twelve foot ninja - outlier

A minap kaptam egy zenekarötletet, „nézd ezt meg, tiszta Faith No More”! Na mondom, oké, ki lehet olyan agyament, hogy FNM nyomára lépjen és megpróbálkozzon valami hasonlóval?! Az előadó a Twelve Foot Ninja, második lemezük címe, amit fent említettek, az Outlier. Ez a kiindulási pont, ahol még nem tisztázott, hova fut majd ki ez a kritika, de annyi bizonyos, hogy egy igen érdekes darabra bukkantam.

Elnézegetve a borítót, valami amerikai, modernkedős riffbandára számítottam, a Five Finger Death Punch környékéről. Túlságosan nem mentem mellé, leszámítva, hogy a csapat ausztrál, csöppet sem veszik magukat komolyan, ellenben tartalmaz zenéjük bőven az amerikai zenekar vonásaiból. Persze van itt bőven más nyúlás is. A Faith No More egyrészt azért, mert Nik Etik énekesnek igazán hasonlatos hangja van, mint Patton mesternek, másrészt zenei megoldásokban szintén visszaköszön néhány ismert tétel.

truckfighters - v

Valamikor a Truckfighters megismerése környékén kezdett el jobban érdekelni a stoner muzsika, addig is akadtak zenekarok, akiket már ismertem, de komolyabb nyomon követést csak a fent említett "bolond svéd" zenekar, Universe című lemez után következett. Ez nagyjából a 2014-s év második felében történt. Azóta nyitottabb vagyok a zenei műfaj iránt, de továbbra sem tartozik a kedvenceim közé. Nem úgy, ahogy a Truckfighters, pláne hallva új lemezüket.

Ahogy az előző korong magával ragadott, úgy vártam az új anyag megjelenését. Szerencsére nem kellett csalódnom, pedig tettek egy lépést az elszállás irányába az északi fickók, az egyszer biztos. Lassabb, átgondoltabb talán az új anyag, ami nemes egyszerűséggel csak az „V” címet kapta. Győzelem, római ötös, tök mindegy. Kiváló lemezt dugtak eme frappáns jelölés mögé.

giraffe tongue orchestra - broken lines

Mostanság egyre több szupergrupp üti fel a fejét. Rugózhatnánk azon, hogy ennek mi lehet az oka, de ezen a blogon inkább a zenével szeretek tökölni. Régen hallott, nagy dobásra készültek a tengeren túlról, amikor előtérbe tolták a Giraffe Tongue Orchestra – ilyen idióta nevet igen régen hallottam – körvonalait. William DuVall (Alice In Chains), Brent Hinds (Mastodon), Pete Griffin (Zappa Plays Zappa) Thomas Pridgen (Mars Volta) illetve Ben Weinman (Dillinger Escape Plan). Kell ennél izgalmasabb zenész névsor?

Mi is lett ez a Zsiráfnyelv? Egy örülten agyas, amerikai muzsika, valahol a Muse és a Placebo döglődésének nyomára. Azaz, minden, ami izgalmas volt a kétezres évek elején a fent említett bandákban, az a GTO-ban, folytatódik, vagy inkább kicsúcsosodik. Igen nehéz ezt elképzelni hallgatás nélkül, ezért azt ajánlom, hallgasd meg az anyagot, mielőtt tovább olvasod ezt a cikket.

scour - scour

Nem sok minden új dolgot hallottam mostanában, mert megmondom; őszintén le vagyok kötve a régi Iron Maidenek újrahallgatásával, másrészt meg bombaként robbant a Metallica két új nótája és annyira várom, hogy megjelenjen, hogy másra nem is tudok gondolni. Azért, ha egy olyan ember nevét, mint Phil Anselmo meghallom, az azért mégis csak más.

Phil Anselmo sok projektje közül talán ez a legnagyobb kakukktojás. Véleményem szerint az ilyen zenéknek... szóval nem is értem. Sosem értettem és nem is akarom megérteni. Mindegy. Viszont!

alter bridge - the last hero

Itt tartom a kezemben az Alter Bridge új anyagát, a The Last Hero-t. Hosszú ideje hallgatom, már vagy két hete. Valahogy mégis, még mindig azt értem túl sokoldalú, túl sok ahhoz, hogy tiszta képet tudjak róla festeni. Azaz ezt a kritikát valószínűleg egy év múlva már bánni fogom, de megírom, mivel sok más anyag tornyosul előttem.

Tremonti nagyon bika gitáros, ezt szólóanyagain éppúgy bizonyítja, mint Kennedyvel közös gyermekükben, az Alter Bridgeben. Ezzel kár lenne vitatkozni, mint ahogy azzal sem érdemes, hogy Myles ne lenne jó énekes. Ha két ilyen faktor adott egy rock zenekarban, nehéz lehet elképzelni, hogy rossz, vagy épp gyenge lemezzel rukkoljanak elő. Most sem erről van szó.

gone is gone - gone is gone

Amikor a Mastodon és a Queens Of The Stone Age egy mondatban szerepel, az számomra érdekes. Pláne, ha húzóneveik unalmas idejükben – divatos szóhasználattal - "szupergruppot" alapítanak, és nekilátnak felforgatni az amúgy telített zenei világot újabb ötleteikkel. Ilyen lett a Gone Is Gone.

Kiváló zenészek sora ült össze, hogy megalkossa ezt az elsőre EP méretű anyagot, melynek folytatása egy idei nagylemez is lehet. De nézzük sorra a srácokat, Troy Sanders - bőgő (Mastodon, Killer Be Killed), Troy Van Leeuwen – gitár (QOTSA, Eagels of Death Metal), Tony Hajjar - dob (At the Drive), és Mike Zarin – billentyű.

zodiac - grain of soul

A Zodiac egy igen furcsa elegye a német zenei mezőnynek. Viszonylag fiatal fennállásuk (2010-ben alakultak) ellenére már az negyedik sorlemezükkel jelentkeznek. Kiválóan vegyítik a most divatos retro-rock hullámot, több apróbb, a hetvenes években alkalmazott elemmel. Összességében nekem néha már túl dülöngélős, zavaros, viszont nagyon ötletes és vagány az egész cucc.

