greta van fleet - anthem of the peaceful army

Találtam a napokban egy fiatal michigani zenekart, akinek meglehetősen őrült neve mögött nagy megdöbbenésemre egy friss Led Zeppelin klón bújt meg. Első feleszmélésem után kezdtem el keresni, hogy pontosan mi is ez, mert ilyen hasonlóságot két énekhang (Josh Kiszka vs. Robert Plant) között talán még soha nem tapasztaltam. Komolyan családi kötődést gyanítottam a háttérben!

Miután a lehullott államat sikeresen összekaparásztam, mélyebben belemerültem a Greta Van Fleet első nagylemezének, a Anthem Of The Peaceful Army hallgatásába és rengeteg dolog jutott eszembe. Van-e annak értelme, hogy egy fiatal, feltörekvő csapata ilyen egyértelműen nyúljon a hetvenes évek egyik legnagyobb legendájának munkásságához. Értsd jól, van-e annak értelme, hogy ilyen tagadhatatlanul majmolnak, újragondolnak, fene tudja mit csinálnak, de pont olyan mintha egy új Zeppelin korongot hallgatna az ember.

brant bjork - mankind woman

Kyuss néven a nyolcvanas évek végén alakult egy amerikai banda, ami igen komolyan megváltoztatta a zenei világot. Nem mellékesen olyan tagok alkották, mint Josh Homme, John Garcia, vagy a poszt főszereplője, Brant Bjork. Nagyon nem merülnék el a történelmi dolgok magyarázatában, mindenki meg tudja maga ítélni, mit és hogyan csináltak akkor és azóta ezek a zenészek.

Brant Bjork több más formáció mellett szólóanyagokat is felvesz. Ez a szeptemberben megjelent, Mankind Woman ha jól számolom már a 10. (!) ilyen. Nem semmi. Most viszont maga mellé szólította régi haverját, Bubba DuPreet, aki a gitártémákat vállalta a lemezen. Bjork maga szinten minden hangszeren játszik, dobosa volt a stoner műfaj megteremtésének környékén (Kyuss), de gitározik és énekel, illetve egyéb ütős hangszereken tevékenykedik.

slash ft. myles kennedy & the conspirators - living the dream

Saul Hudson néven, 53 évvel ezelőtt Londonban született az egyik legnagyobb gitáros. Ezt elég nehéz lenne vitatni, számomra legalábbis egyértelmű, hogy Slash talán minden idők legjobbja. Kevés olyan munkája volt eddig, amire azt mondtam volna, hogy alulteljesített. Így van ez a harmadik Slash Ft. Myles Kennedy & The Conspirators lemezzel, a Living the Dreammel is. (World on Fire)

2016 óta újra Axel és Duff társaságában nyomult gitárhősünk, a Guns’n’Roses újraegyesülés kapcsán. Valahogy mégis maradt ideje összerántani régi barátait és megcsinálni ezt a végtelenül lendületes, örömzenélésre utaló új lemezt. Amit bizonyos sajtótermékek „iparos munkának” tituláltak, én viszont az gondolom, hogy bárcsak ilyen minőségben jönnének a „fél-komolyan” vett alkotások. Itt szó nincs erről, csak valamivel több időt igényel a felvétel Számos réteg bujkál a felvételen, kiváló dalokba sűrítve.

walking papers - wp2

A Walking Papers egy seattlei szupergrupp. Sokak szerint az „újgenerációs” grunge, de véleményem szerint zenéjük meglehetősen távol esik a fent említett városban kirügyezett zenei stílustól. Oké, van pár dolog, ami tagadhatatlan, de alapvetően egy blues-rock Jeff Angell és barátai zenéje. Ráadásul milyen profi és magával ragadó. Érett, remek dalokat találsz majd a WP2-re keresztelt második nagylemezükön.

