kadavar - rough times

Hogyan lehet(ne) Németországból őszinte, ős-stonert, 60’-s-70’s évekbeli,”mocsárbluest” nyomatni? Ha meghallgatod a Kadavar néven elhíresült trió új lemezét gyorsan rájössz. Igazán faszán, tömören és lényegre törően. Kár is lenne ezzel vitatkozni.

Meghallgatva jó párszor a Rough Times címre keresztelt, szeptember 29-én megjelent negyedik sorlemezüket egyből rájöttem, újfent, hogy a nagy elődöket nem csak másolni lehet. Meglehet úgy is szólalni ezen a hangon, hogy a hamis giccs elmarad. Nagyon jól sikerült pszicho-stoner-blues repülőút lett ez a lemez. Ajánlani tudom csak.

radio moscow - new beginnings

A minap bukkantam rá egy amerikai zenei lapban a Radio Moscow-ra. Több mint tíz éves zenekar, számos tagcserén túl ötödik sorlemezével jelentkezett. Gyorsan felhajtottam és igencsak meglepődtem Parker Griggs és csapata munkásságán. Apró amerikai kisváros gyermeke a frontember-énekes, ami igazán jól hallatszik a muzsikán, de az, hogy ennyire bátran nyomassa valaki a korai 70’s évek pszichedelikus rockzenéjét, igencsak meglepett.

Itt semmi megjátszás, mellé duma nincsen. Trapézgatya, kócos fizimiska, kockás ing, és a megváltozott elmeállapot önkifejezése, töménytelen bluse gitárral, csillogós szólókkal fűszerezve. Annyira szép, hogy nem tudok betelni vele, pedig többszöri hallgatás után azért unalmassá is válhatna a sztori. Itt viszont ez a mellékhatás elmarad.

thy catafalque - meta

Miért is egy év után kerül bemutatásra az album? Mert fogalmam sem volt, hogy létezik. Egyik nap jött egy kis ború és a Morcheeba meg a Thievery Corporation annyira nem hatottak már. Bizony, hallgatok ilyeneket is. Na, szóval. Beötlött, hogy a Róka Hasa Rádió mekkora királyság lesz szürke felhők esője áztatta lelkemnek. Lapos elő, videó megosztó betölt, név bepötyög, szem kitágul, áll leesik, agy felettébb magasröptű kreativitással: „Mi van?” Ott egy új anyag. Nem egy szám, hanem egy teljes album. Basszus, basszus, basszus! Azonnal rákatt, hátradől és adjad neki! Mikor az utolsó hang is megszűnt, kissé gémberedett testel, álomittas tompasággal tértem vissza a világba. Szerintem meg sem mozdultam az alatt a hatvanhét perc alatt.

Kilenc dalon utaztam végig és fogtok ti is, ha berakjátok bármiféle formátumban, bármiféle lejátszóitokba. Lesz itt minden, mit Kátai Tomitól megszokhattunk, az egyébként zárt világában, (ezt olvastam valahol és nagyon tetszett) mely zártságában is színes, és ezt már én teszem hozzá, nem tud unalmas lenni.

paradise lost - medusa

A Paradise Lost 2015 után új lemezzel jelentkezett, amely anyag tovább vezeti a The Plague Withinnel megkezdett visszatérést a gyökerekhez elgondolást. Pontosan ugyanazt a mély, csúnya, doom metal kapjuk, mint amire számítani lehetett. Ilyen értelemben csalódni nem fogsz, ha meghallgatod a csapat 15. (!) sorlemezét.

Nick Holmes énekes szerint a Medusa leginkább a Shades Of God-hoz hasonlítható felvétel, de mindenképpen modernebb kivitelezésben. Az egész anyag vontatott, úgy mászik, mint egy sok ezer tonnás tankhajó a fagyott tengeren. Recseg, töri maga körül a fagyos vizet, és kavarja maga mögött a törmeléket. Magyarán, ha bejött az előző felvételük, csalódni emiatt sem fogsz. De meglepetéseket se várj!

queens of the stone age - villains

Megérkezett a Queens of the Stone Age új lemeze! Nem mondom, hogy szédült áhítattal vártam volna a megjelenést, de mindig szívesen hallgatom Josh Homme munkáit. Legalábbis ez volt mindeddig a véleményem, ami most cseppet változott. Hogy miért? Hamarosan bővebben kifejtem.