Persze ettől részletesebben is rámegyünk a felvételre. Apropó felvétel, a hangmérnök Arne Neurand (Guano Apes) míg a keverés Jean-Pierre Chalbos (Gojira) munkája, ami önmagában már elég bizonyíték amellett, hogy profi csapatról beszélünk. Másrészt a lemez gondozását a Napalm Records intézi. Szóval ennyi bevezető után lássuk, mi hallható a felvételen.

rival sons - hollow bones

A Los Angeles-i Rival Sons előző, negyedik lemezével fogott meg igazán. Addigra talán kimozdultak a hálátlan „Led Zeppelines” skatulyából. Ami nem a zenei világ miatt kínos, hiszen rengetegen szeretjük azt, amit műfajteremtő módon pszichedelikus rocknak keresztelve nyomattak a nagy öregek. Inkább azért, mert rettenetesen vékony az a mezsgye, ami a nyúlást és az átéléssel felhasznált hangzás/hangulat között húzódik. Ha nem figyelsz elég, legyinthetsz, hogy ugyan már, ezek telibe lenyomják azt, amit a nagy elődeik. Pont.

Pedig itt egyáltalán nem erről van szó. Ahogy az előző lemezt megdicsértem, és koptattam rongyosra, úgy lassan de biztosan az új felvételt is sikerült jóra hallgatnom. De miért írom ezt? Az utolsó, Hollow Bones címre keresztelt anyag már más irányt mutat, még korábra nyúlik vissza, és még bátrabb is ezáltal. Amikor a Sabbath előtt láthattam őket fővárosunkban, nem értettem miért ennyire belassult a track-list, ma már értem. Az új lemez is erre fordult.

ghost - meliora

Jó néhány hónapja már annak, hogy Jani cimborámmal arról beszéltük, hogy nem értjük mit keres mondjuk James Hetfield pólóján a Ghost zenekar. Mondjuk ezt máig nem értem, de több híresség is büszkén viseli a banda pólóját. Többször nekifutottunk, megnéztük, hallgattuk a számaikat, videóikat és őszintén és finoman szólva is borzalmasan szarnak találtuk.

Aztán megjelent a Meloria albumuk és fel is hívtam Janit, hogy mit szól hozzá. Azt mondta: - érdekes... Én is épp ezt gondoltam. Aztán nem rég elkezdtem hallgatni és nem olyan rossz! Sőt! Az első két szám (kicsit túlzok) unalmas középszerűsége után jöttek a jó számok. Nem a legjobbak, de jók.

lord vicar - gates of flesh

Lassan szabadulok a Gojira hatása alól, főleg, hogy folyamatosan jönnek a klipek is. De ez a bejegyzés már nem a franciákról szól, hanem egy igen „vegytiszta” doom lemezről, amit három kiváló muzsikus hozott össze. Bár lemaradtam a pontos megjelenésről, kellett idő, amire megtaláltam az anyagot. Előre bocsájtom, hogy jó lemezről lesz szó, ami az elfogultságomban tapintható lesz.

Kezdjük talán azzal, hogy Christian Linderson alias Chritus minimum a Saint Vitus-ban való szereplése miatt illik ismerni, legalábbis doom fanoknak. A fickónak nagyon izgalmas hangja van, ami véleményem szerint pont rásimul a kifejezetten doom zenére. Ez persze nagyon szubjektív dolog, de mindenképpen érdemes figyelni, ahogy énekel.

rotting christ - rituals

A Rotting Christ zenekar 1987-ben alakult, Görögországban. A régióban az első ilyen extrém metál bandák egyike volt. A testvérpárost Sakis Tolis (gitár, vokál) és Themis Tolis (dobok) egy gitáros George Emmanuell és a bőgős Vaggelis Karzis egészíti ki (micsoda nevek). Régebben három billentyűs is játszott már a több tagcserén átesett zenekarban.

A korai 80-as években a zenekar a grind-core stílust próbálgatta, majd fokozatosan black metallá forrta ki magát. Hozzáteszem itt, hogy én (már többször jeleztem) nem igazán bírom a hörgős metál énekeseket. Viccesek és vajon öregen mit mondanak majd az unokáknak? Na mindegy. Szerintem 98%-uk gáz.

gojira - magma

Napok óta hallgatom az új Gojira lemezt. Mindig bírtam a franciákat, őszintének, ötletesnek és merőben egyedinek találtam a munkásságukat. A Duplantier fivérek nálam a L’Enfant Sauvage-on érték el a tetőfokot, így nagy izgalommal vártam a Magma megjelenését. Pláne, ha figyelembe veszem, hogy a vezető testvérpár édesanyjuk halálát is fel kellett dolgozzák lemezírás közepette. Kutya kemény ügy, ami jól kidomborodik a lemezen.

Hogy mit kap az ember a Magma-tól. Nagyjából azt a merőben újszerű, modern metal vonalat, amire számíthattunk. Persze szépen lelépnek az eddigi ösvényről, alátámasztva mindazt, amit számolatlan esetben próbáltam a blog hasábjain fejtegetni, magyarán ők (a Kvelertak és a Mastodon mellett) a metal jövője. Aki ilyen bátran használ zenei elemeket, és ilyen elemi erővel vegyíti a merészebb eszközöket, az fel kell tűnjön a jövő nemzedékek számára is!

eartside - a dream in static

A zenekar, amiről most írni szeretnék az Earthside nevű formáció. Egyenlőre még nem vagyok túl a kellő számú hallgatáson, úgyhogy majd bővítgetem, ha úgy gondolom, hozzá kell majd tegyek valamit.

Gyorsan az elején (félve ugyan), de leszögezem. Ez a legkomolyabb munka, amit hallottam valaha egy elsőlemezes csapattól. Tény, hogy a fiuk 10 éve zenélgetnek együtt, de ez az Earthside első albumán és tényén mit sem változtat. Négytagú a banda és instrumentális. Saját énekesük nincsen, helyette vendégénekeseket "használnak". A Connecticuti New Heavenből jött srácok fiatalon, mégis vérprofin tolják, vegyítik a műfajokat egymásba.

kövületek #4 moby dick - fejfa helyett

Barátom Jancsi nagyon erőlteti a magyar vonalat (mindig meg is jegyzi, hogy na Tomi, esetleg valami magyar, vagy valami magyar van-e.?..), amit meg is értek, meg nem is. Szép ez a hozzáállás, szeretnék én is így érezni. Megértem, mert én is akarok benne hinni és nem értem, mert nem találom elég jónak.