Jómagam az Alice In Chains elő zenekaraként, majd az önálló budapesti koncert kapcsán ismertem meg őket. Jeff Angell nem volt teljesen ismeretlen számomra, de mégis főbb műveiből kevés jutott Európa keleti felébe. Társait viszont már könnyebb volt beazonosítani. A Mad Season dobos Barrett Martin vagy épp Duff McKagan jóval ismertebbek számomra.

the royal freak out - a step beyond the fading line

Örömmel értesültem a nowmagazin.hu hasábjairól, hogy megjelent a The Royal Freak Out első nagylemeze. Persze nem ért váratlanul a dolog, hiszen a friss klip és a zenekar körüli videók mind erről árulkodtak. Be kell valljam, 2016 tavaszán, a Zebra tehetségkutatóján sikerült a srácokkal pár szót váltani, talán még némi tömény ital is jutott a torokba, de ott-akkor a Killer Mendez nyert. Innen datálható az érdeklődésem.

A fent említett tehetségkutatón is kiválóan lemérhető volt, komoly potenciál bújt a srácokba és zenéjükbe. Farkas Balázs énekhangja és a zenei megoldások már akkor egyértelműen jelezték, jelentős sikerek előtt áll a társaság. 2018 őszére elkészült Egerszalókon az első nagylemez, amiről ez a bejegyzés hivatott szólni. A dalok egyik felét már hallottam, de az újabb köntös, az átgondolt sound és az egész felvétel nagyon kellemes benyomást tett rám.

trillion - like water

Első nekifutásra, egyszeri alkalomra összeállt Trillion szerencsére több lett annál, mint aminek a kiindulás pillanatában definiálta magát. A napokban jelentkezett második nagylemeze kellemes meglepetés, kiváló, letisztult munka, ami igen kiemelkedő pozíciót foglal majd el a magyar zenei posványban.

Nem meglepő mindez, hiszen a valamivel csapongóbb Dreaming Black után a Like Water már egy picit más irány, összeszedettebb alkotás. A sokat látott, négytavúvá dagadt, fiatal társaság igencsak nagyot dobott új lemezével. A két helyszínen felvett új korong sok tekintetben egyedi, példa nélküli a magyar „versenyzők” között. Az biztos, hogy ilyen görcsmentes, sima felvételre hirtelen nem is tudnék példát hozni az elmúlt időszakból kicsiny hazánk zenei palettájáról.

clutch - book of bad decisions

Idén 28 éve (!) aktív Clutch előjött új lemezével, ami már a 12. a sorban. Nem semmi, maradjunk annyiban. Mint ahogy az sem, hogy a Book Of Bad Decisions producere Vance Powell, hatszoros Grammy díjas mágus lett. Szóval a bizalom erős az amerikaiak mögött, viszont ez egy kisebb pálfordulást is eredményezett zenei téren. Na nem arról van szó, hogy rágógumi ízű, rádióbarát szarsággá változott volna a Clutch, de némi nagytakarítás volt a próbateremben.

De hogy mire is gondolok pontosan, konkrétan arra, hogy megjelentek (újra) zongora betétek, fúvósokat szintén találsz majd a dalokba rejtve, és a tempó inkább lett most bluesosabb, mintsem az elmúlt anyagokon hallható, tökön vágós sivatagi rock. Nézzük részletesebben, mire számíthatsz.
 

stoned jesus - pilgrims

Az ukrán Stoned „belassult” Jesus negyedik nagylemeze szeptember első napjaiban látta meg a napvilágot. Doom/stoner muzsikájuk egyre kiforrottabb. A Pilgrims címre keresztelt nagylemezt így jellemezték saját szavaikkal a srácok: „Ezt a lemezt a megállás nélküli, könyörtelen turnézás, és az ebből fakadó pozitív és negatív érzelmek ihlették. Fura, mennyire el tudsz szakadni a valóságtól, ha folyamatosan ennyi ember vesz körül. Zenei tekintetben az új album tehát eltér mindattól, amit eddig műveltünk: jóval dalközpontúbb, de ugyanakkor még több kihívással teli kollekciót tettünk le az asztalra. mind szónikus, mind struktúrális tekintetben.”

