black stone cherry - magic mountain



Kifejezetten nagy ívet futnak manapság Európa szerte az amerikai piacra generált, rádió-rock bandák. A minap futottam bele, a Black Stone Cherry elnevezésű cowboy brigádba. (Kösz Tomi!) Majd szépen lassan elkezdtem hallgatni a lemezt, tetszett. Aztán elkezdtem kicsit után olvasgatni a dolgoknak, találtam még egy piros pontot érő nevet. Joe Barresi személye tovább növelte a country-rock banda fényét. (Aki nem tudná ez a fickó keverte a Tool, Chevelle, Queens of the Stone Age jobban sikerült lemezeit) 

De ahogy tovább mélyedtem a történetben, találtam több hasonszőrű csapatot is. (Nickelback, Anti-Mortem, az előbbit rühellem, a másodikról hamarosan lesz szó itt a blogon) Ami arra enged következtetni, hogy a tengerentúlon most igencsak népszerű lett ez a déli akcentussal nyomatott, marhapásztor rock’n’roll. Ezzel semmi gond nincs, viszont több hallgatás után igencsak zavaró pár apróság számomra. Nézzük! 

devil you know - the beauty of destruction

Devil You Know. Frappáns név ez Howard Jones, metalcore énekes-fejedelem új csapatának? Majd az idő és a rajongók eldöntik. Ami viszont tény, hosszú promóciót követően a napokban megjelent, debütáló albumon Howard mester igen nívós zenésztársakat verbuvált össze. (vagy a kiadó – Nuclear Blast, ki más?) A The Beauty Of Destruction címre keresztelt anyag nagyon divatos, kiváló zenei megoldásokat tartalmaz, és persze pont olyan az ének amilyet az ember várhat egy ilyen lemezen.

Ha röviden kellene összegeznem az egészet, nagyvonalúan a fenti mondattal tenném. De azért itt van másról is szó. És a kihagyhatatlan magán véleményt szintén ráfűzzük azért erre a történetre. Nézzük talán kedvcsinálónak a srácokat. Francesco Artusato egy meglehetősen penge gitáros az All Shall Perishből, John Sankey dobos a Fear Factory soraiból érkezett. Jonessal kiegészülve, így hármasban rögzítették ezt a kiváló eladási mutatókra hajtó lemezt. A csapat kiegészül még két iparossal az élő fellépéseken, (Ryan Wombacher – bőgő, Roy Lev-Ari – gitár) de az alap felállás trió.

blind myself - négyszögöl



Amikor először meghallottam a Blind Myself új anyagát (Négyszögöl) egyben, nem teljesen értettem, mégis mi a fene akar ez lenni?! Majd pár nap elteltével tisztult a kép, és könnyen lehet, hogy a mai napig nem értem pontosan, mit is akartak mondani/mutatni a srácok, de számomra egy értelem már feltárult. Ami véleményem szerint bőven elegendő a költészet kedveléséhez. Hiszen itt nem egy egyszerű „üvöltős” metal anyagról van szó, mint Káin idejében, itt egy olyan társadalomkritika ugrik elő minden sorból és sokszor még a sorok közül is, amit még soha nem hallottam zenei, pláne rock-metal lemezen!

Több nap agyalás következett a _megvilágosodást_ követően. Azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt a kritikát úgy megfogalmazni, hogy ne bántsam meg azokat a régi rajongókat, akik esetleg elfordultak a bandától, emiatt a „slágeres” lemez miatt. Végül oda jutottam, hogy bárki, aki képtelen ezt felfogni, annak majdnem mindegy mit írok, aki viszont megérti ezt a felvételt, kritika nélkül is rátalált már a válaszokra.

down - IV part II

Megérkezett a Down IV lemezének második EP-je. Azt hiszem ez a korrekt megfogalmazása ennek a hat számos, szűk negyven perces lemezkének, ami a napokban került a boltokba. Hogy milyen, azt azért nehéz így elsőre, pláne egy fél mondatban megfogalmazni, de előre bocsájtom, én személy szerint többet vártam.

A The Purple EP, ami ennek a IV-s lemeznek az első fele volt, valahogy számomra semmilyen lett. Üres, ötlettelen, itt-ott már unalmas. Az új, hat dal szintén valami hasonló benyomást keltett elsőre. Aztán több hallgatás után kezdte megadni magát az anyag, viszont sokat még így sem javult. A lényeg, egyáltalán nem rossz sem a The Purple, sem az új lemez, de jómagam sokkal többet vártam a srácoktól. Na de nézzük, mit találtam a IV part II elnevezésű anyagon.

triptykon - melana chasmata

Régen hallott súlyos, a végletekig profi anyag bújt elő Svájc talán depresszívebb műhelyéből. Tom G. Warrior által vezényelt Triptykon második stúdiólemeze igencsak ütősre sikerült. Sok mindent lehet olvasni az énekes/zenekarvezető Tom életéről a médiában, talán a legfontosabb a nyolcvanas évek közepétől működő Celtic Frost. De ezen kívül is találunk számolatlan érdekfeszítő témát. Problémás gyerekkor, rajongás a súlyos, legsúlyosabb zenék iránt, nem is tudom. Mindenképpen egy zseni, de hogy meg akarnék-e ismerkedni vele, abban már nem vagyok biztos.

Nehéz ebben a műfaji környezetben ilyen maradandó nyomokat hagyni. Talán a hetven perces játékidő is túlugrik pár vonalon. Esetleg a gyorsabb témáknál érezhető némi bizonytalanság a pár éve működő ifjú csapaton. Viszont a bőgős lány hangja, a varázslatosan felépített nóták, (kilenc dal alkotja ezt a hetven percet) mesterien szerkesztett hangulat az visz mindent. Ha fogékony vagy a mélyebb muzsikákra ezt a lemezt hallanod kell.