Ez is legyen az én szegénységi bizonyítványom. Ettől még nagyon jót alszom. Vagyunk azért páran ezzel így.
Azért szeretnék kedveskedni kis lelkének, az én egyik kedvenc magyar zenekarom (nincs sok) albumával. Anno együtt vásároltam a Jönnek a férgekkel, a Sepu Territorry maxijával és talán a Pantera Vulgarjával vagy Far Beyondjával, de abban már nem vagyok biztos. (A szarvasi Katinka virágboltban :DD , ahol kazettákat is árultak, sose felejtem.)

joe bonamassa - blues of desperation

Joe Bonamassa egy korszakos zseni. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a nemrég megjelent, második, csak saját szerzeményeit tartalmazó, Blues Of Desperation címre keresztelt nagylemeze. Bár az előző sorlemez, a Different Shades Of Blue szintén magával ragadó, agyafúrt és kimagasló volt, az idei korong még arra is rátesz egy jó nagy lapáttal.

Amikor Gary Moore meghalt, hagyott bennem egy komoly űrt. Sokat töprengtem azon, hogy ki lehet majd az a nemzetközi előadó, aki betölti mindezt. Vagy lehet-e egyáltalán ilyen zenészt találni még? Aztán pár hete megkaptam ezt a lemezt és rájöttem, az első számú jelentkező erre a posztra nem más, mint Joe Bonamassa!

trivium - silence in the snow

A Trivium metálbanda 2000-ben alakult, az amerikai napos Floridában. A zenekar nevét Septem Artes Liberates középkori tanítási rendszer első fokáról kapta. Szép választás, meg kell hagyni. Első kiadványuk egy demo volt, amire a német LifeForce kiadó azonnal felfigyelt és még 2003-ban kiadták első nagy lemezüket, az Ember To Inferno-t. Ettől kezdve meredeken megindult a karrierjük emelkedése. Nem véletlenül.

Az albumot sok amerikai turné követte és a metalcore undergroundban futótűzként terjedt a nevük. A következő albumuk 2005-ben jelent meg, Ascendancy néven, de már az amerikai álom metal kiadónál, a Roadrunnernél. Ennek köszönhetően az album a világ összes féltekére eljutott és a Trivium név beírta magát a metal történelembe.

kvelertak - nattesferd

Eszméletlen dolog az, amit a Kvelertak művel a metal műfaján belül. Valamikor azt állítottam, hogy a Mastodon az előbb említett stílus jövője. De mindenképpen ide kell sorolni a Gojirat is. Akkor viszont mi a Kvelertak? A megtestesült jövő? A „beteg” norvégok pénteken jelentkeznek hivatalosan új lemezükkel, a Nattesferddel. Szerencsémre már hétfő óta a birtokomban van az anyag, és döbbenettel hallgatom.

Számomra lehengerlő, ahogy összeillesztik a zenei ötleteiket. Bluesos gitárszőnyegektől a beton kemény riffeken keresztül az egészen elvetemült black metal ritmusokig. És akkor ezzel még semmit nem mondtam a zenéjükben rejlő skandináv lüktetésről. 2014 nyarán, a bécsi Metallica buli előtt volt szerencsém elcsípni őket, pontosabban már játszottak, amikor befelé vonultunk, de már akkor is jutott egy kicsi abból, amit tudnak.

the trousers - mother of illusion

A The Trousers új lemezét, a Mother of Illusion-t egy ismert magyar rockblog vezette fel nekem. Ezért nem tudok elég hálás lenni, sőt az ott található kritika messze jobban sikerült, mit amit itt olvashattok majd, de úgy éreztem, erről a lemezről nekem is kell írni pár gondolatot. Egyrészt azért, mert több barátomnak szintén nagyon fog tetszeni, amit hall, másrészt azért, mert számomra is döbbenetesen nagy meglepetést okoztak a srácok.

Kezdjük a legelején, motoros-rock, vagy inkább klasszikus rock az egész. Semmi új, vagy bármi átütően nagy merészség nincsen a lemezen, van viszont egy vagány borító, egy bomba erejű első etap, és persze végig olyan íz, bűz, düh, ami ritkán fér fel egy korongra.

kövületek #3 pantera - a far beyond driven

A nagyok közül legyen a következő, mondjuk ez a ma már sajnos nem létező zenekar. A Far Beyond Driven a Pantera hetedik albuma volt a sorban, utána már csak két albumuk jelent meg. Nekem ez a lemezük volt az, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezen zenei a vonalon maradjak a mai napig.

Miért pont ez? Ebben az időben Major Ádám szomszédomnál rendszeresen bújtam a kazettagyűjteményét, ami szó szerint zsákszámban hevert a szobájában. Egy-egy délután kiborítottam valamelyik zsákot és mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, száz számra bújtam, válogattam őket órákon át. Pár napra mindig elvihettem néhány darabot, amiket meghallgattam és amik közül kikerültek a nagy kedvenceim is. Mindent, de tényleg mindent meghallgattam.

running death - overdrive

Tegnap kezdtem el sok új thrash album közti turkálásomat leredukálni néhány albumra, amit hallgathatónak véltem első hallásra. Az első ezek közül, ami több hallgatáson már túl van, a Running Death - Overdrive albuma. 2010-től látok tőlük bejegyzéseket. A srácok Németek, fiatalok és kellő zenei tudás birtokában vannak ahoz, hogy ebben a műfajban megvessék a lábukat és ne csak sereghajtók lehessenek.