Az ízlésesen előadott, végtelenül nyomasztó atmoszférát teremtő zenei megoldásaik a műfaj mezőnyének első felébe emeli a keleti zenekart. Ennek bizonyítéka a Napalm gondozásban megjelent Pilgrims.

alice in chains - rainier fog

Megjelent az Alice in Chains hatodik nagylemeze. 2013 óta nem írt stúdiólemezt a társaság, akik amúgy sem a sorozatgyártott felvételeikről híresek. Ráadásul a Rainier Fog címre keresztelt anyag a szülővárosban, Seattle-ben lett rögzítve, külön pikantériát adva az egész cuccnak. Hogy milyen lett a végletekig profira csiszolt hangzással előrukkoló, új felvétel, megpróbáljuk elmesélni.

„Nagyon nehéz annak a fickónak lenni, akinek állandóan a halott barátairól kell beszélgetnie. Miután tizenöt éven keresztül róluk beszélsz, egy ponton már csak az életre akarsz fókuszálni, tovább akarsz lépni, mert ezek azok a dolgok, amiket valóban befolyásolni tudsz. Pokolian hiányzik mindegyikőjük!” – fogalmazott egy interjúban Jerry Cantrell. Az 51 éves, tizenöt éve tiszta zenekarvezető talán ezekben a mondatokban foglalta leginkább össze, mindazt, amit én a lemeztől kaptam.
 

between the buried and me - automata II

Az idén nagykorúvá váló Between The Buried and Me ígéretéhez híven még a nyáron megjelentette az „Automata” címre keresztelt albumának második felét. A technikás death metált, avant-garde metált és metalcoret kevergető Észak-Karolinából származó srácok méltó módon zárják a tavasszal megszületett lemezt. Mindössze fél óra, négy dal, ami igazából három, talán a legérdekesebb, legizgalmasabb alkotása az amúgy sem hétköznapi zenekarnak.

Mire is gondolok? A lemez három dalt tartalmaz, és egy átvezetést. Mindhárom dalszörnyeteg összetett, több rétegű, sok esetben számomra idegesítő elemekkel operáló, de mindenképpen végletekig átgondolt, profi munka. Összesítve a srácok összedobták technikai képességüket egy olvasztótégelybe és kiöntögettek belőle olyan részleteket, amivel biztosan nagy sikert érhetnek el az erre nyitottak táborában.

orange goblin - the wolf bites back

Méltatlanul keveset foglalkoztam eddig az angol Orange Goblin elnevezésű formációval. Magam sem tudom miért. De most jól kivesézem az újonnan érkezett The Wolf Bites Back címmel ellátott 2018-as lemezüket. Magáról a csapatról annyit érdemes tudni, hogy a Motörhead vonalon mozognak, bár jócskán alkalmaznak stoner elemeket, összességében mégis - talán Ben Ward hangja miatt – engem leginkább az ikonikus angol „rock’n’rollerekre” emlékeztetnek.

Az 1995 óta aktív csapat legutóbb 2014-ben jelentkezett stúdiólemezzel. Így négy évvel később az új anyag bőven tartalmaz izgalmas ötleteket, amire felkapja a fejét az egyszeri rockzene barát. Örömmel konstatálom, hogy napjainkban is akadnak még bandák, akik az egyszerűség és lüktető dalokban látják a zenei pályájukat. Ilyen az Orange Goblin is.

death alley - superbia

A hosszú nyári hallgatásunkat megtörve egy langyosabb, holland csapattal kezdenénk az év második felét. Nevezetesen a Death Alley második sorlemeze, a Superbia kerül a boncasztalra. Az amszterdami srácok kellemes, a hetvenes éveket idéző rock lemeze kellemes hallgatni való, de sokkal nem több sajnos.