Előrebocsájtom, kurvára nem tetszik a Villains címre keresztelt felvétel. Kicsapongó, összeszedetlen, ezer irányba mutat, és néhol totálisan Eagles of Death Metal hangulatot áraszt. Véleményem szerint ez nagy baj, úgy ahogy a „csoda producer” Mark Ronson leigazolása szintén ártott a csapatnak.

ghost toast - out of this world

A Ghost Toast: Out of this World albuma, meghallgatva. Sokszor. Nagyon sokszor, és még annál is többször. Akik elkövették: Rózsavölgyi Bence/gitár, Papp László/dob, Stefán János/basszusgitár, Pusker János/billentyű/cselló.

Kezdjük egy hangyányi bemutatással. A csapat 2008-ban alakult Debrecenben, ősszel. Az évszak a legfontosabb információ. Nem, mégsem. Ami viszont fontos, hogy van itt post/progrock, psichedelic, filmzene, világzene, jó pár egyéb banda zenei hatása (fel nem sorolom mindet, de persze, hogy van Tool is köztük), kísérletezés, és ami szerintem a legfontosabb, szabadság.

king weed - smoking land

King Weed névre keresztelt, francia csapat lemeze parkol már hetek óta az asztalomon. Hat nótát tartalmazó lemezük címe Smoking Land. Ettől egyértelműben elég nehéz lenne utalni a fogyasztási szokásaikra, így nagy kíváncsisággal vetettem bele magam, az instrumentális stoner cuccukba.

Magam sem tudom mit vártam pontosan. Talán valamivel pörgős anyagra számítottam, de csalódnom kellett. Olyan nyugalom, lassú harmónia áramlik végig a lemezen, ami azért meglepett. Ettől persze rengeteg hiányossága van a felvételnek szerintem, viszont egyértelműen eredeti.

amberjack - storm

Amberjack néven újabb magyar rock zenekarra bukkantam. Bemutatkozó lemezük valahol az Ozone Mama és a The Trousers között helyezkedik el zeneileg. Szándékosan magyar példákkal éltem, hiszen arra akarok kilyukadni, egyre szélesebb a magyar paletta a vintage rock vonalon. Ez kiváló hír, igazán hiánypótló felvételek kerültek köztudatba az elmúlt években. Persze lehet én ébredtem lassabban, de nagyon tetszik, amit a Storm címre keresztelt lemezen hallok.

Sárgafarkú fattyúmakréla, ezt jelenti az Amberjack. Jó névválasztás, tökéletesen összeillik a zene és a név mögött rejtőző harmónia. Persze ettől még a lemez lehetne szar, de ez ügyben is megnyugtathatok mindenkit, csodaszép, ötletes, kerek az egész felvétel. Végig fent tartva a figyelmet. Dallamvilága színes, jól kivehető megoldások sora teszi könnyen emészthetővé a lemezt.

kövületek #6 - faith no more - angel dust

Tizenegy éves voltam, nyári szünet tombolt, keresztanyámékhoz utaztam. Unokabátyám várt a buszvégnél. Majd beszálltunk kétütemű Trabant kombijába, ahol az Angel Dust lemez szólt a kazettás magnóból. Legalább negyedórát kellett kocsikázni a házukig, én végig döbbenten hallgattam a zenét. Amikor leparkolt, megkérdeztem, mégis mi a fene ez? Faith No More!

Ennek 25 éve, de ennyi idő távlatából is igencsak emlékszem, hogy a Pokolgép – Ossian – Deep Purple hármas által markánsan irányított zenei beállítottságom mekkora „csorbát” szerzett azon a fülledt nyári délutánon. Mindkét vendégségbe töltött hete a lemez ronggyá hallgatásával töltöttem. Viszont fingom nem volt, mit hallok, csak tetszett jó pár fülbemászó dallam, amit nem bírtam kitörölni a fejemből.

hark - machinations

Számomra megmagyarázhatatlan okokból Nagy-Britannia viszonylag kevés, szinte mérhetetlenül kevés sludge/stoner bandát tudott felmutatni. Nem tudom, miért lehet ez. Viszont a walesi Hark ezen az ocsmányságon próbál javítani valamelyest. Leszögezhetjük, sikerrel. James Isaac Taint nevezetű bandájának romjain újraszerveződő Hark második korongja zeneileg nagy találat. Ezzel sem érdemes vitatkozni.