Az 53 perces album egy intro-val kezdődik, utána belecsapnak a lecsóba keményen. Nem voltam először biztos benne, hogy ez a 12 szám meg fog engem győzni arról, hogy érdemes róla írni, de annyi szar zenekar van, ami körülveszi ezt a pár jobbacskát, hogy adtam neki még egy esélyt.

reign of fury – death be thy shepherd

Itt a következő thrash lemez az angol Reign Of Fury-tól. A kezdeti 2006-os években Ransom néven egy kocsmában alakult zenekar. Punknak indult. Viszont mivel egyre jobban metálosodtak a riffek, így már nem nagyon passzolt hozzájuk ez a név, hamar át is keresztelték.

Hivatalosan 2009-ben lettek zenekar. Megjelent első albumuk, a Born To Die (milyen eredeti). Énekest elég későn szereztek, de megérte. A csávó nem rossz, itt-ott olvastam, hogy kicsit Hetfieldet utánozza, de annyi baj legyen. Az rosszat nem jelent. (Egyébként szerintem nem is hasonlít és közel sem olyan jó persze!) A zenekar amúgy talán az átlagnál kicsit jobb ének miatt emelkedik ki a szürke többségből.

magma rise - false flag operation

Holdampf Gábor és csapata a Magma Rise végre új anyaggal jelentkezett. A tőlük megszokott módon, EP formában adták ki négy új daluk és egy Trouble feldolgozásuk. Ami igazából a The Man In The Maze „B” oldala. Legalábbis a közösen rendelhető digipack erre utal. Ettől még persze ez egy független dolog, és túl sok folytonosság nincs az eddigi kedvencemmel.

Sőt, ha lehet ezt mondani a magyarországi, sabbathista doomsterek most még mélyebbre, még lassabbra fogták a témákat. Reszel, lüktet, odavág, pont úgy, ahogy azt kell. Számomra lehet, hogy egy picivel szürkébben, mint amit vártam, de ki vagyok én, hogy megítéljem, mi a helyes és mi a helytelen?

kövületek #2 rebel meets rebel - rebel meets rebel

Erről a formációról azért muszáj írni, mert sajnos méltánytalanul kevesen ismerik. Pedig, ha tudnák kik alkotják, rengetegen hallgatnák. A poénból és kedvtelésből összeállt csapatot nem mások, mint a Pantera tagjai Anselmo nélkül és a híres öreg blues-zenész David Allen Coe alkotják. Elég érdekesnek tűnik a dolog, már ettől is. A számokat, témákat '99 és 2003 között rögzítették.

Zeneileg olyan az egész, mintha egy kicsit enyhébb Panterát kevernénk egy kis bluessal és counryval. Igazi örömzene az egész album. Bluesos kiállásokkal, hegedűvel, zongorával. Az együtt zenélést már évekkel az album megjelenése előtt tervezgették az urak, szerették kölcsönösen is tisztelték egymást és a muzsikát.

kövületek #1 metallica - ...and justice for all

Kezdjük azzal, hogy akinek bárkit vagy bármit be kellene mutassak ebből a mammut-zenekarból, az legyen kedves keressen egy jó vastag kötelet, egy kis sámlit, zárja be az oldalt és menjen ki szépen a hátsó kertbe a diófához és tegye meg a kedvemért...

1987- ben járunk. A világ mostanra már vitathatlanul egyik legnagyobb metál zenekara (manapság, több mint 20 éve a legnagyobb) a Metallica már túl volt a többszöri áttörésen (Kill 'Em All (gyorsaság, újítás, basszus. Ride The Lignting (A Fight With Fire iszonyatos duplázója, sebessége, a Call Of The Ktulu monumentális instrumentális utazása és a Fade To Black balladája... A Master Of Puppets mindent és minden tekintetben máig legyőző egésze, megdönthetetlen első helye a metál műfajban.), bizonyításon, folyamatos fejlődésen, Cliff Burton elvesztésén és mégis még annyi minden várt, vár rájuk...

lost society - brainhead

A szemtelenül fiatal finn thrasherek újra támadnak. Két gyors és lendületes lemez után az új, harmadik anyag már valamivel változatosabb. Tágítva picit az eddig rájuk húzott szűk skatulyán. Persze az egész történet igen megosztó, van –e értelme ennyire ragaszkodni a nagy elődök munkáihoz? Nem kellene –e valamivel egyedibbre venni a formát? Véleményem szerint nem, nekem pont ez tetszik az északiak muzsikájában, hogy bátran használják a számukra tetsző, jól ismert formákat. Fiatalos ízzel, lendülettel fűszerezve.

Hangos, fiatalos, gyors modern-thrash, amit tarthatsz unalmasnak, de valahol mégis ott van benne az a lüktetés, ami miatt a 80’s, 90’s évek bandáitól sorra pisáltuk le a bokánk. Ráadásképp a Brainhead már megmutat egy aprócska kimozdulást. Az album két első száma döbbenet volt számomra. Egyrészt mert írtóra tetszik, másrészt mert egyáltalán nem az az ősi, Bay-Area’s thrash. Inkább a korai Pantera, agresszívebb vetülete.

symphony x - underworld

A következő album, amiről írni szeretnék, nagyon kellemes csalódást okozott. Nem igazából vagyok a műfaj rajongója, e zenekart is csak névről ismertem. Nagyon ajánlgatta a videó megosztó portál, de sokáig nem kattintottam rá, mert azért hagyjuk meg, elég nevetséges ez a lemezborító. Semmi jóra nem számítottam, csak valami női énekhanggal megfűszerezett műanyag, mesterkélt (pl. Nightvish), sémás rágógumi zenére. Hát nem ez történt...

Az amerikai Symphony X első albuma '94-ben jelent meg. Michael Romeo alapította Jason Rullo dobossal, Rod Tyler (később kiszállt) énekessel és Michael Pimella billentyűssel. Jelenlegi énekes Russel Allen névre hallgat. The Divine Wings On Tragedy és a V- The New Mythology Suite albumaik tették őket ismertebbé a Wiki szerint.

striker - stand in the fire

A kanadai rockerek új albuma február 5-én látott napvilágot és én alig vártam, hogy meghallgathassam végre! Igazából nem is csalódtam. Kiváló heavy metal album lett. A Primal Fear (előző írásban elemezve) és a Brainstorm társaságában február 21-én adnak estet a Barba Negrában. (De jó lenne elmenni! Valaki?)

