goatsnake - black age blues

Pár hete visszalapoztam a világháló nagy újságjaiban és a májusi lemez megjelenéseket böngészgettem. Nehogy lemaradjak valami érdekességről, erre mit találok szépen hátul a sor végén, Goatsnake! Bár hivatalosan soha nem oszlatta fel szupergrupját Greg Anderson, de ez akkor is derült égből villámcsapásként ért, hiszen a társaság az ezredforduló éveiben aktívak voltak ugyan, de azóta egy halvány EP és semmi más. Mondom ez csak valami vicc lehet, de ez apukám kurvára nem vicc! Itt az új Kecskekígyó lemez, sorban a harmadik!

Mielőtt belevettettem volna magam a Black Age Blues címre keresztelt új anyag nótáiba, gyorsan visszakerestem a két előző, közel tizenöt éves lemezeket. Frissítettem a memóriám. Felesleges volt, olyan elemi erő van az új lemezen, hogy lesöpör mindent, amit várhattál a fasziktól. Kérem szépen ez egy továbbgondolt doom. Lepuhulva, sok helyen igenis blues elemekkel operálva, női háttérénekkel töltve és agyonnyomva egy annyira zsíros gitárral, mint egy tűzhely valamelyik elhagyatott kínai büfében. Döbbenetesen profi.

Több helyen a Celtic Frost ugrott be elsőre, de nincs túlreagálva. Inkább az ízek érkeznek a nagy klasszikus irányából. Pete Stahl hangja szinte semmit nem változott az elmúlt évtizedben, pont annyira fátyolos, pont annyira félelmetes, mint amilyen annak idején volt. Ha már itt tartunk a körítésre is nagyon figyeltek, pontosan azzal a vízcsobogással kezdődik az új album, amivel a tizenöt évvel ezelőtti véget ért. Hatásvadász, de mégis jó ötlet.

Beszéljünk még egy picit a hangzásról. Az egész munka Nick Raskulinecz kéznyoma, csodaszépen telt, mint a bajor fejőnők keble. Nem kívánhatsz szebb hangzást az ilyesfajta muzsikához. Aztán jöjjön külön a gitár, ami egyrészt Greg Anderson eddigi legkiválóbb teljesítménye, másrészt olyan hatásos, hogy bevérzik az ember szeme.

Nehéz megítélnem, kire milyen hatással lesz ez az egész muzsika, de hogy jól kilátszik az öreg amerikai pasas, aki hintaszékében üldögélve vedeli a whiskyt, puskáját töltögetve minden élőlényre rálő találomra, majd tovább folytatja a vedelést. Kockás inge régen foszlik, szakálla rendezetlen, és a borítóra fotózott kápolnában sem járt már régen. Pedig a gospel-kórus töretlenül hívogatja. Nekem valami ilyesmi az a hangulat, amit kaptam ettől a kiváló lemeztől.

Nem hiszem, hogy ilyen erős lemezeket lehet folyamatosan írni. Ezért talán nem is reménykedem folytatásban, de annyit mindenképpen szeretnék kérni az amerikai csapattól, hogy tizenöt év múlva egy újabb hasonló hatású, erejű darabbal rukkoljanak elő. Köszi előre is!

Értékelés: 5/5
Infók:

Tracklist:
1. Another River to Cross
2. Elevated Man
3. Caffee & Whiskey
4. Black Age Blues
5. Houes of the Moon
6. Jimi's Gone
7. Graves
8. Grandpa Jones
9. A Killing Blues

Műfaj: dark blues, doom
Megjelenés: 2015. május
Kiadó: Southern Lord

3 megjegyzés:

  1. Puszi érte!:D Le is töltöm

    VálaszTörlés
  2. Na. Akkor most végre gondolom te is érzed, hogy doom és doom között mekkora különbségek vannak. Annyi (és bocsáss meg nekem ezért)
    szar, fos doomodat meghallgattam már itt, hogy a szememből már nem könny, hanem bűzös sűrű mocsár folyt kínomban. Szörnyű. Tényleg. Botrányos zenei tudás, késések, szar énekhang, lopott anyag. Fuuu...
    Na de ha minden ilyen lenne ami doom, én nagyon boldog lennék. Jó hangzás, kiváló énekhang, ötletes, szívből jövő! Ez szép. Lehet kicsit túlméretezem, de adok neki nagy felindulásomban egy négyest! Lehet a többieknek is várni kéne úgy 10 évet, mire kiadnak egy új albumot. Mindegy... kivételesen ebből a műfajból nekem ez megfelel.

    VálaszTörlés
  3. Szuper, örülök hogy tetszik! És annak is hogy te magad is találsz a műfajon belül jókat! Ez például nagyon az!

    VálaszTörlés