black label society - catacombs of the black vatican

A Black Label Society egy amerikai hard rock banda. Ezt azért igazán sokat nem kell magyarázni. Zakk Wylde és barátai igen hatásos, meglehetősen sötét sorlemezzel álltak elő a minap. Öröm hallgatni az ilyesfajta, letisztult, ösztönzenéléseket. A banda igen változatos felállással szülte eddigi stúdióanyagait. Megfordult a csapatban Craig Nunenmacher, akinek Crowbar-os szereplési is voltak, de Robert Trujillo szintén volt tagja a whisky vedelők társaságának akárcsak Mike Inez az Alice In Chains-ből. 

Catacombs of the Black Vatican címre keresztelt, kilencedik teljes értékű lemez borítója kiváló, a hangmérnöki munka szintén csillagos ötös, és be kell vallanom a zenében sem találok túl sok kivetnivalót. Számomra picit puha, viszont a nyakatekert gitárszólók az ozzys énektémák, illetve a meglepetések sorozata mind a pozitív hatások mellett teszik le a voksot. Ha pár szóban kellene jellemeznem az egészet, azt írnám, hogy „bár nem a kedvencem a dolog, de szívesen hallgatom.” 

satan - life sentence

A Satan egy newcastlei heavy metal banda, volt. Valamikor a nyolcvanas évek első felében, a NWOBHM, azaz a brit újhullámos heavy metal generáció második vonalából emelkedett fel, majd bukott alá gyorsan. Írd és mond, harminc évvel ezelőtt jegyezték a legnagyobb sikerüket, Court int he Act címmel. Ez a három évtizedes lemez olyan hatást gyakorolt a környezetére, hogy a mai napig többek között James Hetfield mellényein virít a felvarrójuk. (ezeket a cuccokat a mai napig lehet kapni, döbbenet!)

Tavaly év végi visszatérésük eredménye a Life Sentence című remekmű. Azt azért mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy különböző tagcserék mellett több néven is zenéltek a fickók az elmúlt harminc évben, viszont eredeti felállásban most először tértek vissza a nagyközönség elé. Amit innen is külön köszönünk. Nagy ötlet volt egy ilyen teljesen 80’s éveket idéző hanganyaggal előállni!

chevelle - la gargola

Chevelle egy amerikai, alternatív metal csapat. Lassan két évtizede aktívak és a napokban jelentkeztek hetedik stúdióanyagukkal, a La Gargola címre keresztelt, 10 számos lemezzel. A borító motívuma máris érdekesé tette az egész dolgot számomra, hiszen egy klasszikus pestis doktor rajza van a középpontban. Kicsit utánajártam, mégis hova illeszthető a Loeffler fivérek által irányított banda. Hiszen az alternatív metal elnevezés igencsak széles spektrumot letakarhat. Szóval ezek az amerikai srácok a Tool-NIN vonaton ülnek, és igazán jól keverik a rájuk nagy hatást gyakorolt zenekarok stíluselemeit.

Középtempós, elvont zenéjük igen pozitív visszhangra lelt. Egyértelműen ezt a lemezüket tekinti a szaksajtó a legérettebb, eddig elkészült legjobb felvételüknek. Ezek után nem maradt más, mint én magam is beszereztem a lemezt és hallgatni kezdtem. Több meglepetés ért egyszerre. Az ének kiköpött James Keenan (Tool), másrészt a basszus témák energiája ültetett vissza többször a fotelba. Meglehetősen jó benyomást tett rám első hallgatásra a lemez.

marche funebre - roots of grief

Ha igazán beteg doom metalra vágysz, ajánlom figyelmedbe a Marche Funebre elnevezésű belga csapatot. Ezek a srácok bizonyára nem normálisak, pontosabban valami értelemben zavarodottak. Igen sok doom lemezt átnyálaztam az elmúlt években, de ehhez foghatót ritkán hall az ember. Olyan mély, olyan fájdalmas, vontatott, amit nagyon kevesen képesek megvalósítani. Hirtelen az sem jut eszembe, hogy a 2013 őszén megjelent Roots Of Grief hogyan került el hozzám, ki ajánlotta, de ez talán már mindegy is. 

A névválasztás azonnal megérne pár gondolatot. Ugyanis ez a Chopin által jegyzett Gyászinduló belga megfelelője. Gyászinduló? Mondtam magamnak, ez érdekes lesz. Aztán megláttam a borítón, arccal egy gödörben homorító félmeztelen női testet, szinte már kötelezőnek éreztem meghallgatni. Hét dal, kicsit több mint egy óra, de ennyi fájdalom, sírás, kesergés régen volt már egy lemezen. 

code - augur nox

A brit Code lemeze november óta az asztalon hever. Többször megjárta már a lejátszót, de valahogy nem tudtam ráhangolni az amúgy hangulatos lemezre. Másrészt az elmúlt három hét a finn csodagyerekek alkotásának rommá hallgatásával telt. De ezt hagyjuk is, ez a poszt a Code – Augur Nox című, új nagylemezéről szól. 

Számomra ez a fajta progresszív metal kicsit távoli, nagyon norvég és igazán ritka pillanatokban okoz örömet. Viszont a Code 2013-ban, amikor kitalálták, hogy újra zenélésre adják fejüket, a norvég tagok nélkül, már tiszta brit formációként, nekivágva az igen szűk piaci szegmensnek, valamelyest érdekesebbé váltak számomra. Így történt még karácsony előtt, hogy beszereztem az anyagot, és fokozatosan adagolni kezdtem. 

lost society - terror hungry

Van egy fiatal, finn négyes fogat, akik eldöntötték, hogy a vegytiszta trash metalon túl nem kívánnak semmi mással foglalkozni. Mindenki húsz év alatt, nyilván sok nyolcvanas évek béli, amerikai trasht hallgattak, de hogy egy kört rávernek a régi klasszikusokra az szent. Ezek elmebeteg módon nyomatják, olyan meglepően jól, hogy a tomboló „trash retro” hullámok közepette is toronymagasan kiemelkednek a mezőnyből. 

