high on fire - luminiferous

Mond neked valamit a High On Fire név? Nem. Elég baj, pedig két igen komoly nyomot is hagytak már kis hazánkban. 2003-ban egy Mastodon koncert teljes értékű vendégeként vertek szét egy szórakozóhelyet Gödöllőn, de 2010-ben a Metallica előtt is megcsodálhattad őket a Puskásban. Talán inkább nézzük zenei oldalról. A Mastodon párhuzam megjelenésben, őrületben mutatkozik, ezen kívül fogsz találni korai Sabbathot és jó pár Motörhead felütést is a muzsikában. Matt Pike és csapata mindezt olyan formán gyúrja önálló, jellegzetes, feledhetetlen muzsikává, aminek messze földön nincsen párja.

Nem viccelek, agyon fog verni a Luminiferous-ra keresztelt új lemez. Mindenképpen hallgasd meg, ha az első bekezdésben felsorolt bandák valamelyikét egy kicsit is csíped. Pike ősi orgánuma mindent visz, talán hasonlít Lemmy hangjához, de azért itt egy kicsivel összetettebb énekest találunk. Aztán a mesebeli szólók megint csak kapnak egy csillagos ötöst, és ha még hozzáteszem, hogy a felállás egygitáros, akkor mit mondasz?

goatsnake - black age blues

Pár hete visszalapoztam a világháló nagy újságjaiban és a májusi lemez megjelenéseket böngészgettem. Nehogy lemaradjak valami érdekességről, erre mit találok szépen hátul a sor végén, Goatsnake! Bár hivatalosan soha nem oszlatta fel szupergrupját Greg Anderson, de ez akkor is derült égből villámcsapásként ért, hiszen a társaság az ezredforduló éveiben aktívak voltak ugyan, de azóta egy halvány EP és semmi más. Mondom ez csak valami vicc lehet, de ez apukám kurvára nem vicc! Itt az új Kecskekígyó lemez, sorban a harmadik!

Mielőtt belevettettem volna magam a Black Age Blues címre keresztelt új anyag nótáiba, gyorsan visszakerestem a két előző, közel tizenöt éves lemezeket. Frissítettem a memóriám. Felesleges volt, olyan elemi erő van az új lemezen, hogy lesöpör mindent, amit várhattál a fasziktól. Kérem szépen ez egy továbbgondolt doom. Lepuhulva, sok helyen igenis blues elemekkel operálva, női háttérénekkel töltve és agyonnyomva egy annyira zsíros gitárral, mint egy tűzhely valamelyik elhagyatott kínai büfében. Döbbenetesen profi.

band of spice - economic dancer

Christian Sjöstrand neve sokak számára ismerős lehet, főleg a Spiritual Beggars illetve a Kayser énekeseként nyújtott kiemelkedő teljesítménye miatt. „Spice” pályája csúcsán átbukva már bátran próbálkozik kellemesebb, fülbemászóbb témákkal is. Nem mintha a Spiritual B. ne lett volna dallamos, de itt most egy ízig-vérig hard rock lemezről van szó. Hammond orgona, recsegős, vagány szólók, közérthető mondanivaló és profi előadásmód.

A csapat neve egyébként, nemes egyszerűséggel Band of Spice. Nem kell ezt túlvariálni, jöttek a haverok, aztán nyomunk egy végtelen örömzenélést. Sikerült is, második sorlemezük olyan fényes, csillogós, lendületes hard rock lett, aminek párja nem igen van a mai felhozatalban. Semmi külsőség, bőrdzseki, kócos séró, vagány ritmusok, hagy szóljon!

sorcerer - in the shadow of the inverted cross

Van egy banda, aki 1988-ban alakult és első nagylemezét idén tavasszal adta ki. Ez már alapból is érdekes kellene, hogy legyen. Ha hozzáveszem, hogy heavy metalos elemekkel keverik a doom zene lüktetését, akkor tovább növelem sokakban a vonzalmat. Persze ezalatt a rengeteg év alatt a csapat nem volt aktív, két demót követően feloszlottak és más irányba fordultak a srácok. Viszont mára úgy találták helyesnek a svéd Sorcerer tagjai, hogy egy teljes értékű nagylemezzel bújnak elő az igazán felhígult metal színtéren. Milyen jól tették.

Johnny Hagel bőgős, alapító tag számolatlan zenekart megjárva talált vissza gyökereihez. Maga mellé szólította a Therion-os Kristian Niemannt, hogy felvegyék az In The Shadow Of The Inverted Cross-t. A dallamos ének felelőse Anders Egberg, aki több kevésbé ismert formációban bizonyította kiváló énekesi képességeit az évek során. Így ez a sokat látott három zenész és még pár hobbimuzsikus rögzítette az idei év egyik legmeglepőbb anyagát. De nézzük, mit is találsz majd a korongon.

paradise lost - the plague within

Halifax egyik legnagyobb áldása a Paradise Lost új lemezzel jelentkezett a hónap első napján. Naprakészen vártam az anyagot, vérbeli, kilencvenes évekbeli doomot ígértek a srácok, és nem okoztak csalódást. Persze tudom, több utat bejárt a hosszú évek alatt ez a zenekar is, lehet őket sok mindenért nem szeretni, viszont az új lemezt mindenképpen hallgasd meg, mert meglehetősen profi munkával rukkoltak elő az angol óriások.

A The Plague Within címmel ellátott nagylemez már a 14. a sorban. Valószínűleg a hangzásban és a megszólalásban kivetnivalót senki nem fog találni. Hangszeres tudás maximális, de azt hiszem ezt a dolgot egy ilyen zenekartól, aki 88’ óta együtt zenél nem is kell kiemelni. (leszámítva ugye a dobost, akiből már a negyediket fogyasztják a srácok) Viszont a stílus valóban az lett, amit ígértek. A sabbatihista riffek sokasága hömpölyög egymás után, olyan súlyos döngöléssel párosítva, hogy a hideg futkos a hátamon hallgatás közben.