Elsőre igen erősnek tűnt a történet, két vagány klipes nótával vertek át. A lemez csak nyomokban tartalmazza azt a lendületet és bátor zenei megoldásokat, mint amire számítottam. Ma persze legalább akkor divat retro-rockban utazni, mint tojással dobálni a büszkeséget, de komolyra fordítva a szót, egy közepesen erős második lemezzel rukkoltak elő a hollandusok.

twitching tongues - gaining purpose through passionate hatred

Twitching Tongues egy viszonylag fiatal, Los Angeles-i hardcore zenekar. Számomra távolabb eső műfajuk, és a HC szintért behálózó tufa bandák százai miatt mindig is hidegen hagytak az ilyen brigádok. Ráadásképp a Young testvérek által vezérelt „rángatózó nyelvek” 2015-re, harmadik stúdiólemezük után teljesen széthullottak, nem zeneileg, mert ezen a téren próbáltak kitűnni a fent említett halmazból. Zenésztársaik léptek le, így kénytelenek voltak a tesók újraszervezni a brigádot.

Ebből egyenesen következik, hogy némiképp irányt is váltanak majd. Persze gondolta a fene, hogy ilyen szépen sikerül ez a huszárvágás. Eric Hoffer filozófus gondolatát címül választani nagy ötlet, egyből érdeklődésem középpontjába kerültek, és kellemes meglepetés ért, miután végighallgattam a lemezt. Amelynek magyarul ilyesmit jelent a címe: „A szenvedélyes gyűlölet értelmet és célt adhat egy kiüresedett élet számára.” – velős gondolat!

a perfect circle - eat the elephant

A Perfect Circle nem klasszikus értelembe vett rock zenekar, Maynard James Keenan Tool énekes egyik mellék projektje, amely két platinalemezt és egy kevésbé sikeres nagylemezt dobott eddig piacra. Jómagam szívesen hallgatom, de az új, 14 év után érkezett Eat The Elephant meglepett kissé.

Pedig Maynard esetében nem illik meglepődni, hiszen a faszi maga a kiszámíthatatlanság. Ezt tükrözi az újra élesztett csapatának friss anyaga is. Billy Howerdel – Tool gitár technikus mellett James Iha (Smashing Pumpkins) illetve a Puscifer teljes ritmus szekciója, Matt McJunkins és Jeff Friedl alkotják a társaságot. Előbbi bőgős, utóbbi pedig dobos beosztásban.

thy catafalque - geometria

Az, hogy mi a Thy Catafalque viszonylag egyszerű megfogalmazni. Kátai Tamás egyszemélyes, avantgárd metal projektje. Másrészt nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi akarna lenni ez a varázslatosan előadott, költői szövegekkel operáló, elektronikus elemekkel teletűzdelt muzsika.

Amikor az előző lemezről megfogalmazódott szerzőtársam „véleménye”, minden szavával egyetértettem! Most megpróbálom én körülírni az új, Geometria címre keresztelt anyagot. Direkt nem a kritika szót használtam, mert egy dologban biztos vagyok, Kátai Tamás egy másik síkról, dimenzióból szólal meg, magyar produkcióhoz nem, vagy csak nagyon nehezen mérhető alkotás ez, kritikával illetni részemről lenne tiszteletlenség.

oceans of slumber - the banished heart

Sokszor megkaptam már azt az észrevételt, hogy döntő többségben a „jobb” lemezeket kritizálom. Nem vállalva azt a felesleges kockázatot és időpocséklást, hogy tucat tételekkel időzzem. Ez a most következő Oceans Of Slumber lemez esetén sem változik, maximum annyit, hogy valamivel nyitottabban álltam ehhez az atmoszférikus death metal anyaghoz. Alap esetben nem hallgatok ilyen zenéket, viszont itt az a feeling, amit megteremtenek ezek a dalóriások, nem tudott szó nélkül megülni bennem.