Brutális, varacskos, fiatalos és agylágyító! Harmadik napja gondolkodom a jelzőkön, mivel is illessem a bandát, aminek a neve nem mellékesen Lost Society. Ezt a négy jelzőt találtam megfelelően. Remélem ezzel minden trash őrültet a lemezjátszó mellé ültetek, de most komolyan, ilyet nem mindennap hallasz. Bánhatják, hogy nem a nyolcvanas években voltak ilyen pimaszul fiatalok. Na de ki tudja hová dagadhat még ez a történet. Hiszen a Terror Hungry még csak a második lemezük. 

lacuna coil - broken crown halo

Lacuna Coil név sokunknak ismerősen kell, hogy csengjen. Ez az olasz gyökerekkel rendelkező brigád a gótikus metáltól indult 94-ben, azóta több stúdiólemez és számolatlan sikeres koncertet követően már az alternatív metál irányába sodródnak, amit én személy szerint nagyon nem bánok. Aztán van ugye az énekes nő, akit megint csak egy vaskos jó pont, hiszen kiváló dalos pacsirta, és a színpadon is dekoratív. (ez nagyon tetszett tőle) 

Nemrég kapott tőlem, hideget-meleget a műfaj másik nagyágyúja. Viszont a Broken Crown Halo címre keresztelt, hetedik Lacuna sorlemez már elsőre is jobban tetszett, mint a holland riválisé. Na de lássuk valamivel részletesebben a történetet. 

beastmilk - climax

Nem is tudom pontosan, hogy olvastam először a Beastmilk elnevezésű formációról. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a „sötét post-punk” –nak titulált társaság első olvasatra megragadott, egyből elkezdtem vadászni az új lemezt, valami fenomenális csodát remélve. Kicsit nagyobb munka volt fellelni a srácok Climax című, 2013-s év végi anyagát, de amikor meglett gyorsan falni kezdtem. 

Na de mit találtam a hanghordozón? Egy modern, jól átgondolt, lebegős mégis mélységesen sötét, letisztult, sablonmentes önkifejezést. Bár jól körvonalazódik a fiúk zenei ízlése, mégis bátran túl mernek ezen lépni, mind zeneileg merészebb a Joy Divison, Cure, stb., 70’s évek végi újhullámos punk lemezektől, mind szövegvilágában erősen magával ragadó produkció ez.  

within temptation - hydra

Hydra, ezzel a címmel érkezett a Within Temptation holland, gótikus formáció, következő sorlemeze. Hihetetlen nagy várakozások előzték meg az anyag érkezését, mindenki trónfosztást várt. Miszerint ezzel a lemezzel veszik át a hollandok a Nightwish régen megingott műfajbéli vezető pozícióját. Sajnos a katarzis elmaradt, és ez nem pusztán az én véleményem, hanem egyértelműen a nemzetközi és magyar sajtóé. Ez van, ez a korong nem jó. Még műfajába tekintve is unalmas. 

Kezdjük talán a legelején. Nem egy vendégzenész felbukkan a lemezen, ami nem gond, sőt volt már olyan a világegyetemben, hogy jól sülnek el ezek a duettezések. De kérem szépen, Xzibittel? Mindennek van egy határa. Még akkor is, ha éppen a gótikus metálra rappelős nóta lett a legerősebbje eme anyagnak. Képzelhetitek! Feltűnik még az ex-Killswitch Engage énekes, Howard Jones, illetve egy lengyel énekesnő, sőt a műfaj jégkirálynője, Tarja Turunen egyaránt. 

grand mexican warlock - hell sweet hell

Új lemezük megjelenése miatt fókuszáltam a Grand Mexican Warlock elnevezésű, magyar formációra. Magam se tudtam, mit is várok valójában. Meglehetősen érdekes dallamvilágról, Faith No More –tól az egészen elvont pszichedelikus poszt rockig jelölték az egyre gyakoribb kritikák. Rendben, gondoltam egy mindössze öt éves magyar banda, minimum egy hallgatást megérdemel. 

Debütáló lemezük, az Aeons sok gyerekbetegséget tartalmazott. Annak ellenére is, hogy jegyzett, rutinos zenészek alkotják a GMW-t. Viszont új korongjuk egy csapásra kinőtte ezeket az „első lemezes” problémákat. Itt már szó sincs arculatkeresésről, hosszúra nyújtott, itt-ott felesleges részekről, az új lemez már egy igazán profi, tudatos és kifejezetten élvezetes anyag lett. Fontos az ilyen élmény. Vannak még élő, születő magyar próbálkozások, aminek igenis helye van itthon, és Közép-Európában.   

hatriot - dawn of the new centurion

Steve „Zetro” Souza neve ismerősen cseng minden trash rajongónak, hiszen ez a fickó volt a formálódó Testament, később az Exodus énekese. Szóval mélyen érintett a Bay Area ’trash metal’ talán legsötétebb bugyrait tekintve. (Köztudott, hogy a Metallica, Exodus, Testament, Death Angel is ebből a san francisco-i városrészből emelkedett világhódító útjára!) 

Zetro mester fogta magát, és három évvel ezelőtt a basszeros illetve dobos testvérkéivel megalapította a Hatriot nevezetű, ellentmondást nem tűrő metal bandáját. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a dobos Nick Souza csak később csatlakozott a csapathoz.) Milyen jól is tette. Második lemezükkel jelentkeztek idén, tovább menetelve a legzakatolóbb trash ösvényen, mindenkire nagy ívbe tojva, keményen, ahogy azt kell! 

big business - battlefields forever

A Big Business egy amerikai banda, pontosabban seattlei. Jó kis stonert nyomatnak, megalkuvás nélkülit, hárman, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csörög-csattog az egész, de az önkifejezés világos. Negyedik nagylemezük (2007-től aktívak) a Battlefields Forever stonernek egyre kevésbé nevezhető, összeszedett. Doomnak gyerekes, punknak lassú. Megfogalmazni nehéz, mit is játszanak a fiúk, hallgatni érdemesebb. 