Ízes, nagyon jó szólók, ritmusok és igazi ének jellemzi a lemez egészét. A Phoenix Lights a kezdő szám. Szeretem vagy nem szeretem a vékony énekhangot, itt erre van szükség és kiváló! Nagyon komoly gitárszólók és kórus mindenhol. Lendületes, magával ragadó az egész (album). Ütnek a két lábdobos témák, a riffek.

primal fear - rulebreaker

A zenekart a Gamma Ray-ből ismert Ralf Scheepers alapította a Sinnerből jött Mat Sinnerrel. Gondolom meg is van a vonal ugye? Az urak klasszikus germán-metálban nyomulnak. Kiváló zenészekről beszélünk, leszögezném az elején. Kicsit utánuk jártam, semmi baj nincsen velük. Itt az ember pontosan azt kapja, amit vár. Feltéve, ha nem a nagy és barom újításokra fáj a foga.

Ha te is ezt gondolod és csíped Rob Halford metálisten hangját vagy Udo-ét, akkor Scheeperst is bírni fogod. Igazi odabaszós, tökös metálzenéről van itt szó, szép és technikás szólókkal, fülbemászó refrénekkel, ritmusokkal, témákkal és énekkel.

savages - adore life

Már nagyon régen akartam foglalkozni a Savages – Abore Life című, új albumával. Karácsony környékén került hozzám a lány-post-punk csapat második felvétele. Nagyon kíváncsivá tett, hogy az egyik legerősebbre taksált brit koncertzenekar mivel rukkol elő, az első, tetszetős hanghordozója után. Nem akarok senkit elkeseríteni, de messze elmaradtak a várakozásomtól. Nem mondom előre, hogy gyenge lett a lemez, de ami várható volt az erős kezdés, és az azóta feljegyzett tapasztalatok alapján ez igencsak harmatos.

A brit-pop gyökereken alapuló, punk, post-rock nem esik távol tőlem, egyrészt a kint töltött hosszabb idő, másrészt a Granáriumban, Kis Gábor mellett lehúzott időszak belém táplálta ennek az érdekes műfajnak a szépségeit. A mai napig találok jó, vagy akár erős lemezeket, amivel igencsak borzolom társaságom kedélyét, de magam szívesen hallgatom. Jó példa erre a legutolsó The Dead Weather lemez.

annihilator - suicide society

Elég régen írtam, mert eddig ki tudtam magam élni abban, hogy barátom Jani írásaira fröcsögök valamit vagy éppen elfogadhatónak találom véleményét. Ez a dolgom, úgy érzem. Most viszont kénytelen vagyok, mert hiába javasoltam, erről nem írt. Pedig ezt sajnos szóvá kell tennie valakinek, akkor is, ha senki nem olvassa majd el. Ugyanis hónapok óta fortyog bennem a csalódás az új Annihilatorral kapcsolatosan.

Remélem engem is betámad valaki (úgy mint én Janit az új Anthrax albummal kapcsolatosan, amiben természetesen nekem van igazam és kurva jó album). Na viccet félretéve várom, hogy valaki ellentmondjon nekem, mert ezen az albumon az első szám és egy másik szám kivételével (ami sem tökéletes) szerintem az éhes hallgató madáreleségen kívül többet nem talál. Azt is úgy kell majd kifosztani az etetőből, ami elég magasan van elhelyezve, mivel óriási zenészekről van itt szó... és nem kisebb múltról. Ezért is írok róla, mert ez így nem megfelelő, ez nem egy állapot.

megadeth - dystopia

Dave Mustaine neve mindenki számára ismert, úgy ahogy a Megadeth is. Kár lenne betűt pazarolni a zenekarvezető/dalszerző bemutatására, ellenben csapata újra kicserélődött. Nem először, és vélhetően nem is utoljára. Hogy ennek mi lehet az oka, az egy másik posztba tartozik, mi nem teszünk mást, mintsem megemlítjük, hogy Kiko Loureiro (gitárhős) és Chris Adler (dobos) csatlakozott Ellefson és Mustaine mellé.

Hogy a vörös énekes kattant-e, azt nem tudjuk, de butának semmiképpen nem nevezném. Két igazán profi muzsikust szemelt ki új, Dystopia címmel ellátott lemeze megírásához. Előző felvételüket régi kollégám, itt elemezgeti. Számomra kicsit idegen, a Megadeth-től távoli volt a Super Collider. A mostani friss anyagról viszont egyből az jutott eszembe, hogy Dave mester visszanövesztette a tökeit, és próbál vadabb muzsikákkal előállni.

anthrax - for all kings

Hallgatom már napok óta az új Anthrax lemezt és nem tetszik. Nem tetszik, mert az utolsó Worship Music nagyon levett a lábamról, szerényen szólva agyonvert. Pedig nem vagyok rajongója Belladonna pózolásainak, ettől még a 2011-s lemez atomerős volt, ütött-vágott. Ezzel szemben a februárban érkező For All Kings sokkal összetettebb, változatosabb, de jóval kevésbé Anthrax. Rengeteget kopott a sajátos íz világ, oda a markáns egyéniség.

Jó, azért nem kell ezt ennyire komolyan venni, nyilván nem „szar” a lemez. De egyáltalán nem ragad magával, itt-ott unalomba fullad, hajmeresztő a számolatlan mennyiségben ismételgetett refrén, és a balladásabb hangvételű, hard rock részek sem ülnek szerintem. Nyilván sokan lesztek, akik ezzel nem értetek egyet, de ez nekem most nagyon nem tetszik.

witchcraft - nucleus

Az új Witchcraft lemez jó! Szerettem volna az elején leszögezni az álláspontom, mert sok irányba kifuthat ez a kritika. Sorban az ötödik nagylemezzel jelentkezett a doom zenekar, aki mára már szépen kitágította saját halmazát, és merőben új irányba fordította a kormányt. Totálisan igaz ez a Nucleus címen megjelent új felvételre is!

