slayer - repentless

Jöjjön hát a Slayer kritika, melynek nem is lehetne más az alcíme, mint „van élet a halál után”! Ígérem nem fogok sablonosabbnál-sablonosabb közhelyeket puffogtatni, de nagyon nehéz lesz mindezt elkerülni. Az elmúlt hat évben csöndben széthulló thrash fenevad olyan anyaggal baszta ránk az ajtót, amit szerintem kevesen vártak. Egyrészt a szörnyű tragédia másrészt az emberi hülyeségen alapuló, személyeskedésig mélyülő Lombardo ügy miatt. Ki remélte, hogy ennyire erős marad a félslayer? Én személy szerint semmiképp.

Azt gondoltam, hogy Hanneman gitárstílusa pótolhatatlan lesz, illetve azt is, hogy Lombardo kreatívan agresszív dobtémái megint csak betölthetetlen űrt hagynak maguk után. Ezzel szemben tessék meghallgatni a Repentless címre keresztelt új felvételt. Le fog szakadni a fejetek, nyugodjatok meg! Kerry King tartósította magát, és úgy „döntött”, hogy ő írja majd az egész lemezt. Volt már hasonló az elmúlt tíz stúdióanyag közül, de ennyire egyértelműen King nem vállalt magára egyetlen Slayer lemezt sem.

Micsoda felellőség ez egy ilyen helyzetben. A tábor fele hangosan ordibálja, hogy oszoljon-fel-a-félslayer, a másik fele pedig tág pupillákkal várta, mire lesz képes a rusnya kopasz ember. Eddig is bírtam a Huntungton Park-i faszit, főleg a láncai miatt, meg a végeláthatatlan gitártekerései miatt, de hogy ennyire átszellemül, és megidézi a maga módján Jeff hallhatatlan emlékét, nem feltételezte senki. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, észre sem veszed a két tag hiányát. Nyilván kell ehhez Gary Holt, aki tökéletesen felvette a session-zenész szerepét, és pont annyit rak bele a mostani Slayer-be, amennyit kérnek tőle.

Persze Lombardo pótolhatatlan, és bár ez nem Paul Bostaph hibája, hiszen ő is egy kiváló dobos. De annyi zseni, annyi íz nincs a játékában. Tempó, ritmus, duplázó rendben, nagyon is, viszont ha gyenge pontot akarok keresni én benne látom ezt. Nyilván itt arról van szó, hogy Lombardo akármekkora pöcs talán az élő dobosok közül a legjobb, de mindenképpen a legegyedibb. Most látszik csak számomra, hogy mennyire fontos része volt a Slayer zenéjében az ő munkásságának.

Ettől még ez a lemez brutális, és messzemenő mélységekig nem ismerem mind a 11 lemezt, de a Repentless dobós, vagy dobogó közeli helyre ugrott a teljes biográfiát tekintve az első héten, ami azért nem kis teljesítmény. Főleg ismerve a körülményeket. Le a kalappal srácok, a thrash metal fenevad újra öl, és ezt jó most ide leírni. Abban is bízom egy picit, hogy a fanyalgók szintén megkapták a választ arra, miért volt értelem Araya és King részéről a folytatás mellett dönteni.

A hangzás brutális, jó értelemben. Nem is emlékeszem ilyen erős hangra a Slayertől Rick Rubin munkája óta. Persze Terry Date sem kiscsoportos a hangmérnöki munkában. A borító kellően durva, szépen illeszkedik az egész anyaghoz. Az intro nekem külön tetszik, a lassabb témák megint csak piros pontot érdemlő elemek. Összességében ez egy nagyon erős lemez, ami persze nem gyerekkifestők melléklete, hanem egy trash óriás meglehetősen vagány válasza a körülöttük kialakult szélsőséges helyzetre.

Értékelés: 5/4

Infók:

Tracklist:
1. Delusions of Saviour
2. Repentless
3. Take Control
4. Vices
5. Cast the First Stone
6. When the Stillness Comes
7. Chasing Death
8. Implode
9. Piano Wire
10. Atrocity Vendor
11. You Against You
12. Pride in Prejudice

Műfaj: thrash metal
Megjelenés: 2015. szeptember
Kiadó: Nuclear Blast

17 megjegyzés:

  1. Másodszor:
    Nem hiszem, hogy a Slayerben Lombardo pótolhatatlan. Nem egy Slayer albumon játszott már Bostaph. Többek között an én kedvenceimen.
    Többször volt már az év dobosa is. Eddig is ment a Slayer Lombardo nélkül (1 albumra jött vissza, nem dobtam tőle hátast) ezután is volt.
    Kétségem se volt, hogy Kerry Kinget nem igazán fogja összezavarni a gitárostársa halála. Általában úgy volt, hogy egy albumot inkább ő írt meg, aztán a következő inkább Hanneman album volt. Ennyi. Honnan ez a hihetetlen gyűlölet és vadság ennyi év után? Kérdezik sokan.
    Megmondom: zsigerből. Kerry King Zsigeréből egyenesen. Nem hinném, hogy fontolgattak bármiféle szétszakadást komolyabban.