Machinations címmel, februárban látott napvilágot a lemez, ami jó sok időt kért magának, hogy közel engedjen. Mára átszakadtak ezek a gátak. Lentebb pedig megpróbálom összeszedni mi lehetett kettőnk kapcsolatában ez a hosszúra nyúlt petting.

the obsessed - sacred

A Black Sabbath örökség legnagyobb élharcosa Scott „Wino” Weinrich, ezzel kár lenne vitatkozni. Többek között a Saint Vitus-ból ismert jellegzetes torok és gitárjátékos régi csapatát öntötte új formába, a The Obsessed - Sacred című idei lemezén. És milyen jól tette ezt az elmúlt években drogproblémáival címlapra kerülő legenda.

1976 óta létező zenekar viszonylag lassan termeli a lemezeket, az idei mindössze a negyedik a sorban. Persze, egy ilyen karakteres figura számos más elfoglaltsága miatt ez bőven érthető, pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a megalakulás és az első korong között is 14 év telt el. De hagyjuk a múltat, nézzük inkább mire képes egy ilyen, újraszervezett veterán brigád a mai véráramban?!

deep purple - infinite

Hogy közelítsen az ember egy Deep Purple nevezetű óriáshoz? Pláne, ha az In Rock egyik korszakos kedvence az egyszeri írónak. Persze Blackmore, vagy Lord nélkül kár is hasonlítgatni bármihez az új, InFinite címre keresztelt korongot. Ráadásképp, számomra a Now What?! sem okozott túl nagy örömöt, bizonyos részeit egész egyszerűen méltatlannak találtam Gillanék munkásságához, de ez saját vélemény.

Így vártam, és ízlelgetem már hetek óta a 2017-s anyagot. Két előre bemutatott „kislemez” kapcsán élénk érdeklődés fogott el, bíztam egy rövid, velős, XXI. századi hard rock lemezben, a műfaj talán legnagyobb, élő királyitól. Ezt sajnos nem kaptam meg, sőt…

kxm - scatterbrain

Több mint két évvel ezelőtt írtam erről a szupergruppról. Talán nem is annyira pozitívan, hiszen összetett muzsikájuk nem szórakoztatott. Itt tartom a kezemben a második felvételt, amivel hasonló érzéseim vannak. Ettől még egy kiváló munka, és nagyon fontosnak tartom, hogy megemlítsem egy bejegyzésben.

A KXM – Scatterbrain című lemezéről van szó. Ahol a Korn dobosa mellett két veterán muzsikus sorakozik fel. Név szerint: Ray Luzier, George Lynch, Doug Pinnick. Kár lenne sorolni a formációkat, hol és milyen minőségben fordultak meg a jócskán hatvan feletti zenészek. Röviden, sokat látott, igazi veterán gitár – ének szekció, egy „fiatalabb” dobos bámulatos ritmusaival fűszerezve.

mastodon - emperor of sand

Várva várt Mastodon lemez a kezemben, felcsigázott hallgatóként, rajongóként vetem magam a dallamok közé. Ez valamikor a múlt hét második felében létrejött állapot rövid dokumentálása. Aztán a lemez, na az nagyon más mint, amire számítottam. Pár napig nem is igazán mertem, akartam még a barátaimnak se beszélni róla. Ízleltem, rágtam, újra és újra hallgattam. És most leírom, nekem hogy tetszik.

Ha a fent bedobott, szar hasonlatot tovább erőltetem, és egy mondatban próbálom megfejteni az Emperor of Sand nagylemezt, valahogy így kellene fogalmazzak; egy jól átgondolt, gitárokat az arcodba toló, pofásan szólózgató, dallamosságra hangsúlyt fektető hard rock lemez. Pont. Ez minimum meglepő a Mastodontól, és erős középre húzás az extrém metal vonaltól.

gone is gone - echolocation

A Gone Is Gone elnevezésű szupergruppot nem kell külön bemutatni a blog olvasóinak. Hiszen a bemutatkozó EP-jükről is örömmel számoltunk be. Igazán tetszetős névsor, sokat megélt zenészek alkotják a Los Angeles-i csapatot. Számomra a Mastodon énekes/dalszerző/basszusgitáros Troy Sanders miatt érdekes ez a formáció, de komoly név a másik Troy is, azaz Troy Van Leeuwen a Queens of the Stone Age gitárosa, vagy az At the Drive dobosa Tony Hajjar. Negyedik tagként pedig egy agyament sempleres fickó, Mike Zarin alkotja a zenekart.

