címre keresztelt, kilencedik teljes értékű lemez borítója kiváló, a hangmérnöki munka szintén csillagos ötös, és be kell vallanom a zenében sem találok túl sok kivetnivalót. Számomra picit puha, viszont a nyakatekert gitárszólók az ozzys énektémák, illetve a meglepetések sorozata mind a pozitív hatások mellett teszik le a voksot. Ha pár szóban kellene jellemeznem az egészet, azt írnám, hogy „bár nem a kedvencem a dolog, de szívesen hallgatom.” 

satan - life sentence

A Satan egy newcastlei heavy metal banda, volt. Valamikor a nyolcvanas évek első felében, a NWOBHM, azaz a brit újhullámos heavy metal generáció második vonalából emelkedett fel, majd bukott alá gyorsan. Írd és mond, harminc évvel ezelőtt jegyezték a legnagyobb sikerüket, Court int he Act címmel. Ez a három évtizedes lemez olyan hatást gyakorolt a környezetére, hogy a mai napig többek között James Hetfield mellényein virít a felvarrójuk. (ezeket a cuccokat a mai napig lehet kapni, döbbenet!)

Tavaly év végi visszatérésük eredménye a Life Sentence című remekmű. Azt azért mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy különböző tagcserék mellett több néven is zenéltek a fickók az elmúlt harminc évben, viszont eredeti felállásban most először tértek vissza a nagyközönség elé. Amit innen is külön köszönünk. Nagy ötlet volt egy ilyen teljesen 80’s éveket idéző hanganyaggal előállni!

chevelle - la gargola

Chevelle egy amerikai, alternatív metal csapat. Lassan két évtizede aktívak és a napokban jelentkeztek hetedik stúdióanyagukkal, a La Gargola címre keresztelt, 10 számos lemezzel. A borító motívuma máris érdekesé tette az egész dolgot számomra, hiszen egy klasszikus pestis doktor rajza van a középpontban. Kicsit utánajártam, mégis hova illeszthető a Loeffler fivérek által irányított banda. Hiszen az alternatív metal elnevezés igencsak széles spektrumot letakarhat. Szóval ezek az amerikai srácok a Tool-NIN vonaton ülnek, és igazán jól keverik a rájuk nagy hatást gyakorolt zenekarok stíluselemeit.

Középtempós, elvont zenéjük igen pozitív visszhangra lelt. Egyértelműen ezt a lemezüket tekinti a szaksajtó a legérettebb, eddig elkészült legjobb felvételüknek. Ezek után nem maradt más, mint én magam is beszereztem a lemezt és hallgatni kezdtem. Több meglepetés ért egyszerre. Az ének kiköpött James Keenan (Tool), másrészt a basszus témák energiája ültetett vissza többször a fotelba. Meglehetősen jó benyomást tett rám első hallgatásra a lemez.

marche funebre - roots of grief

Ha igazán beteg doom metalra vágysz, ajánlom figyelmedbe a Marche Funebre elnevezésű belga csapatot. Ezek a srácok bizonyára nem normálisak, pontosabban valami értelemben zavarodottak. Igen sok doom lemezt átnyálaztam az elmúlt években, de ehhez foghatót ritkán hall az ember. Olyan mély, olyan fájdalmas, vontatott, amit nagyon kevesen képesek megvalósítani. Hirtelen az sem jut eszembe, hogy a 2013 őszén megjelent Roots Of Grief hogyan került el hozzám, ki ajánlotta, de ez talán már mindegy is. 

A névválasztás azonnal megérne pár gondolatot. Ugyanis ez a Chopin által jegyzett Gyászinduló belga megfelelője. Gyászinduló? Mondtam magamnak, ez érdekes lesz. Aztán megláttam a borítón, arccal egy gödörben homorító félmeztelen női testet, szinte már kötelezőnek éreztem meghallgatni. Hét dal, kicsit több mint egy óra, de ennyi fájdalom, sírás, kesergés régen volt már egy lemezen. 

code - augur nox

A brit Code lemeze november óta az asztalon hever. Többször megjárta már a lejátszót, de valahogy nem tudtam ráhangolni az amúgy hangulatos lemezre. Másrészt az elmúlt három hét a finn csodagyerekek alkotásának rommá hallgatásával telt. De ezt hagyjuk is, ez a poszt a Code – Augur Nox című, új nagylemezéről szól. 