Ha megfelelő súlyú, agyafúrt, esetenként elszállós zenére vágysz, nehéz lenne ebben a felhígult mezőnyben jobbat találni. Mondom ezt úgy, hogy a csapattal a The Banished Heart című lemezük kapcsán ismerkedtem meg. Szóval új a kapcsolat, viszont nagyon erősen kezdődik.

sleep - the sciences

Matt Pike nekem a High On Fire főnökeként ismert, bár tudtam a Sleep elnevezésű, korai stoner/doom zenekaráról, viszont egy 19 éve hallgatag bandára igencsak nehéz számítani. Aztán tessék, elvonók, magánügyi problémák és egyéb finomságok után, 2018 április 20-án a semmiből előbukkant egy új Sleep lemez! A dátum nem véletlen, a témák ugyanazok.

Igazi tufa, veleéig romlott, mélyen szántó doom muzsika az új Sleep album, mi más lenne? Négy évvel ezelőtt jelentkezett a lefagyasztott állapotban tengődő csapat egy dallal, de ennek a korongnak a megjelenésében azt gondolom senki nem hitt, ahogy én sem. Erre tessék, a kultikus, hivatkozási pontként emlegetett Sleep újra a pályán!

earthless - black heaven

A fényes Kaliforniának van egy Earthless elnevezésű pszichedelikus rock csapata. Igazából én sok figyelmet nem fordítottam rájuk, mivel annyira progresszíven álltak bele a zeneírásba, hogy a közel 20-30 perces, döntően instrumentális alkotásaikat nem bírtam befogadni. Vagy csak nagyon nehezen. Viszont a minap olvastam, hogy leigazolta őket a Nuclear Blast és picit irányt váltottak, nyilván a kiadó nyomására.

Na szép, gondoltam magamban, eladták ezek is a lelküket pár dollárért. De vettem a fáradságot és a Black Heavent meghallgattam. Mit is mondjak, leesett az állam. Negyedik sorlemezén az Earthless kézzelfoghatóbb dalformátumokat hozott létre, hat tétel 40 percben. Ráadásképp a gitáros Isaiah Mitchell fogta magát és dalolászni kezdett. Bitang jól.

between the buried and me - automata I.

A Between The Buried And Me előző lemezéről is írtam, így a most kezembe került Automata I. címre keresztelt anyagot megpróbálom megemészteni. Nem egyszerű. Magam sem tudom, miért vonz az a zenei környezet, amit a srácok teremtenek, de valahogy mindig úgy fejezem be ezt a „fél” lemezt, hogy oké, nekem sok, de még egyszer meghallgatom, újabb kiváló ötletek után kutatva.

Az öt plusz egy dal azért kapta az Automata I. címet, mert a nyáron máris érkezik a folytatás. Ennek egyszerű magyarázata, a felgyorsult kereskedelmi őrület „lassítása”. Azaz minden szerzeményt szeretnének jó részletesen bemutatni a srácok, időt hagyva mindenkinek a lemez kellő mélységekig eresztésével. Véleményem szerint ez egy elég jó ötlet.

judas priest - firepower

Lassan eltelt másfél év. Ez ugyan nem tűnik olyan soknak, de ha arról van szó, hogy ennyi idő telt el a Hardwired... óta, akkor rengeteg. Na ennyi ideje nem éreztem, hogy szòt és időt fecséreljek tűrhető vagy gyenge zenekari produkciókra. Mert hát valljuk be, ez volt. Nem arról van szó, hogy nem tudnak zenélni, mert azért vannak jó gitárosok. Kiemelkedő zeneszerzők nincsenek. Nyilván ott volt még a Slayer Repentlesse, a Megadeth és a Maiden új albuma is.