Ez a kilenc számos alkotás több, tengerentúli portálon tarolt. Számomra azért érdekes, hiszen amellett hogy igen egyedi a dolog, túl sok „szépséget”, vagy egyáltalán bármi okot nem vélek felfedezni századik hallgatás után sem. Viszont meghallgattam már legalább százszor, szóval valami mégiscsak elbújt ezen a korongon.  

miracle master - tattooed woman

Volt egyszer egy zenekar, akik Pump néven dolgoztak eddig. Oliver Weers énekessel kiegészülve Miracle Master néven kiadták első albumukat a Tattoed Womant. Egy végtelenül profi, dallamos hard rock - metal albumot. Nagyon remélem, hogy rövidesen megismeri és elismeri őket a világ, mert nagyon megérdemlik.

Előszőr néhány napja, az album megjelenése előtt futottam bele első klipbe, a Highway To Heaven-be. Rögtön megfogott! Egy semmilyen, színtelen kis lyukban felvett bohóckodós kis nóta. Annyira ütött elsőre is, hogy egész nap nem bírtam kiverni a fejemből azt a refrént. Egy valamitől félek. Ami ilyen hirtelen ennyire tud tetszeni, az általában hamar el is múlik. Remélem ez egy kivétel lesz, mert roppant értékesnek tartom az ilyen muzsikát, a mai zenei világban.

blackfinger - blackfinger

Eric Wagner neve minden doom őrültnek ismerősen cseng. A hetvenes évek végén a Trouble alapító tagja. Kiváló énekes, viszont emberileg igen sok gond lehetett vele. Hiszen a kilencvenes évek végére már nélküle élet újjá a fent említett legendás banda. Megpróbálták később újra a sorokat rendezni, de gyorsan kudarcba fulladt a közös munka. A Trouble tovább él, sőt a tavalyi esztendő egyik legerősebb doom lemezével jelezték, velük minden rendben. 

Wagner pedig lassan két évvel ezelőtt megalapította saját zenekarát. A Blackfinger felállása igencsak érdekes, több szempontból is. Egyrészt a basszusgitárt nagybőgőre cserélte, illetve zenész társai meglehetősen ismeretlen tagok. Pedig nem fiatalok már a srácok. Bátor húzás ez, de nem túl meglepő az énekestől. Szóval megérkezett a Blackfinger debütáló anyaga, erről hivatott szólni ez a poszt a felvezető történelemóra után. 

metallica - through the never

Na ez az a koncertlemez, ami jobban szól mint azt el tudnád képzelni. Simán lenyom szinte minden stúdiómunkát és bármi mást, amivel összehasonlítod. A Metallica most már egy olyan elképesztően magas szinten van, hogy nem is érdemes más zenekarokhoz hasonlítgatni. Nem is akarom bő lére ereszteni a dolgot, ezzel mindenki tisztában van.

Elkészítették ezt a 3D-s filmet, ami vagy tetszik vagy nem, de a hanganyag az egész egyértelműen lehengerlő! A tracklista nem mondom, hogy hiánytalan, mert mindenkinek megvannak a kedvencei és ezzel az erővel az összes számukat feljátszhatták volna.

rob zombie - venomous rat regeneration vendor

Rob Zombie úr a '90-es évek White Zombie óta szólólemezein és filmes karrierjén éli ki magát egész sajátos módon. Ő is egy olyan figura, aki mellett nehéz közömbösen elsétálni. Nem mondom, hogy minden albumát jól ismerem, de hallgatgatom, ugyanis a Megadeth előzenekara lesznek idén nyáron kis hazánkban. Én ott leszek.

Az előző album félresikerült próbálkozásait és a stílus korlátainak feszegetését hála Istennek itt már elfelejthetjük. Vagy megjött Zombie esze vagy csak így kér bocsánatot. Na nem mintha kellene. Ez az album nagyon jól sikerült. Sokkal természetesebb és ütősebb mint a Hellbilly Deluxe II.

tombstone highway - ruralizer

Ha azt mondom, hogy van egy olasz, pontosabban piacenzai zenekar, akik banjo-t illesztenek a doom metál egyre inkább kijátszott lapjai közé? Azt mondod, hogy ilyen nincs? Pedig van. Úgy hívják őket, hogy Tombstone Highway. 2006 óta aktív a zenekar. 2007-ben egy EP (Padus River Graveyard Blues) és a poszt témája, a tavalyi nagylemez, amit a Ruralizer címet kapta. Ennyi. Mindenesetre ez a két olasz fickó igen komolyan gondolja a metálkodást, és ezt nyomatékosítják is a lemezükön. 

Tomi kedves ismerőse hívta fel a figyelmét erre a formációra. (köszi Bence!) De a véleményírás rám maradt, mivel én lennék a doom rajongó. Szuper. Többszöri nekifutásra már kihallatszanak a lemez hibáit, viszont az első benyomásokat vitte a banjo. Hogy lehet valaki ilyen őrült, és hogy sikerülhet neki ilyen jól ez az ötlet? Napokig ezen morfondíroztam, és persze hallgattam a felvételt.  

supersuckers - get the hell

A Supersuckers kifejezés angolul röviden és nyomdafestéket tűrően annyit tesz: Teljesen balekok. (mondjuk, ezt persze lehetne a végtelenségig fokozni) Milyen lehet az a banda, aki ezt a kifejezést választja magának, mint név? Ráadásul ezt büszkén, lassan 25 éve magán hordozza? Aki ismeri a munkásságát ennek a punk / rock ’n roll brigádnak attól külön elnézést kérek! Legalább annyira gyenge ez a név, véleméynem szerint, mint mondjuk ez a felvezető. 

