mutoid man - war moans

Milyen az, amikor underground metal körökből érkező arcok ráérnek, és úgy döntenek cseppet sem veszik magukat komolyan és szabadidejükben összedobnak egy lemezt? Valami olyasmi lesz az egészből, mint a Mutoid Man - War Moans című lemeze. Még a nyáron érkezett a brooklyni srácok második sorlemeze, ami pontosan olyan, mint a bevezető mondatban írtam. Őrületes.

A trió tagjai Stephen Brodsky (Cave In), Ben Koller (Converge) és Nick Cageao. Főleg metalcore és hardcore vonalas figurák összeröffentettek egy olyan anyagot, ami a klasszikus heavy metaltól elnyúlik egészen a punk egyszerűségéig. Hogy ez milyen? Nagyon jó kérdés! Addig, amíg a lemezt nem hallgatod meg, nemigen tudsz majd választ adni. Mindenesetre izgalmas, újszerű és tökéletesen eredeti.

blues pills - lady in gold live in paris

Az Iron Maiden koncertlemezig nem volt „élő lemez” kritika a blogon, de minden sorozat megszakad egyszer. Pláne, ha a következő anyagunk is egy koncertfelvétel bemutatásáról szól majd. Márpedig a Blues Pills párizsi felvételét nem lehet szó nélkül hagyni. Valami megmagyarázhatatlan okból a bemutatkozó anyagukról (Blues Pills, 2014) nem írtam véleményt. Pedig nagyon tetszett.

Majd jött a következő sorlemez, a Lady in Gold, amit tudom, sokat hallgattam, valahogy mégsem ütött át teljesen. Viszont már akkor felrajzoltam a naptárba, mikor érkezik az egyre jobban összerázódó, svéd rock csapat hivatalos koncertkiadványa. Hát itt van, és újra levettek a lábamról, mi tagadás.

iron maiden - the book of soul live chapter

Nagyon ritkán, sőt ha az emlékeim nem csalnak, még soha nem írtunk koncertlemezről kritikát a blogon. Ennek bizonyára megvan az oka. Viszont a napokban megjelent, oly régen várt Iron Maiden koncertlemez mellett nem mehetünk el szó nélkül. Nem csak azért, mert a turné részeként beiktatott soproni bulin tiszteletünket tettük, nem is a kiadvány hiányt pótló mivolta kapcsán, hanem a kimagasló minősége miatt.

Iron Maiden mércével mérve is (!) kiemelkedő a megjelenési forma, csodaszép dupla CD, a fekete hátterű Eddivel, ami újra nagyot üt. Ez persze formaiság, ettől sokkal fontosabb a lemezeken található 15 dal, ami a fent említett turné egy-egy állomásán rögzített, a fellépések gerincét adó dalok. Igen, a Dickinson által összeválogatott, számos helyen komoly kritikákat kiállni kényszerült számlista ez!

kadavar - rough times

Hogyan lehet(ne) Németországból őszinte, ős-stonert, 60’-s-70’s évekbeli,”mocsárbluest” nyomatni? Ha meghallgatod a Kadavar néven elhíresült trió új lemezét gyorsan rájössz. Igazán faszán, tömören és lényegre törően. Kár is lenne ezzel vitatkozni.

Meghallgatva jó párszor a Rough Times címre keresztelt, szeptember 29-én megjelent negyedik sorlemezüket egyből rájöttem, újfent, hogy a nagy elődöket nem csak másolni lehet. Meglehet úgy is szólalni ezen a hangon, hogy a hamis giccs elmarad. Nagyon jól sikerült pszicho-stoner-blues repülőút lett ez a lemez. Ajánlani tudom csak.

radio moscow - new beginnings

A minap bukkantam rá egy amerikai zenei lapban a Radio Moscow-ra. Több mint tíz éves zenekar, számos tagcserén túl ötödik sorlemezével jelentkezett. Gyorsan felhajtottam és igencsak meglepődtem Parker Griggs és csapata munkásságán. Apró amerikai kisváros gyermeke a frontember-énekes, ami igazán jól hallatszik a muzsikán, de az, hogy ennyire bátran nyomassa valaki a korai 70’s évek pszichedelikus rockzenéjét, igencsak meglepett.