Számomra ez a fajta progresszív metal kicsit távoli, nagyon norvég és igazán ritka pillanatokban okoz örömet. Viszont a Code 2013-ban, amikor kitalálták, hogy újra zenélésre adják fejüket, a norvég tagok nélkül, már tiszta brit formációként, nekivágva az igen szűk piaci szegmensnek, valamelyest érdekesebbé váltak számomra. Így történt még karácsony előtt, hogy beszereztem az anyagot, és fokozatosan adagolni kezdtem. 

lost society - terror hungry

Van egy fiatal, finn négyes fogat, akik eldöntötték, hogy a vegytiszta trash metalon túl nem kívánnak semmi mással foglalkozni. Mindenki húsz év alatt, nyilván sok nyolcvanas évek béli, amerikai trasht hallgattak, de hogy egy kört rávernek a régi klasszikusokra az szent. Ezek elmebeteg módon nyomatják, olyan meglepően jól, hogy a tomboló „trash retro” hullámok közepette is toronymagasan kiemelkednek a mezőnyből. 

Brutális, varacskos, fiatalos és agylágyító! Harmadik napja gondolkodom a jelzőkön, mivel is illessem a bandát, aminek a neve nem mellékesen Lost Society. Ezt a négy jelzőt találtam megfelelően. Remélem ezzel minden trash őrültet a lemezjátszó mellé ültetek, de most komolyan, ilyet nem mindennap hallasz. Bánhatják, hogy nem a nyolcvanas években voltak ilyen pimaszul fiatalok. Na de ki tudja hová dagadhat még ez a történet. Hiszen a Terror Hungry még csak a második lemezük. 

lacuna coil - broken crown halo

Lacuna Coil név sokunknak ismerősen kell, hogy csengjen. Ez az olasz gyökerekkel rendelkező brigád a gótikus metáltól indult 94-ben, azóta több stúdiólemez és számolatlan sikeres koncertet követően már az alternatív metál irányába sodródnak, amit én személy szerint nagyon nem bánok. Aztán van ugye az énekes nő, akit megint csak egy vaskos jó pont, hiszen kiváló dalos pacsirta, és a színpadon is dekoratív. (ez nagyon tetszett tőle) 

Nemrég kapott tőlem, hideget-meleget a műfaj másik nagyágyúja. Viszont a Broken Crown Halo címre keresztelt, hetedik Lacuna sorlemez már elsőre is jobban tetszett, mint a holland riválisé. Na de lássuk valamivel részletesebben a történetet. 

beastmilk - climax

Nem is tudom pontosan, hogy olvastam először a Beastmilk elnevezésű formációról. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a „sötét post-punk” –nak titulált társaság első olvasatra megragadott, egyből elkezdtem vadászni az új lemezt, valami fenomenális csodát remélve. Kicsit nagyobb munka volt fellelni a srácok Climax című, 2013-s év végi anyagát, de amikor meglett gyorsan falni kezdtem. 

Na de mit találtam a hanghordozón? Egy modern, jól átgondolt, lebegős mégis mélységesen sötét, letisztult, sablonmentes önkifejezést. Bár jól körvonalazódik a fiúk zenei ízlése, mégis bátran túl mernek ezen lépni, mind zeneileg merészebb a Joy Divison, Cure, stb., 70’s évek végi újhullámos punk lemezektől, mind szövegvilágában erősen magával ragadó produkció ez.  

within temptation - hydra

Hydra, ezzel a címmel érkezett a Within Temptation holland, gótikus formáció, következő sorlemeze. Hihetetlen nagy várakozások előzték meg az anyag érkezését, mindenki trónfosztást várt. Miszerint ezzel a lemezzel veszik át a hollandok a Nightwish régen megingott műfajbéli vezető pozícióját. Sajnos a katarzis elmaradt, és ez nem pusztán az én véleményem, hanem egyértelműen a nemzetközi és magyar sajtóé. Ez van, ez a korong nem jó. Még műfajába tekintve is unalmas. 