Lemmy röviden annyit mondott a zenekarról hogy, aki nem szereti a Supersuckerst, az nem is tud semmit a rock ’n roll-ról. Vagy fogalmazott úgy még az Öreg, egész egyszerűen ez az Ö egyik kedvenc bandája. Itt már kezdet világossá válni számomra, mindenképpen feltérképezem az amerikai srácokat. Zenéjüket meghallva elsőre úgy gondoltam Lemmy viccelt, mi lehet jó egy ilyen divat punk, primitív moslékban? De ahogy egyre többet olvastam a csapatról, megnézegettem fotókat, videókat, hogy is mondjam. Primitívnek primitív, de az életérzés igencsak megbújt a sorok között. Ezek a palik keményen az ötvenes éveikben járnak, úgy néznek ki, mint akik éppen a sittről szabadultak és emellett teli torokból, fiatalokat megszégyenítő lendülettel nyomatják ezt a punk-rockot. Hajrá! 

blood ceremony - the eldritch dark

Van egy kanadai zenekar, tagjai jelentős ír felmenőkkel rendelkeznek, ez nem vitás. Aztán van egy női énekesük, aki semmi különös, de valahogy mégis kellemes hatás. Illetve van Hammond –orgona és fuvola is. Mindezekre jön a tromf, a banda a wikipedia szerint doom metalt játszik. Mi van? Harmadik lemezük a The Eldritch Dark, gondoltam itt az ideje és meghallgatom. 

Első hallásra, valamiféle doorsos, jethro tullos egyveleg mászott elő a hangfalakból, egy átlagos női énekkel. Gondoltam nem lesz a kedvencem, de kapott több esélyt. Majd mindenki döntse el maga, hogy joggal kapta-e ezt meg, viszont számomra egyre jobban és jobban el kezdett tetszeni ez a igencsak bátor vállalkozás így a 2010-s évek derekán. 

grand magus - triumph and power

A skandináv országok igazán jeleskednek a kiváló metal formációkban. Kiemelkedő példája ennek a Grand Magus. A háromfős, svéd, doom-stoner banda új lemezzel jelentkezett 2014 elején. Aki ismeri a zenekart, és tudja milyen hangja van „JB”-nek, az már epekedve várta az újabb csatába szólító eposzokat. Aki viszont még nem ismeri, azonnal tegyen ez ügyben lépéseket. Ritka az ilyen tereket betöltő, minden erejében „mágikus” hang. 

Ez a csapat a kilencvenes évek első felétől nyomatja a lüktető doom és heavy metal keverékét, hol egyik, hol másik irányzatot nyomatékosítva. És akinek ez még mindig nem lenne elég, azt is elárulom, hogy az idei, Triumph And Power címet kapó lemezük inkább a második vonalra húz. Persze teljesen nem tudják magukat levetkőzni a srácok. Pont ezért lesz eszement ez az egész GM.  

megadeth - super collider

A Big 4 oszlopos tagja a Megadeth, Dave Mustaine vezetésével megalkotta első, "független" albumát, a Super Collidert. Mustaine kiadót alapított, hogy a sorban kiadott 14. lemez saját gondozásában jelenhessen meg. (Magyarul: hogy senki ne szólhasson bele.) A Thirteen című előző albumukat nagyon igyekeztek minél hamarabb letudni a szerződés miatt, ezért három saját feldolgozás is szerepelt rajta. Amúgy nem volt egy rossz album.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy nem jó, ha Mustaine egyeduralkodóként irányítja ezt a Mega-gépezetet. Én nem így gondolom. Ha van egy dolog amit csak én vagy csak mi csinálunk, abba más ne szóljon bele, ha nem akarom. Ennyi. Ettől függetlenül meglepően és kis jó indulattal éppen, hogy csak jóra sikeredett ez a lemez Megadeth mércével nézve persze.

alice in chains - the devil put the dinosaurs here

Az egyik nagy kedvencem legújabb albumáról szeretnék pár szót írni. Ez az Alice In Chains. Egészen a '90-es évek elejére-közepére nyúlik vissza a mi kapcsolatunk. 90-ben ugyanis elindult Amerikában a nagy és mindent elsöprő Grunge-hullám... Ez nekünk Trash-metálosoknak elég rosszul esett. Néha már pofátlanul egyszerű és fülbemászó muzsikájukkal megásták a sírját a metálnak. Nagyon keveseknek sikerült reflektorfényben maradnia a Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden és társaik mellet.

Egy valakire nem tudtam haragudni és ez a Jerry Cantrell vezette banda volt. Ők tulajdonképpen egy grunge köntösbe öltöztetett metál banda voltak (mondta Lars Ulrich) és talán ők csinálták ebben a vonalban a legértékesebbet (legalább is számomra.).

dream theater - dream theater

Tulajdonképpen soha nem voltam igazi Dream Theater rajongó, de amióta kicsit felkavarodott a por a zenekar körül Mike Portnoy és Mike Mangini miatt, akaratlanul én is egyre jobban odafigyeltem a bandára. Ebből az következett, hogy meghallgattam az előző (akkor még friss) A Dramatic Turn Of Events c. albumukat. Eleinte kicsit küzdöttünk... néha rágós volt, néha túl átsült, túl fűszeres, egészében pedig túl sok. Egyébként meg tetszett! Őrület volt azokat a szinti és gitártémákat egy ilyen elképesztő dobos által kísérve hallgatni! Először egy-két szám, mint a régieknél, aztán már a felét is szeretni tudtam. 

Nagyon-nagyon sokat vártam, amíg végre kijött a következő lemez, az elmésen Dream Theaterre keresztelt monumentális metálorgia! Az album egy baljós, fenyegető, mégis pozitív energiáktól duzzadó intróval kezd. Ez úgy nagyjából előrevetíti a lemez hangulatát. Kicsit olyan, mintha valami mese csúcspontjába, csatájába csöppennénk.

avenged sevenfold - hail to the king

Soha nem voltam az amerikai, napfényes hard rock, metal rajongója. Pláne igaz ez az Avenged Sevenfold-ra. Valahogy mindig idegen volt számomra a napfényes Kalifornia és a szomorú, depressziós hangvétel közötti párhuzam. Ott ne legyen keserű az ember, ott legyen mindenki vidám. Mindezek ellenére volt azért néhány erősebb lemeze a fiatal bandának. Mára viszont elfogyott a muníció, oda a puskapor. Állítom ezt annak ellenére, hogy az ifjúság körében továbbra is töretlen az A7X népszerűsége. 