Itt semmi megjátszás, mellé duma nincsen. Trapézgatya, kócos fizimiska, kockás ing, és a megváltozott elmeállapot önkifejezése, töménytelen bluse gitárral, csillogós szólókkal fűszerezve. Annyira szép, hogy nem tudok betelni vele, pedig többszöri hallgatás után azért unalmassá is válhatna a sztori. Itt viszont ez a mellékhatás elmarad.

thy catafalque - meta

Miért is egy év után kerül bemutatásra az album? Mert fogalmam sem volt, hogy létezik. Egyik nap jött egy kis ború és a Morcheeba meg a Thievery Corporation annyira nem hatottak már. Bizony, hallgatok ilyeneket is. Na, szóval. Beötlött, hogy a Róka Hasa Rádió mekkora királyság lesz szürke felhők esője áztatta lelkemnek. Lapos elő, videó megosztó betölt, név bepötyög, szem kitágul, áll leesik, agy felettébb magasröptű kreativitással: „Mi van?” Ott egy új anyag. Nem egy szám, hanem egy teljes album. Basszus, basszus, basszus! Azonnal rákatt, hátradől és adjad neki! Mikor az utolsó hang is megszűnt, kissé gémberedett testel, álomittas tompasággal tértem vissza a világba. Szerintem meg sem mozdultam az alatt a hatvanhét perc alatt.

Kilenc dalon utaztam végig és fogtok ti is, ha berakjátok bármiféle formátumban, bármiféle lejátszóitokba. Lesz itt minden, mit Kátai Tomitól megszokhattunk, az egyébként zárt világában, (ezt olvastam valahol és nagyon tetszett) mely zártságában is színes, és ezt már én teszem hozzá, nem tud unalmas lenni.

paradise lost - medusa

A Paradise Lost 2015 után új lemezzel jelentkezett, amely anyag tovább vezeti a The Plague Withinnel megkezdett visszatérést a gyökerekhez elgondolást. Pontosan ugyanazt a mély, csúnya, doom metal kapjuk, mint amire számítani lehetett. Ilyen értelemben csalódni nem fogsz, ha meghallgatod a csapat 15. (!) sorlemezét.

Nick Holmes énekes szerint a Medusa leginkább a Shades Of God-hoz hasonlítható felvétel, de mindenképpen modernebb kivitelezésben. Az egész anyag vontatott, úgy mászik, mint egy sok ezer tonnás tankhajó a fagyott tengeren. Recseg, töri maga körül a fagyos vizet, és kavarja maga mögött a törmeléket. Magyarán, ha bejött az előző felvételük, csalódni emiatt sem fogsz. De meglepetéseket se várj!

queens of the stone age - villains

Megérkezett a Queens of the Stone Age új lemeze! Nem mondom, hogy szédült áhítattal vártam volna a megjelenést, de mindig szívesen hallgatom Josh Homme munkáit. Legalábbis ez volt mindeddig a véleményem, ami most cseppet változott. Hogy miért? Hamarosan bővebben kifejtem.

Előrebocsájtom, kurvára nem tetszik a Villains címre keresztelt felvétel. Kicsapongó, összeszedetlen, ezer irányba mutat, és néhol totálisan Eagles of Death Metal hangulatot áraszt. Véleményem szerint ez nagy baj, úgy ahogy a „csoda producer” Mark Ronson leigazolása szintén ártott a csapatnak.

ghost toast - out of this world

A Ghost Toast: Out of this World albuma, meghallgatva. Sokszor. Nagyon sokszor, és még annál is többször. Akik elkövették: Rózsavölgyi Bence/gitár, Papp László/dob, Stefán János/basszusgitár, Pusker János/billentyű/cselló.

Kezdjük egy hangyányi bemutatással. A csapat 2008-ban alakult Debrecenben, ősszel. Az évszak a legfontosabb információ. Nem, mégsem. Ami viszont fontos, hogy van itt post/progrock, psichedelic, filmzene, világzene, jó pár egyéb banda zenei hatása (fel nem sorolom mindet, de persze, hogy van Tool is köztük), kísérletezés, és ami szerintem a legfontosabb, szabadság.

king weed - smoking land

King Weed névre keresztelt, francia csapat lemeze parkol már hetek óta az asztalomon. Hat nótát tartalmazó lemezük címe Smoking Land. Ettől egyértelműben elég nehéz lenne utalni a fogyasztási szokásaikra, így nagy kíváncsisággal vetettem bele magam, az instrumentális stoner cuccukba.