Kezdjük talán a legelején. Nem egy vendégzenész felbukkan a lemezen, ami nem gond, sőt volt már olyan a világegyetemben, hogy jól sülnek el ezek a duettezések. De kérem szépen, Xzibittel? Mindennek van egy határa. Még akkor is, ha éppen a gótikus metálra rappelős nóta lett a legerősebbje eme anyagnak. Képzelhetitek! Feltűnik még az ex-Killswitch Engage énekes, Howard Jones, illetve egy lengyel énekesnő, sőt a műfaj jégkirálynője, Tarja Turunen egyaránt. 

grand mexican warlock - hell sweet hell

Új lemezük megjelenése miatt fókuszáltam a Grand Mexican Warlock elnevezésű, magyar formációra. Magam se tudtam, mit is várok valójában. Meglehetősen érdekes dallamvilágról, Faith No More –tól az egészen elvont pszichedelikus poszt rockig jelölték az egyre gyakoribb kritikák. Rendben, gondoltam egy mindössze öt éves magyar banda, minimum egy hallgatást megérdemel. 

Debütáló lemezük, az Aeons sok gyerekbetegséget tartalmazott. Annak ellenére is, hogy jegyzett, rutinos zenészek alkotják a GMW-t. Viszont új korongjuk egy csapásra kinőtte ezeket az „első lemezes” problémákat. Itt már szó sincs arculatkeresésről, hosszúra nyújtott, itt-ott felesleges részekről, az új lemez már egy igazán profi, tudatos és kifejezetten élvezetes anyag lett. Fontos az ilyen élmény. Vannak még élő, születő magyar próbálkozások, aminek igenis helye van itthon, és Közép-Európában.   

hatriot - dawn of the new centurion

Steve „Zetro” Souza neve ismerősen cseng minden trash rajongónak, hiszen ez a fickó volt a formálódó Testament, később az Exodus énekese. Szóval mélyen érintett a Bay Area ’trash metal’ talán legsötétebb bugyrait tekintve. (Köztudott, hogy a Metallica, Exodus, Testament, Death Angel is ebből a san francisco-i városrészből emelkedett világhódító útjára!) 

Zetro mester fogta magát, és három évvel ezelőtt a basszeros illetve dobos testvérkéivel megalapította a Hatriot nevezetű, ellentmondást nem tűrő metal bandáját. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a dobos Nick Souza csak később csatlakozott a csapathoz.) Milyen jól is tette. Második lemezükkel jelentkeztek idén, tovább menetelve a legzakatolóbb trash ösvényen, mindenkire nagy ívbe tojva, keményen, ahogy azt kell! 

big business - battlefields forever

A Big Business egy amerikai banda, pontosabban seattlei. Jó kis stonert nyomatnak, megalkuvás nélkülit, hárman, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csörög-csattog az egész, de az önkifejezés világos. Negyedik nagylemezük (2007-től aktívak) a Battlefields Forever stonernek egyre kevésbé nevezhető, összeszedett. Doomnak gyerekes, punknak lassú. Megfogalmazni nehéz, mit is játszanak a fiúk, hallgatni érdemesebb. 

Ez a kilenc számos alkotás több, tengerentúli portálon tarolt. Számomra azért érdekes, hiszen amellett hogy igen egyedi a dolog, túl sok „szépséget”, vagy egyáltalán bármi okot nem vélek felfedezni századik hallgatás után sem. Viszont meghallgattam már legalább százszor, szóval valami mégiscsak elbújt ezen a korongon.  

miracle master - tattooed woman

Volt egyszer egy zenekar, akik Pump néven dolgoztak eddig. Oliver Weers énekessel kiegészülve Miracle Master néven kiadták első albumukat a Tattoed Womant. Egy végtelenül profi, dallamos hard rock - metal albumot. Nagyon remélem, hogy rövidesen megismeri és elismeri őket a világ, mert nagyon megérdemlik.