Foglalkozzuk kicsit az új, Hail To The King címre keresztelt lemezzel. Meglehetősen jó nemzetközi, főleg angol és amerikai kritikát kapott a csapat illetve az aktuális korong. Több hallgatás után, továbbra sem értem, hogy ez hogyan lehetséges. Nyilván úgy, hogy nem én vagyok a célközönség. Vannak fiatalok, akik meghalnának ezért az amerikai formációért. És persze a marketing gépezetük sem utolsó.  

annihilator - feast

...És tényleg az! Jeff-éknek sikerült "századjára" is! Az emberünk, aki mint nem titok az egyik legjobb metalgitáros túl az óperencián és innen, halálpontos csuklóval reszeli és fűrészeli át magát a füleken 30 éve rendületlen. Igaz ő sem egyszerű eset, mint rokonlelke Mr. Dave Mustaine. Ha nem játszott már az Annihilator név alatt 30 zenésszel, akkor eggyel sem! 

De hát Istenem! Ha ő tudja, mit akar, márpedig ő tudja, akkor vagy mész utána vagy a másik irányba. Ez jelenleg is nagyjából így történik, bár ez a csapat már elég állandónak tűnik körülötte. Az énekes sem rossz. A gitártémák magukért beszélnek, a szólók nagyon kemények, üt az egész, mint a buszkormány! 

iced earth - plagues of babylon

Az Iced Earth tízedik, Dystopia címmel megjelent albuma igen kecsegtető visszatérésnek bizonyult. Az új énekes, Stu Block valóban tudott új lendületet, friss erőt pumpálni az öregedő, szürkülő heavy metal csapatba. Nyilván több oka volt az előző lemez sikerének, talán a letisztultabb, egyszerűbb témák mellett a nagyobb alázat is megjelent, viszont az új lemezről már semmi ilyesmi nem mondható el. Gyorsan apadni látszik a lendület, valami nincs rendben. 

Plagues Of Babylon címen jegyzett új korong, unalmas, fáradt hanganyag benyomását kelti. Bár pár érdekesebb tétel jutott erre az anyagra, de döntően egy kiégett társaság unalmas pengetését hallani a dalokban. Power-lírában erős Iced Earth azért tud még a Melancholyhoz fogható, kellemesebb dallamokat összehozni, de egyre ritkábban és talán egyre gyengébben. 

protest the hero - volition

A napokban volt Budapesten egy igazán jól sikerült Protest The Hero buli. Több más együttes társaságában lépett újra színpadra Magyarországon ez a kanadai zenekar. Ezek a tények. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy veszem a bátorságot, és megpróbálom a Kedves Olvasókkal megismertetni ezt az igazán összetett, már-már furcsa csapatot. Ha röviden kellene jellemezi őket, és mindenáron műfaji keretek közé kellene sorolni, akkor nagyjából így nézne ki a történet: neoklasszikus-punk-hardcore-trash-progresszív-heavy metál bandáról van szó! 

Volition című, 2013 októberében megjelent új lemezük a társaság legérettebb munkája. Ezzel az igen széles rajongótábor és a szaksajtó szintén egyet ért. Első hallásra meglehetősen komplex lesz az anyag, úgyhogy csak óvatosan vele. Viszont egy bizonyos idő után olyan élményt nyújt, amit viszont nagyon ritkán ér el bármelyik zenekar. Gitárok és dob csillagos ötös, ének négyötöd. Mi kell még? 

killswitch engage - disarm the descent

A Killswitch Engage egy amerikai metalcore együttes, amely több (Overcast és az Aftershock) szétesett zenekar romjain született a 90’s évek végén. Szokás őket melankolikus metalcorenak titulálni, ez nyilván a fellelhető, tetszetős dallamok miatt lehetséges. Ebben bővelkedik a 2013-ban megjelent, Disarm The Descent című lemezük is. Érdemes még tudni előljáróban a zenekarról, hogy rájuk szintén jellemző az énekes keringő. A most taglalt anyagot a régi-új énekes Jesse Leach jegyzi. 

Nézzük, akkor még egy picit magát a metalcoret, hiszen igen egybehangzó vélemények szerint soha nem lesz olyan mértékű, méretű tendencia, mint a trash, vagy mondjuk a power, hogy a heavyt már ne is említsem. Egyesek odáig képesek elmenni, hogy a zenei irányzat létjogosultságát vonják kérdőre. Jómagam nem vagyok nagy rajongója a szédületes tempóban nyomatott, dallamos részekkel megszakított, vagdalkozó-hörgő műfajnak, de elfogadom, mint irányzat, sőt egyes bástyái még az én lemezgyűjteményemben is megférnek.  

fates warning - darkness in a different light

A Fates Warning nevét hallva sokan gondolhatják, hogy kilenc éves kihagyást még egy ekkora banda sem élhet túl komoly károsodás nélkül. Pedig az amerikai progresszív szintér egyik legmeghatározóbb formációja igen erős come backkel cáfolta az összes pletykát, miszerint már régen végük van, soha nem lesznek azok akik voltak a kétezres években, stb. Láss csodát, a tavalyi évben megjelent Darkness In A Different Light című korong elég nagy vihart kavart. A zenekar létezik, működik, és talán ott folytatja, ahol a tízedik stúdiólemeznél abbahagyta. Ez még annak fényében is meglepő, hogy a 2012-s, igen jóra sikeredett budapesti fellépést követően már az új lemezről regéltek az interjúkban. 

Bár sokat kellett erre a lemezre várni, mégiscsak megérte. Igencsak összeállt a Fates talán legjobb alkotása. Mindent magába foglalva, amivel ez a zenekar valaha próbált foglalkozni, próbált irányt mutatni, még a legnagyobbaknak is. Riffcentrikus, közép- és lassú témák sokasága, némi súlyosság, és nem egy feledhetetlen dallam sorakozik ezen a sokat várt anyagon. Hálás köszönet érte, a rajongók hanyatt estek az tutti. 

seven witches - rebirth

A Seven Witches egy közel húsz éves power-heavy metal banda a tengeren túlról. Igazán kiváló gitáros, zenekarvezető Jack Frost viszont nem lehet egy egyszerű eset, hiszen olyan fluktuáció zajlik énekes és egyéb posztokon, amit még az erről híres zenekarok is megirigyelnének. És ez nem vicc. Egy nyári interjúban említett énekesre (Alan Tecchio) készült az aktuális, Rebirth lemez, viszont a stúdióba már egy másik, teljesen ismeretlen sráccal (Anthony Regalbuto) vonult a banda. De a dobos Johnny Kelly, és Ronny Parks bőgős szintén új tagok! 