Kövezzetek meg, de utóbbi a legkevésbé elégítette ki várakozásaimat. A Slayer rendben volt eléggé, de a Maiden nekem már fáradtnak látszik kicsit. Dickinsont sem akarom bántani, mert 20 éve szenved, de ettől minden tiszteletem az övé. Rendben van. De a gitárosokon is ezt érzem az élő fellépéseiket nézve. Kicsi szomorú vagyok látva az elmúlást. Útálom ezt. És nekem ne mondja senki, hogy van utánpótlás, mert nincs. Ez duma. Aztan bejelentette a Slayer, hogy vége. Tom megunta. Na fasza (mondtam magamban), ledőlt a metál egyik legvastagabb tartópillére... Ez a vég kezdete, gondoltam. Mi lesz ezután? 8 évet várhatok egy újabb jò lemezre??? Na ne!!!

fu manchu - clone of the universe

A Fu Manchu egyike a megkerülhetetlen stoner bandáknak. A kilencvenes évek első felétől nyomja Scott Hill és csapata, az akkor még kevésbé divatos, vegytiszta stoner muzsikát. Ha megkérdezel egy elvetemült rajongót, hogy mutassa be; mi is valójában az igazi stoner zene, biztosan megemlíti majd az amerikai csapatot. Kiválóan prezenttálja a műfaj minden összetevőjét, pont annyira zeneileg, mint szövegvilágában. És persze kitapintható a Black Sabbath megkérdőjelezhetetlen tekintélye is.

Új lemezük már a tizenkettedik a sorban, Clone Of The Universe címen jelent meg, és pontosan olyan lett, amilyet várni lehetett a vénülő rókáktól. Bár hordoz a korong egy komolyabb meglepetést, csalódást maximum pont ez a váratlan ötlet okozhat. Történetesen arról van szó, hogy van hat feszes, penge dal, illetve egy dalszörny a lemez végén. tizenkilenc perc, gyakorlatilag instrumentális monstrum. (Il Mostro Atomico) De vegyük sorra a dalokat, és ne szaladjunk ennyire előre.

the atomic bitchwax - force field

A The Atomic Bitchwax egy számomra már feltérképezett, jól ismert, meglehetősen merész stoner banda. Előző lemezüket itt dicsérgettem, most pedig jöjjön az új, Force Field kritikája. Tavaly évvégén jött a Monster Manget „fiókcsapatának” hetedik (!) stúdió felvétele. Bob Pantella és Chris Kosnik kitartottak Dave Wyndorf mellett, és összekalapáltak egy igen lendületes lemezt.

Ha gyorsan kellene bemutatni a TAB-ot, azt írnám, hogy a hatvanas évek végi space rockot keverik a hetvenes évek okos hard rock riffelésével, mindezt nagyon pontosan és lendületesen teszik. Ez már igencsak elegendő ebben a roppant divatos és emiatt felhígult stoner mezőnyben, de itt még íze is van a daloknak, lelke az egész produkciónak.

jess and the acient ones - the horse and other weird tales

Kellemes meglepetés érkezett nem is oly rég Finnországból. Bizony a fagyos ország metal bandákon kívül szintén tud meglepetést okozni. Méghozzá egy okkult-pszichedelikus rock csapat személyben, melyet Jess And The Acient Ones névre kereszteltek. 2010 óta aktív a társaság, és egy kislemez mellett már a harmadik nagylemezzel jelentkeznek. Ezt tartom épp a kezemben.

The Horse and Other Weird Tales címmel ellátott anyag akár a 70’s években is születhetett volna. Pontosan úgy szól, pontosan az az üzenete és leginkább a hangulata, mint az akkori zenei irányzat számos békeharcosának. Hippi muzsika, a jobbik fajtából.

ozone mama - cosmos calling

Igazán nagy lelkesedéssel vártam az új Ozone Mama lemezt. Egyrészt azért, mert az előző, három évvel ezelőtti korong nagyon tetszett, másrészt pedig azért, mert amerikai kiadóhoz szerződött a csapat. Ez nem jellemző a magyar színtéren. Fokozott izgalmam gyorsan hanyatlani kezdett, ahogy a digitális megosztás napvilágot látott, és végighallgathattam a Cosmos Calling című anyagot.