Előszőr néhány napja, az album megjelenése előtt futottam bele első klipbe, a Highway To Heaven-be. Rögtön megfogott! Egy semmilyen, színtelen kis lyukban felvett bohóckodós kis nóta. Annyira ütött elsőre is, hogy egész nap nem bírtam kiverni a fejemből azt a refrént. Egy valamitől félek. Ami ilyen hirtelen ennyire tud tetszeni, az általában hamar el is múlik. Remélem ez egy kivétel lesz, mert roppant értékesnek tartom az ilyen muzsikát, a mai zenei világban.

blackfinger - blackfinger

Eric Wagner neve minden doom őrültnek ismerősen cseng. A hetvenes évek végén a Trouble alapító tagja. Kiváló énekes, viszont emberileg igen sok gond lehetett vele. Hiszen a kilencvenes évek végére már nélküle élet újjá a fent említett legendás banda. Megpróbálták később újra a sorokat rendezni, de gyorsan kudarcba fulladt a közös munka. A Trouble tovább él, sőt a tavalyi esztendő egyik legerősebb doom lemezével jelezték, velük minden rendben. 

Wagner pedig lassan két évvel ezelőtt megalapította saját zenekarát. A Blackfinger felállása igencsak érdekes, több szempontból is. Egyrészt a basszusgitárt nagybőgőre cserélte, illetve zenész társai meglehetősen ismeretlen tagok. Pedig nem fiatalok már a srácok. Bátor húzás ez, de nem túl meglepő az énekestől. Szóval megérkezett a Blackfinger debütáló anyaga, erről hivatott szólni ez a poszt a felvezető történelemóra után. 

metallica - through the never

Na ez az a koncertlemez, ami jobban szól mint azt el tudnád képzelni. Simán lenyom szinte minden stúdiómunkát és bármi mást, amivel összehasonlítod. A Metallica most már egy olyan elképesztően magas szinten van, hogy nem is érdemes más zenekarokhoz hasonlítgatni. Nem is akarom bő lére ereszteni a dolgot, ezzel mindenki tisztában van.

Elkészítették ezt a 3D-s filmet, ami vagy tetszik vagy nem, de a hanganyag az egész egyértelműen lehengerlő! A tracklista nem mondom, hogy hiánytalan, mert mindenkinek megvannak a kedvencei és ezzel az erővel az összes számukat feljátszhatták volna.

rob zombie - venomous rat regeneration vendor

Rob Zombie úr a '90-es évek White Zombie óta szólólemezein és filmes karrierjén éli ki magát egész sajátos módon. Ő is egy olyan figura, aki mellett nehéz közömbösen elsétálni. Nem mondom, hogy minden albumát jól ismerem, de hallgatgatom, ugyanis a Megadeth előzenekara lesznek idén nyáron kis hazánkban. Én ott leszek.

Az előző album félresikerült próbálkozásait és a stílus korlátainak feszegetését hála Istennek itt már elfelejthetjük. Vagy megjött Zombie esze vagy csak így kér bocsánatot. Na nem mintha kellene. Ez az album nagyon jól sikerült. Sokkal természetesebb és ütősebb mint a Hellbilly Deluxe II.

tombstone highway - ruralizer

Ha azt mondom, hogy van egy olasz, pontosabban piacenzai zenekar, akik banjo-t illesztenek a doom metál egyre inkább kijátszott lapjai közé? Azt mondod, hogy ilyen nincs? Pedig van. Úgy hívják őket, hogy Tombstone Highway. 2006 óta aktív a zenekar. 2007-ben egy EP (Padus River Graveyard Blues) és a poszt témája, a tavalyi nagylemez, amit a Ruralizer címet kapta. Ennyi. Mindenesetre ez a két olasz fickó igen komolyan gondolja a metálkodást, és ezt nyomatékosítják is a lemezükön. 