Ami viszont biztos, ennek a komoly tagcserének semmi nyoma nincs az anyagon. Meglehetősen erős volt rock-metal szintéren a 2013-s év, és ez a Seven Witches lemez méltán csatlakozik az elmúlt esztendő kiváló alkotásaihoz. Frost ritka, érdekes gitártechnikája olyan mértékben érett be, amire igen nehéz szavakat találni. Teljesen tudatos, sok esetben kellően visszafogott, máskor végletekig recsegős, egyszóval teli találat. Akit érdekelnek az izgalmasabb témák, illetve hangzások mindenképpen keressen rá erre a lemezre! 

alter bridge - fortress

A Creed maradványaiba oltott Myles Kennedy énekes, Alter Bridge néven komponált rock banda Magyarországon talán kevésbé népszerű. Részemről Kennedy urat ismertem Slash újratöltött munkásságából, de erről a zenekarról pár hétig mit sem tudtam. Pedig milyen kár, hiszen igencsak fülbemászó kis koronggal rukkoltak elő idén a srácok!

Aki esetleg nem ismerte volna Myles Kennedy hangját, annak ajánlom figyelmébe Slash Stoke városában rögzített koncertfelvételét. Azon a videón minden megvan, amit érdemes tudni erről az amerikai srácról. Kiváló énekes, mondom ezt akkor is, ha egyes hangszínei hosszabb távon akár idegesítően hathatnak a hallgatóságra.

clutch - earth rocker

A Clutch egy marylandi blues-rock együttes, a kilencvenes évek első felétől aktív. Tang cserék és minden sallang nélkül nyomják az igazán kitekingetős, több műfajt is magába foglaló, lendületes zenéjüket. Olyannyira csinálják ezt jól, hogy a 2013-ban megjelent Earth Rocker című, sorban a 10. nagylemezüket a brit Metal Hammer az év (2013) legjobb korongjának titulálta. Most megnézzük, vajon miért? 

Számomra valami olyasmi a Clutch, mintha Deák Bill Gyula bácsit, zenei ötleteit Amerikába költöztetnénk, és ott adnánk neki egy komolyabb, fiatalosabb lendületet. Elsőre igen furán hangzik talán ez, amit ide írtam. Viszont, ha meghallgatod ezt a világ által ajnározott lemezt, rögvest rájössz, miről beszélek.  Bizonyára feltűnik pár embernek, de valahogy én személy szerint nem estem hanyatt ettől az anyagtól. Lendületes, baromira amerikai, sok helyen igazán vagány, több műfaj nagyon profi ötvözete, de valahogy mégis nehezen tudom értékelni. 

onslaught - VI

Valahogy idén mindig újjáalakult, visszatérő bandák lemezei jutnak a kezemben. Nem tudom mi ennek az oka, de pont ilyen az Onslaught egyszerűen csak VI –re keresztelt tavalyi felvétele. Ezek a brit trash metal legények ritkán viccelnek. Most sem teszik. Rövidke negyven percben tépik le a hallgató fejét. Kiváló riffek és szólók tömegével fűszerezett, nem annyira, nyers, európai, vagy épp nem is annyira amerikai, technikás mintára. Britek, miért állnának bármelyik sorba?

Közel harminc éves banda 2005 óta aktív újra, igazán komoly lendület van még a fickókban, mi tagadás. Az újratöltés óta sajnos az eredeti dobos lelépett, így a kezdeti csapatnak már csak két tagja maradt. Ennek semmi nyoma nincs a korongon. Nige Rockettét kiváló dalszerzők. Így túl sokat nem érdemes erről a lemezről írni, meg kell hallgatni. Aki a műfaj rajongója oda-vissza lesz érte.

trouble - the distortion field

A Trouble neve sok metal rajongónak ismerős lehet, talán azért mert apáink is emlegették, vagy esetleg azért mert a doom-stoner vonal egyik legősibb, legpatinásabb bandájáról beszélünk. Bizony a két gitáros fickó: Bruce Franklin és Rick Wartell már a hetvenes évek végén kenték az ipart. Hála az égnek, a mai napig lemezíráson törik a fejüket, és egy újraélesztést követően már a második lemezüket jegyzik 2007 óta. Óriási köszönet érte!

Régi – új énekesük (Kyle Thomas) nagyon beleillik a zenei világba, amire talán leginkább a Metallica Load/Reload vonalat lehetne hasonlítani. Szóval, akit egy kicsit is megmozgatott az a típusú menetelős, darálós hangzás ne legyen rest beszerezni The Distortion Field című nagylemezt. Csalódni nem fog benne senki, ezt garantálhatom.

extol - extol

Tavaly nyáron került a boltok polcaira ez az igen furcsa, norvég progresszív metal lemez. A banda lemezcímként is a zenekar nevét adta, egyfajta újjászületésük jeléül. Szóval az Extol egy távoli múltra visszanyúló (első nekifutást 1993-ban jegyezték), keresztény, progresszív, extrém metal együttes. Mára három főre zsugorodott a legénység, viszont ennek a zenén nyoma sincs. Meglehetősen érdekes, nem gyakori próbálkozás ez. Túlzás, hogy mindenkinek melegen ajánlott, de egy próbát talán megér. 

