Dave Lombardot nyilván nem kell bemutatnom senkinek. A Slayer ex-dobosa Philm néven már pár éve próbálkozik, de amióta a trash óriással szakítottak, kiemelt szerepet kap az eddigi mellékvágány. Sok zenész járja a Dave által választott utat, és saját stílusán túl próbálgat egyéb, változatosabb zenei projekteket. Gondolom a begyepesedés elkerülése miatt. Viszont esetünkben a szakítás után egyértelműen első számú, önmegvalósítássá vált a Philm. Aminek egyrészt én nagyon örülök, másrészt némi sértődöttséget is érzek a Fire from the Evening Sun címre keresztelt második korongon.
De maradjunk a kézzel fogható dolgoknál, és ne kezdjünk innen, Közép-Európából belegondolni többlet információkat az általunk ismerhetetlen szituációkban. Ahogy ez a lemez kezdődik, rögvest leválasztja a divatarcokat, ha az első szám lüktetése hidegen hagy, vagy visszataszít, nehezen hiszem, hogy örömet lelsz a maradék háromnegyed órában. Nyilván lesznek kivételek, de ahogy a Train robban, úgy kevés dolog kezdődik.
faith no more - sol invictus
Eljött az ideje, hogy több nap folyamatos hallgatás után
megformáljam véleményemet az új Faith No More lemezről. Nem lesz egyszerű menet,
hiszen sikerült az öregedő srácoknak egy tökéletesen megosztó anyaggal előbújni
közel húsz év hallgatás után. Persze nem ismeri a FNM-t, aki ezen egy picit is
meglepődik, hiszem a csapatra mindig a határok átlépése, a műfajok összemosása
és a polgárok kifejezett pukkasztása volt a legjellemzőbb. Erről
az útról nyugdíj előtt sem voltak hajlandóak letérni.
És milyen jól is teszik. Számomra pont olyan lett ez a
lemez, amilyennek nagyjából elképzeltem. Bár 18 év kihagyás után az ember igen
nehezen tud bármit is elképzelni, de valahogy erre számítottam. Egy kis
alibire, egy kis biztonsági játékra, pont annyira tökéletesen felismerhető
hangvételre és talán pont ennyire nyugodt kicsengésre, mint amit ettől a Sol
Invictus-tól megkaptam.
burning full throttle - traveler
Régen hallottam ilyen profin előadott,
ízig-vérig stoner muzsikát, mint amit a kőbányai Burning Full
Throttle nyomat. Kérem szépen, 2015 tavaszára bátran
kijelenthetjük, feléledt a magyar rock-metal közösség.
Számolatlan, jobbnál-jobb formáció bukkan elő, kap egyre nagyobb
teret és ez igencsak jól van így. Ékes példája ennek a második
lemezével napokban jelentkező BFT. Recsegős, ropogós, poros és a
végletekig őszinte lett a Traveler címre keresztelt korong.
Köszönet érte.
De nézzük is, mire számíthat a
kedves hallgató. Kicsivel több, mint fél óra repülés. Száguldás
az országúton, egy véletlenszerű, kiszámíthatatlan cél felé.
Lesz minden, aminek ilyen esetben lenni kell, varázslatos
gitárfutamok, szög egyszerű dobtémák, hegyes basszus és egy
nehezen körülírható ének. Ami annyira ráillik erre a vadorzó
módjára vibráló muzsikára, hogy nehéz lenne jobbat elképzelni.
Teli találat, azt kell, hogy mondjam.
acid king - middle of nowhere center of everywhere
Az Acid King egy amerikai stoner/doom banda, akik már több
mint húsz éve nyomulnak. 1993-ban jelentek meg San Franciscoban, azóta is
töretlenül dúrodva ebben a mára egyre népszerűbb műfajban. Persze húsz évvel
ezelőtt még sokan nevettek rajtuk, hogy az Iommi féle riffekre épülő, kiváló
női énekkel megáldott társaság mégis mit szeretne. A napokban megjelent nyolcadik
stúdiólemezükön, pont úgy, ahogy az előzőkön is megválaszolják ezt a kérdést.
Egyedi hangzásban, lehetetlen lassúsággal ledarálni a fejed, vagy éppen
elrepíteni távoli világokba. Röviden ennyi, amit kínál a „méregkirály”.
Olyan nagy elődök nyomdokaiba léptek húsz évvel ezelőtt,
mint a Sabbath, vagy épp a műfaj underground óriása, a Saint Vitus. Ha bírtad
ezeket a zenéket valaha is egy picit, itt a lehetőség egy újszerű hangvétel
megismerésére. Persze túl sok megújulás, újdonság nem lesz ezen a lemezen sem,
hiszen hűek elődeikhez, viszont egyedi ízük mindenképpen van, ami miatt
érdemesek a megismerésre.
arcturus - arcturian
Nem vagyok nagy avantgarde-metal rajongó, sőt sok esetben a
víz ver, amikor meghallom a műfaj kiemelkedő bandáit. Ettől függetlenül az
igazán profi, nagy múltú bandák anyagait rendre meghallgatom, hogy el tudjam
dönteni, ez még mindig nem érdekel egy cseppet sem. Aztán valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva kezembe akadt az Arcturus új felvétele. Mondom
miért is ne, száz éve inaktív, de a műfaj legnagyobbjai között nyílván tartott
banda lemeze megér egy próbát.
Leszögezem már az elején, senkit nem szeretnék megbántani,
számomra távoli ez a stílus, a színpadi megjelenéstől a kiemelten használt
elektronikai eszközökig minden olyan, mintha valami ócska vándorcirkusz
középszar produkcióját látnám. Ettől függetlenül, amit az Arcturus mutatott
merőben eltér ettől és mindenképpen kiemelkedően profi dolog. Köszönöm az
élményt, még akkor is, ha nem lesz sem a kedvenc zenekarom, sem a kedvenc
műfajom továbbra sem ez a történet.
angelus apatrida - hidden evolution
Angelus Apatrida, mond neked valamit ez a név? Nem. Pedig egy meglehetősen vagány, tizenöt éves, spanyol trash bandáról van szó. Több
helyen aposztrofálták őket úgy, hogyha nem ismered az AA-t, akkor túl sokat nem
tudsz az újhullásom trashről. Én nem fogalmaznék ennyire szélsőségesen, viszont
az tény, hogy az utolsó lemezük, a Hidden Evolution kifejezetten jól sikerült.
Persze a műfaj keretei adottak, szóval semmi „spanyol viasz”, de legalább íze
van.
Legfőbb hatásoknak a srácok a Megadethet és a Testamentet
jelölik szívesen, hallatszik is bőven a muzsikán. Persze nem lehet minden
trasher Metallica rajongó, sőt! Kiváló dalszerzők a srácok, magas hangszeres
tudásuk elvitathatatlan és ez a két dolog bőven kiemeli őket a tomboló retro hullám
silányabbnál silányabb trash bandái közül. Tekernek, darálnak, ötletesek a számok, mit
kívánhat még az ember 2015-ben egy metal lemeztől?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)