ajna - rengeteg

Érdekes, hogy egymás után két, instrumentális, post-rock lemez kerül bemutatásra. Az ember azt gondolná, ez a szegmens szinte teljesen kihalt az ezredfordulóra. De szerencsére ez nem igaz, és a Ghost Toast mellett, itt a szomszéd Kondorosról az Ajna. Nagy öröm ez a magamfajta zenebohócnak. Összetett, komplikált muzsika, ráadásul szinte a földim a társaság.

Több alkalommal, Szentesen, és a Granáriumban is összefutottam már a zenekarral, mindig komoly benyomást tettek rám. Valahol mélyen, mindig azt gondoltam ilyenkor, "igazán bátrak a srácok, hogy ezt a fajta muzsikát ilyen elánnal és elszántsággal nyomatják. Le a kalappal előttük!" Aztán tessék, eltelik tíz év, és máris itt az első nagylemez. Kell ennél több?

ghost toast - shape without form

A debreceni Ghost Toast előző nagylemezét szerzőtársam, Nagy Géza jegyezte, de számomra is radaron volt/van a csapat. Kiemelkedő megoldások, és magával ragadó zenei ötletözön jellemezte az Out of this World címmel ellátott, korábbi korongot. Az új, Shape Without Form pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol elődje letette, mégis bővített, továbbgondolt formában kapjuk meg a instrumentál/prog/rock vitézek friss anyagát.

Érdekes összecsengés, hogy a nagy karantén időszakban került a kezembe, minden idők egyik legkomolyabb háborús filmopusának rendezői változata, az Apokalipszis most. A Kurtz ezredest alakító Brando szavalása megjelenik a prog-rockerek lemezén is. Kicsi a világ? Vagy hasonló az érdeklődési kör? Fene tudja, de annyi biztos, nagyon jól áll az új felvételnek a még több narráció, és a már említett hangszeres paletta bővítés.

katatonia - city burials

A svéd Katatonia számomra egyike azon bandáknak, melyekhez rendkívül vegyes érzéseim társulnak: a '90-es évek második és a 2000-es évek első felében készült korongjaikat viszonylag sokat hallgattam, de a "Night Is The New Day" óta lelkesedésem már erősen csökkenni kezdett, valahogy unalmasnak kezdtem érezni a stúdióanyagaikat. Megfáradást érzékeltem már a dalaikban: azok a fantasztikusan fülbemászó, azonnal tapadó dallamok és refrének is hiányoztak, melyek a például a "Discouraged Ones" című lemezüket olyan magasra emelte.

Jonas Renkse énekes és Anders Nyström gitáros bandája tulajdonképpen a minőség szinonimája is lehetne: sosem adtak ki kifejezetten gyenge produkciót a kezükből, a depressziós, sötét, melankolikus, rendkívül jellegzetes zenei világuk is állandónak mondható. A hangszerelés, a megközelítés, a hangsúlyok változnak, de az összhatás általában ugyanaz volt.
 

muddy roots - wings on my back

Valamikor január végén akadt a kezembe a Muddy Roots első lemeze, Kőbánya stoner gyöngyszemei már Burning Full Throttle néven is nyomultak, amiről 2015-ben megemlékeztünk. Majd az előbb említett formáció romjain kiteljesedő Muddy Roots debütáló lemezzel jelentkezett, ami igazán jól sikerült. Kicsit más, kicsit máshogy szól, de a lényeg tök ugyanaz. De nézzük meg, pontosan mi ez!

Ha röviden kellene jellemezni az anyagot, nagyjából annyit írnék róla; hogy egy időgéppel visszarepültünk a 70’s évek Amerikájába, beültünk egy motoros bárba és bátran elkezdtünk sörözni. Aztán az este folyamán a színpadon termett a Muddy Roots és lenyomta ezt a recsegős-ropogós morajlást. Ami persze mind a kocsma közönségének, mind nekem nagyon tetszett, majd a koncert végén tovább söröztünk, amihez a zenekar tagjai is csatlakoznak. Ehhez a jelenetsorhoz nagyon illene ez a muzsika.

kvelertak - splid

Az idén tíz éve, hogy a norvég Kvelertak megjelentette első nagylemezét. Óriási hatást gyakorolva előbb a skandináv térségre, majd villám gyorsan Európára is. Első két lemezük agyonnyerte magát, a legnagyobb metal zenekarok vitték magukkal az elvetemült norvégokat, és turnézták körbe a világot… aztán jött a harmadik korong, ami személy szerint nekem nagyon tetszett, viszont nemzetközi mércével jóval szerényebb sikereket könyvelhetett el, mint a kezdeti társai. Nyilván megvan ennek az oka.

De északi barátaink nem csüggedtek, sőt. Átrendezték a sorokat. Egyrészt Ivar Nikolaisen lépett a mikrofon mögé, aki nagyon hasonló orgánummal bír, mint elődje, viszont a tisztább énekek terén sem fogy el a tudománya, mint ahogy ez Erlend Hjelviknek sajnos gyenge pontja volt. Kiadót is cseréltek, sőt, a norvég szövegeket helyenként angolra cserélték, amivel tovább növelték a befogadhatósági tényezőt. Nem mellékesen vendégénekesként beugrott a mastodonos Troy Sanders is egy dalra.

turbo - csillagból emberré

A Turbo zenekar mindig is rajta volt a radaromon. Figyeltem 2015-ig tartó, „hivatalos” működésüket, főleg Jero rememberes munkássága miatt. Ifjú süldő koromba, nagyon oda volt a Fibulával közösen szerkesztett csapatukért, még a Loksiba is jártam egy koncerten, valamikor a 2000-s évek első felében. Pont. Ez bőven elegendő volt, hogy a Turbo képernyőn maradjon nálam. Aztán jött a leállás, és a gondolat, hogy egy ilyen erős, magyar, prog csapat befejezi.

Majd derült égből villámcsapásként ért a hír, miszerint újra zenél, lemezt készít, ráadásul magyar nyelven a társaság. Na szép, el sem tudtam képzelni ebből mi lesz; de ha mondhatom ezt, a magyarosítás kockázata nem hogy rossz hatással lenne a dalokra, inkább még egy polccal feljebb pakolta a dolgot. Legalábbis az én értékrendemben. Szögezzük le az elején, iszonyatosan tetszik az új lemez, amiről az Iránytű klipje kapcsán vertem homlokon magam, és szántam rá billentyűzetemet, hogy véleményt formáljak.

british lion - the burning

Steve Harrist nem kell senkinek bemutatni. Ha jobban követed az Iron Maiden főnök munkásságát, akkor a British Lionról is hallottál már. Második lemezét dobta januárban piacra ez a „szóló” project, és most megnézzük, az első – szóra sem érdemes próbálkozás után mit tud a The Burning névvel ellátott anyag.

Első hallásra is szimpatikusabb volt a történet, mint a 2012-s első felvonás. A Harris által „dal szerzett”, előadott, „producerkedett” projekt sokak szerint felesleges, és a 17. Iron Maiden lemezre kellene ellőni ezeket az, amúgy jól átgondolt, hard rockos dalokra elhasznált töltényeket. Nehéz ebben a kérdésben állást foglalni. Véleményem szerint egy akkor nagyágyú, mint Steve Harris nagyjából azt csinál, amit akar. Ha éppen ezzel a formációval kíván klasszikus értelembe vett rock zenét gyártani, akkor megteszi. Szerencsére most egy kicsit ügyesebben, mint első próbálkozásra.