Ez a 10 számos korong mentes a napjainkra jellemző elektronikai túlkapásoktól, sőt a húrok sincsenek a végtelenségig lehangolva. Inkább valami ’oldschool’ akart ez lenni, semmi különös attitűd. Nesze itt van, letépem a fejed! Elég jól sikerült. Igazi hangulatzene, minden feleslegtől mentesen.  

sahg - delusions of grandeur

Norvégia ontja a jobbnál-jobb metál bandákat. Valahogy a köznevelésben dominánsan megjelenő, szinte kötelező zenei képzés eredménye lehet ez, vagy a fene tudja. Az viszont tény, hogy a skandináv országokból rengeteg kiváló csapat érkezik európai-, egyes esetekben világhódító útjára. Na de nézzük a mai ajánlatot, a Sahg - Delusions of Grandeur című korongját. A banda alapvetően stoner rock zenekar, saját bevallásuk szerint is. Viszont olyan jelentős, „antik” zenekarok vannak rájuk hatással, mint a Led Zeppelin, vagy a Black Sabbath. Emiatt nyomokban doom és pszichedelikus elemeket egyaránt tartalmaz minden hanganyaguk.

Aktuális - sorban a negyedik - stúdiólemezük egy igen speciális, konceptlemez lett, amely egy ember történetét dolgozza fel. Természetesen a sci-fi világában csordogáló történet komoly klasszikusok nyomán született, ami nem egyáltalán nem gond. Zeneileg egy magabiztosan hömpölygő, riffekkel teletűzdelt, 70’s évekbeli dohosságot árasztó, mégis kiváló hangminőségű lemez született. Nehéz lenne bármihez hasonlítani, többször meg kell hallgatni. Az ember hajlamos az ilyen dallamvilágokba merülve mély szerelembe esni a hallottak iránt.

magma rise - lazy stream of steel

Boldog új esztendőt kívánnék elsőként kedves olvasóiknak ezen az év eleji napon. Másrészt pedig egy rendhagyó poszttal szeretném mindezt nyomatékosítani. Így nem a sok beragadt 2013-s lemezek egyikét vettem elő, hanem egy jól bevált már-már klasszikust. A Magma Rise 2010-ben jelentkezett először nagylemezzel, foglalkozzunk hát kicsit a Lazy Stream Of Steellel. Valahogy itt az év első napjaiban, az ünnepek körüli mókák zsibongásából kimászva, valahogy a megbízható dallamokra vágyik a fülem. Hagyjuk meg az újdonságokat az év további részére.

Szóval, amikor Holdampf Gabor otthagyta a Wall of Sleepet, sokat nem teketóriázva megalapította, kvázi szupergruppként a Magma Rise nevű doom formációt. Ami kiváló ötletnek bizonyult, de akkoriban sokan kétkedve fogadták. Minek ez, mi volt a gond az elődökkel, hogy fog Bánfalvi Sanyi negyedik zenekaraként működni ez az egész, Hegyi Kolos modern gondolatai hogyan félnek majd meg a klasszikus énekessel, stb., stb.? Aztán tessék, akkorát tarolt, amekkorát igen ritkán borít magyar zenekar a huszonegyedik század környékén!

action - pokolból

Szasza ’bácsi újragondolta az Actiont. Persze 2013-ban, ötven évesen már kicsit máshogyan szólnak a gettóharcos, ’pinavadász’ nóták, de szégyenkezni való egyáltalán nincsen. Bár a zenekar teljesen új, fiatal legények társasága, az igazi Sex Action/Action íz szépen megjelenik. Aki ezt szerette, mindenképpen szerezze be ezt a lemezt. Számomra mindig meglepő volt ezeket a szövegeket hallgatni, viszont a kifejezett mondanivalóval teljesen azonosulni tudok.

Nyilván túl nagy médiavisszhangra nem számíthat a banda, pedig ez a lemez igencsak egyben van. Élőben egyenesen királyok! Viszont ez igazán kevés embert érdekel, ezzel nem lehet mit kezdeni. Na de nézzük a lemezt. Intro, újragondolt számok, igazi klasszikus jelöltek, vendég zenészek, minden amitől teljes lehet egy ilyen visszatérő anyag.

civil war - the killer angels

Nagyon hosszú ideje előttem hever a Civil War debütáló korongja, a The Killer Angels. De bevallom őszintén a Sabaton kötődés miatt kicsit félve kezeltem a témát. Nem vagyok/voltam nagy Sabaton rajongó, nekem mindig sok volt a billentyű, kevés volt az énekes hangja. Nem tudom nehéz megfogalmazni, de nem szerettem őket. Aztán eljött az idő, és rávettem magam, hogy meghallgassam a fent említett, új banda - gyakorlatilag a Sabaton új énekessel – bemutatkozó anyagát. Jól tettem!

Igazán komolyan gondolják ezek a svéd srácok. Egyértelműen a év legerősebb heavy metal lemeze született a Sabaton szakadásból. Az énekes fickó hangja számomra még mindig „sok”, de az elvitathatatlan, hogy Európa egyik legzseniálisabb énekesét sikerült leigazolni a távozó vokalista helyére. Lehet nem szeretni ezt a hangfekvést, de amit ez a pali kiénekelget, hajlít, variál a hangjával arra kevés szó van. Le a kalappal, ez valóban megsüvegelendő.

death angel - the dream calls for blood

Számomra a Death Angel teljesen ismeretlen volt az őszi The Dream Calls For Blood megjelenéséig. Trash metal rajongóként ezt talán le sem lett volna szabad írni, mégis bevallom. Így viszont igen erőset ütött az amerikai trasherek új anyaga. Bár a tagok nagy számban cserélődtek az elmúlt időszakban, valahogy mégis az összeszokottság, a letisztult formák jellemzik ezt az elejétől-végig makacsul zúzós anyagot.

Miután komolyabban utána olvastam a formációnak, megtudtam egy hosszabb (3 éves) turnézás összezártságában született ez az lemez. Illetve az is kiderült számomra, hogy pár évvel ezelőtt rendesen tágították a skatulyájuk határait. Később után hallgattam az egészen Faith No More hangzású felvételeknek, de valahogy ez az új korong számomra jobban tetszik. Meglepő, és bátor dolog 2013-ban egy ilyen egyértelmű trash lemezzel megjelenni. Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok a műfaj éppen aktuális „virágzásának”.

motörhead - aftershock

1975-ben egy londoni fickó kitalálta, hogy ’amfetamin-használó’ néven egy rock zenekart alapít. Bár megfordult előtte pár bandában basszusgitárosként, még Ő sem gondolhatta, hogy ekkora durranás lesz az új ötlete. Hogy eltelik három évtized és még mindig a friss lemezükről szólnak az újságok. Nem hiszem, hogy ennyire merész lett volna akkortájt Lemmy! De a Motörhead soros stúdiólemeze kifejezetten pofásra sikeredet. Pedig Lemmy egészségi állapotáról elég sejtelmes, már-már rossz hírek érkeznek folyamatosan.