Magam sem tudom mit vártam pontosan. Talán valamivel pörgős anyagra számítottam, de csalódnom kellett. Olyan nyugalom, lassú harmónia áramlik végig a lemezen, ami azért meglepett. Ettől persze rengeteg hiányossága van a felvételnek szerintem, viszont egyértelműen eredeti.

amberjack - storm

Amberjack néven újabb magyar rock zenekarra bukkantam. Bemutatkozó lemezük valahol az Ozone Mama és a The Trousers között helyezkedik el zeneileg. Szándékosan magyar példákkal éltem, hiszen arra akarok kilyukadni, egyre szélesebb a magyar paletta a vintage rock vonalon. Ez kiváló hír, igazán hiánypótló felvételek kerültek köztudatba az elmúlt években. Persze lehet én ébredtem lassabban, de nagyon tetszik, amit a Storm címre keresztelt lemezen hallok.

Sárgafarkú fattyúmakréla, ezt jelenti az Amberjack. Jó névválasztás, tökéletesen összeillik a zene és a név mögött rejtőző harmónia. Persze ettől még a lemez lehetne szar, de ez ügyben is megnyugtathatok mindenkit, csodaszép, ötletes, kerek az egész felvétel. Végig fent tartva a figyelmet. Dallamvilága színes, jól kivehető megoldások sora teszi könnyen emészthetővé a lemezt.

kövületek #6 - faith no more - angel dust

Tizenegy éves voltam, nyári szünet tombolt, keresztanyámékhoz utaztam. Unokabátyám várt a buszvégnél. Majd beszálltunk kétütemű Trabant kombijába, ahol az Angel Dust lemez szólt a kazettás magnóból. Legalább negyedórát kellett kocsikázni a házukig, én végig döbbenten hallgattam a zenét. Amikor leparkolt, megkérdeztem, mégis mi a fene ez? Faith No More!

Ennek 25 éve, de ennyi idő távlatából is igencsak emlékszem, hogy a Pokolgép – Ossian – Deep Purple hármas által markánsan irányított zenei beállítottságom mekkora „csorbát” szerzett azon a fülledt nyári délutánon. Mindkét vendégségbe töltött hete a lemez ronggyá hallgatásával töltöttem. Viszont fingom nem volt, mit hallok, csak tetszett jó pár fülbemászó dallam, amit nem bírtam kitörölni a fejemből.

hark - machinations

Számomra megmagyarázhatatlan okokból Nagy-Britannia viszonylag kevés, szinte mérhetetlenül kevés sludge/stoner bandát tudott felmutatni. Nem tudom, miért lehet ez. Viszont a walesi Hark ezen az ocsmányságon próbál javítani valamelyest. Leszögezhetjük, sikerrel. James Isaac Taint nevezetű bandájának romjain újraszerveződő Hark második korongja zeneileg nagy találat. Ezzel sem érdemes vitatkozni.

Machinations címmel, februárban látott napvilágot a lemez, ami jó sok időt kért magának, hogy közel engedjen. Mára átszakadtak ezek a gátak. Lentebb pedig megpróbálom összeszedni mi lehetett kettőnk kapcsolatában ez a hosszúra nyúlt petting.

the obsessed - sacred

A Black Sabbath örökség legnagyobb élharcosa Scott „Wino” Weinrich, ezzel kár lenne vitatkozni. Többek között a Saint Vitus-ból ismert jellegzetes torok és gitárjátékos régi csapatát öntötte új formába, a The Obsessed - Sacred című idei lemezén. És milyen jól tette ezt az elmúlt években drogproblémáival címlapra kerülő legenda.