Szinte a csalódottság lett úrrá rajtam, amikor először lepörgött a lemez. A tempót lassúnak, vontatottnak éreztem, a refrének simán elmentek mellettem, a dalokból morzsák sem maradtak a fülemben. Ez a három tényező alakítja ki bennem az első benyomást egy nagylemez kapcsán, itt veszélyesen alacsonyan nyitott a történet.

useme - szélesvásznú ég

Meg kell mondjam, rögtön itt az elején, hogy ez a cikk egy kész rémálom. Szenvedek vele rendesen. Fogalmam sincs hány napja próbálom megírni, és még most is csak pötyögök, törlök, pötyögök, hagyom a picsába, mert kiakaszt, majd megint pötyögök, és megint törlök. Mikor elkészül végre, ha elkészül egyáltalán valaha, többé tuti rá se nézek. Leszarom! Na, jó! Azért nem, csak kicsit tényleg kiforgatja azt a világhíres lelki nyugalmamat. Ki fog derülni miért.

Kezdjük azzal, hogy kikről is van szó. A srácok, mind-mind számos színpadot megjárt, alaposan kipróbált, sokat megélt zenészek, kik nem mellékesen összesen hét darab Fonogram-díjjal rendelkeznek. Ez számít-e, vagy sem, döntse el mindenki maga, de attól még ott vannak. Pontosan hét darab. Eddig.

black label society - grimmest hits

Nehezen megmagyarázható módon az év eleje olyan erősen indult zeneileg, mint amilyenre a karácsonyi időszakban számítottam. Lehet csúsztak a kiadók, vagy ez valami új trend, nagyon nem érdekel. Viszont rendre bukkannak fel jobbnál-jobb lemezek január havas-lucskos szürkeségében. Itt van példának Zakk Wylde és a Black Label Society Grimmest Hits elnevezésű, új stúdióanyaga.

Soha nem voltam elvetemült Zakk Wylde fan, viszont a metalzene középgenerációjának egyik, Slash mellett a legnagyobb gitárhősének tekintem a méretes „vikinget”. Közel harminc éve muzsikál Ozzy oldalán, számos zenei produkciónak szerves része, első szülött gyereke a fent említett banda mellett olyan főhajtásokat sem rest elkövetni, mint a Zakk Sabbath. De most maradjunk a Grimmest Hits című, új lemeznél.

archaic - how much blood would you shed to stay alive?

Kinőttem már a MetalHammer vásárlási lázból, viszont az ünnepi, 300. tételt beszereztem a „nosztalgia különszám” miatt. Az újság mellékletenként meglehetősen ritkán, de akadnak értékelhető dolgok (Magma Rise, Ørdøg), most is egy ilyen következik. Méghozzá az Archaic második, giga címmel ellátott albuma. (A cím nemes egyszerűséggel: How Much Blood Would You Shed To Stay Alive?)

A zenekar fővárosi, kicsit több mint két évtizedes múlttal rendelkezik és thrash metalban utazik. Bizony, a kopár magyar thrash színtéren találtunk egy vakítóan ragyogó gyémántot. Persze a történet nem ilyen egyszerű, és az sem véletlen, hogy mindössze két stúdiólemez született ezalatt a hosszú idő alatt. Ettől eltekintve az új How Much… igen tetszetősre sikerült anyag lett! Egy csodaszép borítóval fűszerezve. (a kép Sallai Péter munkája)

corrosion of conformity - no cross no crown

A napokban érkezett a Corrosion Of Conformity – No Cross No Crown címre keresztelt, firss felvétele. Pepper Keenan visszatérésével igazán vártam a lemezt, magam se tudom mire számítva. Nyilván olyan katarzist, mint a 1994-s Deliverence megjelenésekor ért, nem reméltem. Szerencsére most sem kellett azért csalódni…sőt, valami olyasmi van ezen a lemezen, ami manapság igen ritka.

Klasszikus értelembe vett lemez, klasszikus arcoktól. Semmi cifrázás, semmi mellé duma, átkötések és önmagukért beszélő dalok. Jobbnál jobbak, minden olyan elemet felvonultatva, amitől ezt a mocsári southern rockot szeretni lehet. Ez maga a sludge metal, ha tetszik, ha nem. Legalábbis számomra.