Tíz magyarországi koncertjükből kettőn én magam is meggyőződhettem a brit metal trió elementáris erejéről, amivel a színpadról sugárzik. De a stúdióban szintén jól szerepelnek, amit az éppen kezemben tartott Aftershock méltán bizonyít. Némi érdekesség jutott azért a felvételek közé, gondolok itt a lassú szám(ok)ra. Számomra mégis pont ez teszi meglehetősen erőssé ezt az anyagot. Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy mi van, ha ez az utolsó anyaga Lemmyéknek? Bárcsak ne lenne igazam.

black sabbath - 13

Hogyan és miként lehetne helyesen írni egy olyan múltú zenekarról, mint a Black Sabbath? Főleg, hogy ebben a naptári évben, több évtizedes vesszőfutás után, az eredeti felállásban készítettek stúdió lemezt? Magam sem tudom, milyen az a kellő tisztelet, amit megérdemel a metal alapító, műfajteremtő, korszakalkotó társaság!

Aki még nem hallotta volna az idei év „talán” legnagyobb durranását, az most azonnal szerezze be a Black Sabbath – 13 című albumát, és a bejegyzésem ne is olvassa tovább, csak ha legalább háromszor végighallgatta ezt a remekre szabott rock történelmi eposzt! Nehéz összefoglalni, vagy épp megfelelő szavakba önteni, mekkora siker lett a nyáron érkezett anyag. Az alapból nyolc számos monstrum egyes forrásoknál plusz három dalt is tartalmaz. Külön-külön is emlékezetes alkotások ezek, de talán egyben élvezhető a leginkább.

magma rise - the man in the maze

A méltán híres Mood romjain született meg Magyarország legjelentősebb doom formációja, a Magma Rise. Nemzetközileg is (el)ismert banda két jelenlegi tagja (Hegyi Kolos, Holdampf Gábor) az előd, Mood zenekarból érkezett. Kiegészülve Herczeg Lászlóval, illetve az ország "szerintem" legjobb dobosával, Bánfalvi Sanyival! Ez a névsor garancia egy penge együttes megvalósításhoz, és aki hallotta már a The Man In The Maze lemezt tudja, nem beszélek mellé.

Nyáron, a legolvasottabb, nyomtatott rockzenei újság mellékleteként jött ez a kilenc számos lemez. Tarolt mindent, nem találni olyan kritikát, ahol ne dicshimnuszokat zengenének a banda második korongjáról. Joggal! Számomra egy olyan élmény volt magamévá tenni ezt a zenei anyagot, amit csak ritkán érez az ember életében. Később, az októberi lemezbemutatóra szintén elmentem. Ott ugyan a sörök okozta mámor jelentősen rányomta bélyegét a koncertélményre, az emlékfoszlányokban mégis olyan benyomásokat találok, amiket igen nehéz szavakba önteni.

newsted - heavy metal music

Newsted 'bácsi már tavaly előbújt rejtekhelyéről és reklámozni kezdte a megjelenésre váró teljesen új albumát. Az akkor kiadott négy számos EP igencsak tetszetősre sikerült. A vájt fülű Metallica rajongókat leszámítva, szinte minden körben pozitív lett a visszhang. Engem is meggyőzött, igen ennek lehet értelme. Mindenkinek van helye egy ilyen óriásira dagasztott piacon. Miért épp egy giga formációból kijjebbrugdalt bőgősnek ne lenne?!

Aztán a nyár végén megérkezett a teljes album, melynek nemes egyszerűséggel a Heavy Metal Music címet adta az alkotó. Hozzám a három bónusz dallal ellátott változat jutott. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, az EP okozta örömök miatt. Sajnos picit csalódnom kellett. Nem gondoltam, hogy a leggyengébb számait másolja majd a bemutatkozó kislemezre, de azért abban bíztam, hogy némi puskapor marad majd a nagylemezre. Túl sok nem maradt.

apey & the pea - devil's nectar

Még hogy nincsenek jó magyar bandák, elpusztult a magyar metal színtér?! Jó magam is hajlamos voltam ezeket a mondatokat pufogtatni. Aztán tessék, pár napja rábukkantam az Apey & the Pea elnevezésű honi formációra, és leesett az álam. Ilyen bátor fiatalokra találni kicsiny hazánkban? Ez igen! Igazi gyöngyszem ez a tökös stoner-doom anyag, minden elismerésem a srácoké.

Ráadásul az egyik legjobb irányt választották a megjelenésre. Weblapról letölthető, szabadon terjeszthető az egész lemez. Hangsúlyozom, minden metal rajongónak meg kell hallgatni ezt az anyagot, mert igencsak tetszetős lett.

pearl jam - lightning bolt

Eddie Vedder és bandája talán a legjobb választás első bejegyzésnek. Régi ’jam rajongóként igencsak vártam ezt a lemezt, kíváncsisággal. Hiszen a sorminta előző darabja (Backspacer) annyira nem vert hanyatt. Némi szkepticizmus bujkált bennem, ’a srácok ma már pusztán megélhetési rockerek’.

Hála az égnek, kellemesen csalódtam. Bár a 90’s évek első felében született három alapkő nem megközelíthető, valahogy mégis gyorsan a lejátszóm kedvencei közé ugrott az Lightning Bolt!

Lírikusabb, leegyszerűsödött témák sora vonul fel az új korongon.  A seattle-i harctér nagy túlélői ők, akik szépen csöndben egyetlen dobos cserével tolják lassan 25 éve. Voltak azért feledhető lemezek, de igazán szarok sosem. Ez a napokban kezem bekerült új lemez pedig bőven nevezhető jónak. A Rolling Stones magazin szerint is erős közepes. Ami egy ilyen peremműfajban teljesen jó eredmény.