Megosztó, rajongótábort szétválasztó volt az utolsó előtti sorlemez szintén, de amit a mostani felvételen fognak hallani a fanok, hát nem tudom?! Annyi bizonyos, hogy egy változatos, mai értelembe modern, előremutató felvétel kerekedett az elmúlt, viharos négy év hallgatásából. A svéd Magnus Pelander által vezetett trió újra mutat valamit, amire érdemes odafigyelni!

baroness - purple

2015-s év egyik legjobban várt lemeze van a kezemben. A Baroness negyedik, ismét egy színről elkeresztelt anyaga lassan egy hónapja elérhető, hallgatom is cefetül. Ami talán az elején leszögezendő, elsőre nagyon nem tetszett, viszont folyamatosan lopakodik vissza a lejátszómba, és a hallgatások számának növekedésével egyre közelebb kerültem a felvételhez. Ezt mindannyian tudjuk, mit jelent nagyjából!

Mindenképpen megosztó a lemez, komoly meglepetések fognak érni. Főleg annak fényében, hogy a teljes metal sajtó ezt a hanghordozót várta. Maga James Hetfield is feltette az elmúlt naptári év legjobb dolgai közé. Aztán tessék, itt egy végig dallamos, zongora/orgona szőnyeggel operáló, számolatlan digitális eszközt felvonultató, kifejezetten eredeti kortárs rock lemez.

the dead weather - dodge and burn

A The Dead Weather egy viszonylag régen létező „szupergrupp”. Nekem egy őrült „metal rajongó”, dobos hívta fel rá a figyelmem, ami azért lehet érdekes, mert itt egy igencsak eszement rock’n’roll bandáról van szó. Bizony, elvetemült r’n’r témák, megspékelve bluesos, itt-ott jazzes elemekkel, és egy teljesen beteg női énekkel. Milyen lehet egy ilyen maszlag? Csakis jó!

A főkolompos Jack White, akinek a neve leginkább a The White Stripes kapcsán ugorhat be! Bizony, emberünk él, alkot, és fejlődik. Aztán itt van még Dean Fertita a Queens Of The Stone Age soraiból illetve Alison Mosshart, mint énekes pacsirta. Ezek a nevek máris elegendőek lennének egy érdekes lemezhez, de ha hozzáveszem, hogy milyen irányba mozognak és hogy Jack mennyire összeszedett dalokkal rukkolt elő, hát egyből tovább növeltem az érdeklődésem.

thy catafalque - sgùrr

Lassan enged magához közel az új Thy Catafalque album. Hogy mi? Kátai Tamás egyszemélyesre szűkült produkciója, akit több régi dolog kapcsán is ismerhetsz, de főleg a Gire lehet az, amiről be kell hogy ugorjon a magát komponistaként jellemző, makói zenész. Mára már skóciai lakhellyel rendelkező, francia kiadónál nyomuló, hatodik sorlemezét kiadó muzsikus egy újabb atmoszférikus black metal lemezzel jelentkezett.

Számomra Adamik Misi kollégám hívta fel a figyelmemet a Sgùrr című lemezre. Külön köszönet érte, a nyugaton ragadt harcostársuknak. Kiváló találat, pont egy ilyen avantgarde őrületre volt most szükségem. Amire viszont mindenképpen fel kell hívni minden leendő hallgató figyelmét, az az, hogy ide nagyfokú nyitottságra lesz szükség. Nagyon nehéz, többrétegű, mély érzéseket felszakító anyagról van szó. Ne klasszikus black metalra gondolj, inkább csak vesd bele magad a kalandba.

clutch - psychic warfare

Nem is tudom, honnan kezdjem. Neil Fallon és csapata a Clutch előző, Earth Rocker című lemezével igen nagy hatást gyakorolt rám. Ennek nyomán előkerestem, az amúgy perceken belül 25 éves banda, 2004-s Blast Tyrant című anyagát, amiről mindenki szuperlatívuszokban értekezett(ik). Nem mondom, hogy rossz a Blast, de nekem az Earth Rocker jobban bejött. (bár elsőre azért kicsit utáltam)

Aztán pár hete kezembe vettem a Psychic Warfare című új anyagot és dobtam egy újabb hátast. Pedig a stoner nekem csak egy sajtótermék, a hard rock kifejezés jobban tetszik, de nehezen értelmezhető napjainkban. Erre tessék! Van, akinek mégiscsak sikerül megfogalmazni, méghozzá érthető módon.

barbears - enter the bear

A srácok megkeresésére és Király András komám unszolására (fordított volt az időrendi sorrend) végre vettem a „fáradságot” és meghallgattam a Barbears bemutatkozó nagylemezét. És mit találtam a Vári által fémjelzett, Black Hole Soundban rögzített, kiváló hangzású anyagon? Egy szédületesen masszív, földbe döngölő, perfekt muzsikát. Kapcsolhattam volna kicsit hamarabb is, de ami késik nem múlik.

További motiváció volt még, mikor megtudtam szinte földim a társaság. Szeged napfényes városából érkeztek a medvék, és csapnak úgy pofán végletekig tökéletes zenéjükkel, hogy még mindig szédülök. Pedig harmadik napja nyúzom már a hanganyagot. Ha röviden kellene jellemeznem az egész mutatványt, csak annyit írnék, hogy a lehető leghelyesebb útra léptek a srácok, csak így tovább! De nézzük azért ettől részletesebben az Enter The Bear címre keresztelt lemezt.

perihelion - zeng

A minap a kezembe akadt a Perihelion „debütáló”, Zeng című anyaga. Alapvetően furcsának találtam, hogy egy black/death metal alapokon nyugvó, több tagcserét kihordott, nevet változtató banda, hogy kerülhet egy nem túl nagy, de mégis végtelenül profi francia kiadó kegyeibe?! Tudván, hogy Vasvári Gyula társulata echte debreceni, mindenképpen meglepőnek találtam a párosítást. Aztán meghallgattam a külsőre is vérprofi lemezt, és leesett az álam.