Ez bőven elegendő lenne egy kiváló első nagylemez megvalósulásához. Nincs is ez másként jelen esetben sem. Bár több kétségem van hallgatva az anyagot, de vegyük szépen sorra a dolgokat.

mother's cake - no rhyme or reason

Nem szeretnék tovább nyafogni, hogy alig találok a kora tavaszi felhozatalban értékelhető lemezt, de a helyzet nem változott sokat. Mégis, maradjunk inkább azoknál a lehetőségeknél, amiből talán érdemes szemezgetni. Itt van rögvest az osztrák trió, Mother’s Cake harmadik nagylemeze. Progresszív rock vagy most divatos megfogalmazásban: neoprogresszív. Szuper, mondom meghallgatom.

Első blikkre gyorsan elragadt a lemez atmoszférája, viszont sokadik hallgatás után már két oldalnyi megjegyzést írogattam össze. Ami azért nem rossz, hiszen a szemtelenül fiatal hármas még bőven fejlődhet. Ahol most tartanak, a No Rhyme Or Reason címre keresztelt anyaggal, az üti a lécet, csak a saját arcéleket kellene még faragni, élesíteni.

ørdøg - søtétanyag

Amikor elkezdtem hallgatni az Ørdøg zenekar második nagylemezét, igencsak meglepődtem. Bár a két belegyező szám okozott meglepetést, - az Államtitkárt kifejezetten nem értettem – azért még így is tágra nyílt pupillákkal füleltem, mi ez? Ebből a bevezető mondatszörnyetegből talán kiderül, hogy nem erre számítottam a Tíz fekete dal után.

Közel tíz nap hallgatás után már jóval közelebb érzem magam a dalokhoz, mint amikor először meghallottam őket. Fokozatosan léptem be a Sötétanyag kapuján. Ide merem írni, hogy a magyar metal szintér egyik legüdébb színfoltja lett az Ørdøg, és egyben a legbátrabb is, mivel bevállalta ezt a kísérletezgető hangvételt.

kreator - gods of violence

Mille Petrozza és méltán híres thrash csapata a Kreator új lemezzel jelentkezett az év elején. A Nuclear Blast gondozásában érkezett, Gods Of Violence című, tizennegyedik sorlemezük távolodik a klasszikus thrash vonaltól, pláne a germán hagyományoktól. Ettől még egy igencsak érdekes felvétellel rukkoltak elő, de én valamivel tökösebb anyagra számítottam.

A 35 éves pályafutást maga mögött tudó metalóriás számos hullámvasúton jutott el oda, ahol ma tanyázik. 2001-s újraéledésük nagy hatást gyakorolt rám, de mára kicsit fakult a kép. Az biztos, hogy a finn Sami Yli-Sirniö az egyik legjobb kezű gitáros a színtéren, viszont az általa játszott dallamok lökik egyre távolabb a Kreatort a valódi, csontig hatoló thrash metáltól. Persze ez a saját véleményem, érzéseimre hagyatkozva.

source - return to nothing

Hány, meg Hány amerikai zenekar hallatszik ÁT az öreg kontinensre, de Mégis fórumtémák Milyen Nehéz Maradandó alkotásokat felfedezni köztük? Hatványozottan Igaz EZ egy Frissen verbuválódott együttesek esetében. Most nem megyek bele abba, Hogy Régen Minden Jobb volt ... Sot A fent említett anyagra Oravecz Zoltán írása hívta Fel a figyelmem. Főleg azzal a résszel keltett Komoly érdeklődést bennem, amikor egy eszköz párhuzamot emelte ki a Source kapcsán.