1976 óta létező zenekar viszonylag lassan termeli a lemezeket, az idei mindössze a negyedik a sorban. Persze, egy ilyen karakteres figura számos más elfoglaltsága miatt ez bőven érthető, pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a megalakulás és az első korong között is 14 év telt el. De hagyjuk a múltat, nézzük inkább mire képes egy ilyen, újraszervezett veterán brigád a mai véráramban?!

deep purple - infinite

Hogy közelítsen az ember egy Deep Purple nevezetű óriáshoz? Pláne, ha az In Rock egyik korszakos kedvence az egyszeri írónak. Persze Blackmore, vagy Lord nélkül kár is hasonlítgatni bármihez az új, InFinite címre keresztelt korongot. Ráadásképp, számomra a Now What?! sem okozott túl nagy örömöt, bizonyos részeit egész egyszerűen méltatlannak találtam Gillanék munkásságához, de ez saját vélemény.

Így vártam, és ízlelgetem már hetek óta a 2017-s anyagot. Két előre bemutatott „kislemez” kapcsán élénk érdeklődés fogott el, bíztam egy rövid, velős, XXI. századi hard rock lemezben, a műfaj talán legnagyobb, élő királyitól. Ezt sajnos nem kaptam meg, sőt…

kxm - scatterbrain

Több mint két évvel ezelőtt írtam erről a szupergruppról. Talán nem is annyira pozitívan, hiszen összetett muzsikájuk nem szórakoztatott. Itt tartom a kezemben a második felvételt, amivel hasonló érzéseim vannak. Ettől még egy kiváló munka, és nagyon fontosnak tartom, hogy megemlítsem egy bejegyzésben.

A KXM – Scatterbrain című lemezéről van szó. Ahol a Korn dobosa mellett két veterán muzsikus sorakozik fel. Név szerint: Ray Luzier, George Lynch, Doug Pinnick. Kár lenne sorolni a formációkat, hol és milyen minőségben fordultak meg a jócskán hatvan feletti zenészek. Röviden, sokat látott, igazi veterán gitár – ének szekció, egy „fiatalabb” dobos bámulatos ritmusaival fűszerezve.

mastodon - emperor of sand

Várva várt Mastodon lemez a kezemben, felcsigázott hallgatóként, rajongóként vetem magam a dallamok közé. Ez valamikor a múlt hét második felében létrejött állapot rövid dokumentálása. Aztán a lemez, na az nagyon más mint, amire számítottam. Pár napig nem is igazán mertem, akartam még a barátaimnak se beszélni róla. Ízleltem, rágtam, újra és újra hallgattam. És most leírom, nekem hogy tetszik.

Ha a fent bedobott, szar hasonlatot tovább erőltetem, és egy mondatban próbálom megfejteni az Emperor of Sand nagylemezt, valahogy így kellene fogalmazzak; egy jól átgondolt, gitárokat az arcodba toló, pofásan szólózgató, dallamosságra hangsúlyt fektető hard rock lemez. Pont. Ez minimum meglepő a Mastodontól, és erős középre húzás az extrém metal vonaltól.

gone is gone - echolocation

A Gone Is Gone elnevezésű szupergruppot nem kell külön bemutatni a blog olvasóinak. Hiszen a bemutatkozó EP-jükről is örömmel számoltunk be. Igazán tetszetős névsor, sokat megélt zenészek alkotják a Los Angeles-i csapatot. Számomra a Mastodon énekes/dalszerző/basszusgitáros Troy Sanders miatt érdekes ez a formáció, de komoly név a másik Troy is, azaz Troy Van Leeuwen a Queens of the Stone Age gitárosa, vagy az At the Drive dobosa Tony Hajjar. Negyedik tagként pedig egy agyament sempleres fickó, Mike Zarin alkotja a zenekart.

Ez bőven elegendő lenne egy kiváló első nagylemez megvalósulásához. Nincs is ez másként jelen esetben sem. Bár több kétségem van hallgatva az anyagot, de vegyük szépen sorra a dolgokat.

mother's cake - no rhyme or reason

Nem szeretnék tovább nyafogni, hogy alig találok a kora tavaszi felhozatalban értékelhető lemezt, de a helyzet nem változott sokat. Mégis, maradjunk inkább azoknál a lehetőségeknél, amiből talán érdemes szemezgetni. Itt van rögvest az osztrák trió, Mother’s Cake harmadik nagylemeze. Progresszív rock vagy most divatos megfogalmazásban: neoprogresszív. Szuper, mondom meghallgatom.