Nagyon kevés maradt itt már a fent említett, sötét metalból. Bár a tavalyi Nap fele néz című EP bőven tartogatott meglepetéseket, ekkora sokkhatást nem vártam. Igazán művészi, kiemelkedő szövegvilággal operáló, elszállós, világűrbe meredő, komoly utazás ez. Valahol Grandpierre Attila VHK-ja és a kamaszkorom mezőtúri laktanyafesztiváljai ugrottak be egyből. Szédületes volt a hatás elsőre, majd többet hallgatva a felvételt ez az érzés szépen vad nosztalgiává erősödött.

ozone mama - sonic glory

Igyekeztem úgy megírni ezt a kritikát, hogy a lehető legkevesebbet olvasok mások által megfogalmazott véleményeket. Sok esetben szükségem van arra, hogy a nagy egész elmozdítson valamerre, de ebben az esetben azt szerettem volna, ha tisztán a saját megérzéseimre hagyatkozom. Hiszen az Ozone Mama egy olyan lüktető, lehengerlő zenekar, amely képes önállóan robbantani, letépni vagy egyszerűen csak a saját légkörét megteremteni.

Hála az égnek, hogy kis országunkban még felnőnek ilyen bandák. A nagy öregek lassan elfáradnak, és igazán nem is voltak túl erősek, viszont az ifjúság táplál bennem némi reményt. Mégiscsak születhet olyan, amit európai mércével mérve is lehet értékelni. Na, pont ilyen lett az Ozone Mama friss, Sonic Glory című lemeze. Lüktet, tarol, elvarázsol. Imádom az ilyet.

grave pleasures - dreamcrash

Volt 2013 végén egy lemez, ami sok szinten tarolt mindent. Emlékeztek még a Beastmilk – Climax című anyagára? Ha bármennyire is érdekelt valaha a dark-wave, vagy a post-punk, akkor imádtad azt a lemezt, ahogy én szintén nagyon pozitívan emlékeztem meg róluk itt. Szépen csorgott az idő, a finn banda fuzionált, némileg alakot és nevet váltott, majd a minap előjött az új felvételével.

Grave Pleasures névre keresztelt új csapat első lemezének címe Dreamcrash. De ez az egész dolog nyugodtan tekinthető a Beastmilk folytatásának. Dobos, gitáros balra el, új, nagyobb kiadó érdeklődés, majd itt a lemez. Sajnos az északiak is emberek és nyilván hatással volt rájuk első/előző lemezük sikere, mert ez a mostani messze elmarad attól a katarzistól, amit a Climax akkor, azon a ködös tavaszon okozott nekem.

omen - huszonöt év

Itt van előttem az Omen zenekar új, jubileumi nagylemeze a 25 év. Szeptember óta hallgatom, sőt a 'szilvanapon még egy igen jóra sikerült koncertet is elcsíptem. Nagyjából akkor léptem ki a zenekar bármilyen jellegű követéséből, amikor Oki került a vokálba. Azt akkoriban nem tudtam megbocsájtani, pedig Nagyfi 'gépes múltja miatt mindig érdekes gitárosnak tartottam. De mint tudjuk semmi nem tart örökké!

Kis városom őszi csúcsprogramján, rock-metal vonalon idén Omenre futotta, így ellátogattam pár komámmal a koncertre. Tetszett, amit hallottam. Pár napra rá jelent meg a lemez, megszereztem, hallgatom. Ez már kevésbé tetszik. Pontosabban számolatlan fogós és igazán fogós zenei témát hallok, de az ének nekem nagyon ripacskodó, a szövegekről meg nem óhajtok semmit írni.

seedy jeezus - seedy jeezus

A Seedy Jeezus egy ausztráliai rock banda, amit a mai nyelvjárás stonernek titulál. De semmi modern recsegésről nincs itt szó, egyszerű, elszállós, a hetvenes éveket idéző pszichedelikus rockról annál inkább. A csapat 2013-ban kezdett koncertezni, és idén márciusban jött elő a cím nélküli első lemezével. Amelyet európai turné is követett. Idén nyáron akkorát taroltak a srácok Németországtól a Brit szigetekig, ahogy azt ausztrál csapat már nagyon régen csinálta. A magukkal hozott összes korongjukat el is adták, sőt hazafelé egy holland kiadó újra gondozásba vette a felvételt. Ebből jutott nekem is egy példány.

Amit ezen a lemezen hallasz az nem világmegváltás, nem is spanyolviasz. Egyszerűen, alázattal megközelített 70-s évekbeli, ősi, elszállós „űrrock”. Ez persze az egyediséget némiképpen öli, de ezeknek a szőrös fickóknak mégis sikerült valami olyan ízzel tölteni a ma nagy divatnak örvendő stoner muzsikát, amire véleményem szerint nem sokan képesek. Pedig hányan-de hányan próbálkoznak.

slayer - repentless

Jöjjön hát a Slayer kritika, melynek nem is lehetne más az alcíme, mint „van élet a halál után”! Ígérem nem fogok sablonosabbnál-sablonosabb közhelyeket puffogtatni, de nagyon nehéz lesz mindezt elkerülni. Az elmúlt hat évben csöndben széthulló thrash fenevad olyan anyaggal baszta ránk az ajtót, amit szerintem kevesen vártak. Egyrészt a szörnyű tragédia másrészt az emberi hülyeségen alapuló, személyeskedésig mélyülő Lombardo ügy miatt. Ki remélte, hogy ennyire erős marad a félslayer? Én személy szerint semmiképp.

Azt gondoltam, hogy Hanneman gitárstílusa pótolhatatlan lesz, illetve azt is, hogy Lombardo kreatívan agresszív dobtémái megint csak betölthetetlen űrt hagynak maguk után. Ezzel szemben tessék meghallgatni a Repentless címre keresztelt új felvételt. Le fog szakadni a fejetek, nyugodjatok meg! Kerry King tartósította magát, és úgy „döntött”, hogy ő írja majd az egész lemezt. Volt már hasonló az elmúlt tíz stúdióanyag közül, de ennyire egyértelműen King nem vállalt magára egyetlen Slayer lemezt sem.

iron maiden - the book of souls

Hogy miképpen lehet helyesen „kritizálni” egy Iron Maiden elnevezésű, negyven éves nagyágyút, azt én nem tudom. Előre bocsájtom, hogy nehezen tudom visszafogni magam a The Book Of Souls kapcsán, így valószínűleg az első mondatomban megfogalmazott felvetésre a válasz, hogy sehogy. Ettől függetlenül mindenképpen szerettem volna megosztani véleményem az angol heavy metal óriás új, monumentális albumáról.