Tomi kedves ismerőse hívta fel a figyelmét erre a formációra. (köszi Bence!) De a véleményírás rám maradt, mivel én lennék a doom rajongó. Szuper. Többszöri nekifutásra már kihallatszanak a lemez hibáit, viszont az első benyomásokat vitte a banjo. Hogy lehet valaki ilyen őrült, és hogy sikerülhet neki ilyen jól ez az ötlet? Napokig ezen morfondíroztam, és persze hallgattam a felvételt.  

supersuckers - get the hell

A Supersuckers kifejezés angolul röviden és nyomdafestéket tűrően annyit tesz: Teljesen balekok. (mondjuk, ezt persze lehetne a végtelenségig fokozni) Milyen lehet az a banda, aki ezt a kifejezést választja magának, mint név? Ráadásul ezt büszkén, lassan 25 éve magán hordozza? Aki ismeri a munkásságát ennek a punk / rock ’n roll brigádnak attól külön elnézést kérek! Legalább annyira gyenge ez a név, véleméynem szerint, mint mondjuk ez a felvezető. 

Lemmy röviden annyit mondott a zenekarról hogy, aki nem szereti a Supersuckerst, az nem is tud semmit a rock ’n roll-ról. Vagy fogalmazott úgy még az Öreg, egész egyszerűen ez az Ö egyik kedvenc bandája. Itt már kezdet világossá válni számomra, mindenképpen feltérképezem az amerikai srácokat. Zenéjüket meghallva elsőre úgy gondoltam Lemmy viccelt, mi lehet jó egy ilyen divat punk, primitív moslékban? De ahogy egyre többet olvastam a csapatról, megnézegettem fotókat, videókat, hogy is mondjam. Primitívnek primitív, de az életérzés igencsak megbújt a sorok között. Ezek a palik keményen az ötvenes éveikben járnak, úgy néznek ki, mint akik éppen a sittről szabadultak és emellett teli torokból, fiatalokat megszégyenítő lendülettel nyomatják ezt a punk-rockot. Hajrá! 

blood ceremony - the eldritch dark

Van egy kanadai zenekar, tagjai jelentős ír felmenőkkel rendelkeznek, ez nem vitás. Aztán van egy női énekesük, aki semmi különös, de valahogy mégis kellemes hatás. Illetve van Hammond –orgona és fuvola is. Mindezekre jön a tromf, a banda a wikipedia szerint doom metalt játszik. Mi van? Harmadik lemezük a The Eldritch Dark, gondoltam itt az ideje és meghallgatom. 

Első hallásra, valamiféle doorsos, jethro tullos egyveleg mászott elő a hangfalakból, egy átlagos női énekkel. Gondoltam nem lesz a kedvencem, de kapott több esélyt. Majd mindenki döntse el maga, hogy joggal kapta-e ezt meg, viszont számomra egyre jobban és jobban el kezdett tetszeni ez a igencsak bátor vállalkozás így a 2010-s évek derekán. 

grand magus - triumph and power

A skandináv országok igazán jeleskednek a kiváló metal formációkban. Kiemelkedő példája ennek a Grand Magus. A háromfős, svéd, doom-stoner banda új lemezzel jelentkezett 2014 elején. Aki ismeri a zenekart, és tudja milyen hangja van „JB”-nek, az már epekedve várta az újabb csatába szólító eposzokat. Aki viszont még nem ismeri, azonnal tegyen ez ügyben lépéseket. Ritka az ilyen tereket betöltő, minden erejében „mágikus” hang. 

Ez a csapat a kilencvenes évek első felétől nyomatja a lüktető doom és heavy metal keverékét, hol egyik, hol másik irányzatot nyomatékosítva. És akinek ez még mindig nem lenne elég, azt is elárulom, hogy az idei, Triumph And Power címet kapó lemezük inkább a második vonalra húz. Persze teljesen nem tudják magukat levetkőzni a srácok. Pont ezért lesz eszement ez az egész GM.