    VálaszTörlés
  2. Annyi még, hogy érzek egy két áthallást a nagy kedvencemből. Több számban is. ...

    VálaszTörlés
  3. Ja! És igen... Az intro... és a lassabb, zúzósabb témák. Az dönt le engem is igazán! Kurva jók

    VálaszTörlés
  4. Hallgasd csak meg... Bostaph dobol a God Hates Us All albumon, az intro utáni Discipline szám. Na én itt szerettem meg őt igazán. Nyilván Ő sem lehet Lombardo, de megteszi amit meg kell.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet félreértettél Tomi, szerintem kiváló dobos a Bostaph, sőt. De soha nem lesz Lombardo, aki szerintem egy igazi pöcs, viszont jelen pillanatban számomra a világ legjobb, legegyedibb, de mindenképpen a legötletesebb dobosa. A DOBOS! Ettől még ez a Slayer lemez nagyon jó, és külön a dob is kurva jó.

      Törlés
  5. Nem értettem félre, de tévedsz. A legjobb dobos Ő, és ez vitathatatlan.:
    Mike Mangini (Mellékeltem 2 videót.) Lombardo biztos benne van a legjobb 10-ben és jobb mint Bostaph, de nem ő a legjobb. Nézd ezt:

    https://www.youtube.com/watch?v=A3FWmU5qP0k

    https://www.youtube.com/watch?v=w8Gxut0odyc

    VálaszTörlés
  6. Na ettől Lombardo is fényévekre van.

    VálaszTörlés
  7. Egyébként maximálisan egyetértek: a lemez leggyengébb pontja sajnos Bostaph játéka. Nagyon pontos,nagyon gépies,de nagyon lelketlen,ízetlen... Holt-tól is sokkal többet vártam volna. Persze ettől függetlenül a lemez nagyon gyilkos! A When the stillness comes az egyetlen olyan tétel,amit egy kicsit elkapkodtak,vagy legalább is sokkal többet is kihozhattak volna belőle,mert az introja iszonyatosan jó! A többi szám tökéletes!

    VálaszTörlés
  8. Nem azért,hogy baszakodjak,de a cikkben írd már át a "trash-t" "thrash-re" a jó Isten áldjon meg! :) K*** nagy különbség van a két szó között. Kössz!

    VálaszTörlés
  9. És...? Megnéztétek Manginit? Arról nagy a csend...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon jól tudom ki a Mangini... a DT dobosa. Többször mutattad már, amikor valamelyik dobos feljött mint téma. (például Bánfalvy Sanyi) Tudom, ismerem jól a munkásságát, nagyon penge dobos, de nekem nem ő a favorit.

      Törlés
  10. Amúgy sztem rohadtul illik ez a gépies stilus a Slayerhez. Én is azt mondom, hogy Lombardo nyilván jobb, de, hogy ő legyen a legjobb dobos, azt egy kicsit túlzásnak érzem. De ha ragaszkodtok hozzá, belinkelek még 10-et.

    VálaszTörlés

  11. Első lemezét adta ki a Slayer Jeff Hanneman halála óta. Amióta a gitáros nincs köztünk, nekem kicsit olyan a Slayer, mint a Motörhead, tehát minden egyes találkozásunkkor az a meggyőződésem, hogy ez már tutira az utolsó. Most épp abban vagyok biztos, hogy ez az utolsó Slayer-lemez, és ha el tudom őket kapni koncerten, akkor az lesz az utolsó, épp úgy, mint a legutóbbi koncert, amin elkaptam őket. Ennek megfelelően a Repentlesst áthatja a nosztalgia, az előrevetített hiányérzet, és így nem is tudnám utálni, hiszen a Slayer utolsó dobása egyszerűen nem lehet rossz. Szerencsére a 41 perces lemez akkor is jó, ha eltekintünk ettől az egész halál-búcsú-nosztalgia dologtól. Nem annyira jó, mint a Slayer utolsó klasszikusának számító God Hates Us All, de így is bőven elfér pár hónapig a gyakran hallgatott lemezek között. Most épp Paul Bostaph dobol, aki valószínűleg az egyetlen ember a világon, aki miatt nem hiányzik Dave Lombardo. Mivel a gitárosok közül az általában a parasztságot szállító Kerry King él már csak, ezért a Repentless is egy lendületből odavert Slayer-lemez lett, amiben a középtempó a minimum, amin pörögnek a Terry Date producernek köszönhetően tökéletesen szóló thrash-dalok. Az van, hogy a Slayer már bőven olyan, mint az AC/DC vagy akár a már felhozott Motörhead. Ha valaki szerette ezt a zenekart, az most is szeretni fogja. Én pedig könnyes búcsút veszek tőlük, majd koncerten is könnyes búcsút fogok venni, ahogy valószínűleg a következő lemeznél is. 4,5/5 (fá)

    VálaszTörlés
  12. Ez a lángológitárok irománya. Nem csak az én véleményem tehát...
    (Szereztem támogatót:D:D:D)

    VálaszTörlés