A történethez hozzá tartozik még annyi, hogy nem voltam soha egy kifejezetten nagy Iron Maiden rajongó. Sőt, a Dickinsonos újraegyesülésig távolról figyeltem csak a csapatot. De amit nekem a Brave New World adott, azt nagyon kevés korong tudja felülmúlni. Talán egy újabb Iron Maiden lemeznek sikerül? Erre majd az idő megadja a választ, de annyi szent, hogy idén ez a felvétel visz mindent, tarol, mint a royal flush!Örömmel olvasom egyébiránt a nemzetközi és hazai sajtóban, hogy a modern kori Iron Maiden alkotások közül még a legkonzervatívabb rajongók is a legjobb korongnak tartják az új anyagot.

tribulation - the children of the night

Hosszabbra nyúlt nyári szünet után feltorlódtak az anyagok itt az asztalomon. Először Lemmyék, majd az Iron Maiden, holnap már a Slayer vagy épp a Nile aktuális lemezei mind várják a kritikát. De én így az őszi dömping bemelegítéseként, talán meglepetésre egy svéd death metal bandával nyitok.

A nevük Tribulation, tíz éves aktivitás, harmadik sorlemez. Nem kell megijedni, nem klasszikus death metal az, amit az igazán tehetséges skandinávok nyomatnak, inkább ennek a szélsőséges műfajnak egy progresszívebb, megújítóbb változata. Ha szereted az érdekes, nem mindennapi zenéket, zenei megoldásokat, akkor ezt az anyagot kötelező lesz meghallgatnod.

the atomic bitchwax - gravitron

Kicsit lassan barátkozom ezzel a nyakunkba szakadt stoner vonallal. Értem én mi benne a jó, és az alapul szolgáló 70’s, 80’s évekbeli hard rock kedves a fülemnek. De szükségem van olyan albumokra a totális megvilágosodás felé vezető úton, mint a The Atomic Bitchwax legújabb anyaga, a Gravitron. Egy kedves ismerősöm nyomta a kezembe, „ezt hallgasd meg b*zd meg, mindent fogsz érteni!”. Hát jó, meghallgattam.

És milyen jól tettem. Hiszen a TAB hatodik lemeze üt, mint a kidobó legény pirkadatkor. Tíz olyan tökös nóta került erre az éret lemezre, ami számomra egytől-egyig fogós, vagány, nem túljátszott és egészen egyszerűen rock zene! Egy helyen olvastam, hogy desert rock, de az micsoda? Chris Koznik énekes-basszeros-főnök biztosan elhúzná a szemöldökét, ha holmiféle süteményes jelzővel illetnék bátor csapatát.

impellitteri - venom

Nem vagyok egy klasszikus heavy metal rajongó, de nyilván a jobb előadók engem is megfogtak annak idején. Bírom az ízes szólókat, tetszenek a dalszerkezetek, de általában az énekes vinnyogásai szoktak távol tartani a műfajtól. Amit viszont nemrégiben találtam, az annyira profi gitáros munka, hogy felőlem Oki is énekelhetné a szövegeket, akkor is meghallgatnám párszor. Emberünk neve Chris Impellitteri. Bevallom férfiasan, a fickó számomra teljesen ismeretlen volt, eddig. De amit az új, Venom című lemezén hallottam, gyorsan motivált, hogy visszakeressem életpályát.

Egy méltatlanul háttérben tartott, kevés helyen ismert „gitár fenoménról” van szó. Az hogy szólói kuriózumok, az még rendben, de hogy dalszerzőként is ennyire profi azt nem gondoltam volna. Gondolok itt főleg arra, hogy saját nimbuszát nem helyezi túlságosan előre, nem arról szólnak a dalok, hogy „nézd, én mekkora gitáros vagyok”, hanem valóban dalok, olyan gitártémákkal, amiket ritkán hall az ember.

kamchatka - long road made of gold

A Kamchatka névre keresztelt svéd trió nem tétlenkedik. A tavalyi évben megjelent lemezük folytatásaként a nyár forró pillanataiban megjelentette új, hatodik sorlemezét. Fülbemászó, hatvanas-hetvenes évekbeli hard rock zenéjük tiszta felüdülés ebben a rekkenő hőségben. Country elemek, dögös gitárszólók, lendületes dalok és egy-két kiemelkedően dallamos sláger (például a Rain, személyes kedvenc) is helyet kapott a Long Road Made Of Gold című lemezen.

Ami a 70’s években simán hard rock, vagy blues rock néven ismert műfaj volt, a mai időkre némi mű recsegéssel stonerré vált. Ez nekem picit érdekes, de majdnem mindegy hogyan definiálnak egy műfajt, ha a zene tetszik, amit hallasz. A Kamchatka esetében nagyon tetszik, szóval nevezzétek ahogy akarjátok. Ezek a svéd fickók kellemes perceket okoznak egy ilyen tarhonyaszárító hőségben.

between the buried and me - coma ecliptic

Talán hibát követek el, amikor ezt a kritikát megfogalmazom. De szögezzük le az elején, nem is feltétlen kritika lesz ez, inkább egy privát vélemény. Szóval semmi sértődés, semmi mutogatás, hogy minek. Úgy éreztem, hosszas dilemmázás után véleményt formálok erről a modern dologról. Az előadót nemes egyszerűséggel Between The Buried And Me névre keresztelték. Most ezt hagyjuk, lemezük címe pedig Coma Ecliptic.

Ez az egész dolog egy kifejezetten újszerű megközelítése a metal zenének. Ráadásul egy olyan korongon, ahol a történet végig fut minden számon. Szóval egy komplett sztorit mesélnek el nekünk a fiúk, a maguk módján. A minimum, hogy betegek a srácok. Aztán majd szépen mindenki maga eldönti, mire jó ez a lemez. Ami egyébként bőven tartalmaz kiváló gitárfutamokat, hörgést, magas férfi vokált, ügyes dobtémákat, de ugyanilyen arányban találsz majd zongorát, számolatlan szintetikus, gépies effektet és jó pár olyan dolgot, amit én semmiképpen nem részesítenék előnyben.