Első blikkre gyorsan elragadt a lemez atmoszférája, viszont sokadik hallgatás után már két oldalnyi megjegyzést írogattam össze. Ami azért nem rossz, hiszen a szemtelenül fiatal hármas még bőven fejlődhet. Ahol most tartanak, a No Rhyme Or Reason címre keresztelt anyaggal, az üti a lécet, csak a saját arcéleket kellene még faragni, élesíteni.

ørdøg - søtétanyag

Amikor elkezdtem hallgatni az Ørdøg zenekar második nagylemezét, igencsak meglepődtem. Bár a két belegyező szám okozott meglepetést, - az Államtitkárt kifejezetten nem értettem – azért még így is tágra nyílt pupillákkal füleltem, mi ez? Ebből a bevezető mondatszörnyetegből talán kiderül, hogy nem erre számítottam a Tíz fekete dal után.

Közel tíz nap hallgatás után már jóval közelebb érzem magam a dalokhoz, mint amikor először meghallottam őket. Fokozatosan léptem be a Sötétanyag kapuján. Ide merem írni, hogy a magyar metal szintér egyik legüdébb színfoltja lett az Ørdøg, és egyben a legbátrabb is, mivel bevállalta ezt a kísérletezgető hangvételt.

kreator - gods of violence

Mille Petrozza és méltán híres thrash csapata a Kreator új lemezzel jelentkezett az év elején. A Nuclear Blast gondozásában érkezett, Gods Of Violence című, tizennegyedik sorlemezük távolodik a klasszikus thrash vonaltól, pláne a germán hagyományoktól. Ettől még egy igencsak érdekes felvétellel rukkoltak elő, de én valamivel tökösebb anyagra számítottam.

A 35 éves pályafutást maga mögött tudó metalóriás számos hullámvasúton jutott el oda, ahol ma tanyázik. 2001-s újraéledésük nagy hatást gyakorolt rám, de mára kicsit fakult a kép. Az biztos, hogy a finn Sami Yli-Sirniö az egyik legjobb kezű gitáros a színtéren, viszont az általa játszott dallamok lökik egyre távolabb a Kreatort a valódi, csontig hatoló thrash metáltól. Persze ez a saját véleményem, érzéseimre hagyatkozva.

source - return to nothing

Hány, meg Hány amerikai zenekar hallatszik ÁT az öreg kontinensre, de Mégis fórumtémák Milyen Nehéz Maradandó alkotásokat felfedezni köztük? Hatványozottan Igaz EZ egy Frissen verbuválódott együttesek esetében. Most nem megyek bele abba, Hogy Régen Minden Jobb volt ... Sot A fent említett anyagra Oravecz Zoltán írása hívta Fel a figyelmem. Főleg azzal a résszel keltett Komoly érdeklődést bennem, amikor egy eszköz párhuzamot emelte ki a Source kapcsán.

Megkerestem kalap lemezt, és belevetettem magam. Igazából pont AZT találtam, amire számítottam. Igazi, 2000 évekbeli Progresszív rockzenét, Meg Akkor is bátran állítom, ha ma Már Egy kicsivel érdekesebb, tördelt témázás UTÁN kiosztásra kerül EZ egy jelző. Itt Nem Errol van szó. Iszákos! Kifejezetten ötletes, roppant részletes dalok, végtelen hosszúságban. Élmény.

plini - handmade cities

Pang a lemezpiac. Vagy egyáltalán nem jelennek meg érdekességek, vagy olyan silány a minőség, hogy szóra sem érdemes. Vegetál a zenebarát, és régi kedvenceit járatja a lejátszójában. Aztán egy álmos, fagyos munkanap jön egy kolléga, aki egyébiránt beteges zenefüggő, és mutat valami, ami fellövi újra a napot az égre. Plini.

Egy meglehetősen fiatal ausztrál banda bemutatólemezét elképzelhetjük sokféleképpen, de ebben az esetben érdemes meghallgatni, mind a hét számot, valamivel több mint fél órában. Sok apró megjelenés, pár EP után a debütáló lemez igen kerekre sikeredett. Na de mi is ez? Instrumentális blues, rock, megnyomva pár effekttel, szájgitárral, csordavokállal, de ami a lényeg, a hihetetlen ízléses szólóorgiák.