Megkerestem kalap lemezt, és belevetettem magam. Igazából pont AZT találtam, amire számítottam. Igazi, 2000 évekbeli Progresszív rockzenét, Meg Akkor is bátran állítom, ha ma Már Egy kicsivel érdekesebb, tördelt témázás UTÁN kiosztásra kerül EZ egy jelző. Itt Nem Errol van szó. Iszákos! Kifejezetten ötletes, roppant részletes dalok, végtelen hosszúságban. Élmény.

plini - handmade cities

Pang a lemezpiac. Vagy egyáltalán nem jelennek meg érdekességek, vagy olyan silány a minőség, hogy szóra sem érdemes. Vegetál a zenebarát, és régi kedvenceit járatja a lejátszójában. Aztán egy álmos, fagyos munkanap jön egy kolléga, aki egyébiránt beteges zenefüggő, és mutat valami, ami fellövi újra a napot az égre. Plini.

Egy meglehetősen fiatal ausztrál banda bemutatólemezét elképzelhetjük sokféleképpen, de ebben az esetben érdemes meghallgatni, mind a hét számot, valamivel több mint fél órában. Sok apró megjelenés, pár EP után a debütáló lemez igen kerekre sikeredett. Na de mi is ez? Instrumentális blues, rock, megnyomva pár effekttel, szájgitárral, csordavokállal, de ami a lényeg, a hihetetlen ízléses szólóorgiák.

quimby - jónás jelenései

A Quimby esetében mindig is nehezen tudtam eldönteni, hogy jazz-rock, pop-rock, vagy csak egy kiváló elegye a profi zenei megoldások és vaskos szövegek világának. Talán az utóbbi, de mindegy, hiszen az Ékszerelmére környékén teljesen eltávolodtam Kiss Tibi csapatától. Úgy éreztem, felnőttem, fiatal korom nagy bölcsességei már kevésbé találnak el harmincon túl. Elengedtem, de fél szememet mindig a dunaújvárosi művészcsapaton tartottam.

És milyen jól is tettem, hiszen a negyedévszázados Quimby új lemeze visszakanyarodik a gyökerekhez, újra azokkal a zenei megoldásokkal operálnak, amivel a kezdeti sikerek idején, és ami a legfontosabb, szövegeik újra elérnek. Hogy tudatos lenne a visszakanyarodás, nem hiszem, egyszerűen az életesemények röpítették vissza a szerzőket erre a területre.

hot beaver - pillars of creation

Lassan kijózanodunk a Metallica lemez által kialakult delíriumból. Kinek könnyebben sikerült ez, másoknak eltart még egy darabig. Ettől még haladni kell tovább, szerencsére a világ nem állt meg. Sőt. Gondoltam egy merészet, és a hónapok óta asztalomon heverő Hot Beaver bemutatkozó anyagával folytatom.

Budapesti érdekeltségű zenekar tavalyi demója felkeltette az érdeklődésem (Vulcan Death Grip). Azóta ugyan tagcserék zajlottak a bandában, viszont a nagylemez is elkészült. Nagyon vártam, és nem kellett csalódnom. A Pillars of Creation igen erős bemutatkozás, lehengerlő stoner rock, pszichedelikus elemekkel fűszerezve. Valahol a Pearl Jam – Audioslave vonalról rajtolva, végig nyújtózva a korai Zeppelinig sok mindent találsz majd, emellett nyomokban Sabbathot is tartalmaz a cucc. Lehet ez rossz? Ugyan kérem.

metallica - hardwired... to self-destruct

Elérkezett a nap végre, amire mindenki várt! És az is, aki csak fikázni tud, mert képtelen felmérni a helyzet súlyosságát. Ő is azzal kezdi, hogy meghallgatja. Sokak imádják majd, sokaknak pedig ez sem fog tetszeni. Ez így van rendjén!

8 év telt el a Death Magnetic óta. Ez eddig a leghosszabb periódus két stúdiólemezük között. Addig is, de azóta még nagyobbá váltak, mint ami elképzelhető vagy várható lett volna a műfajból eredendően. Nem tudom meddig és hova lehet ezt az egészet még fokozni, de hogy ez miért jó? Elmondom...

kövületek #5 iron maiden - somewhere in time

A nagy régiek közül a soron következő egyik kedvencem az Iron Maiden '86-os albuma, A Somewhere In Time. Nem a Number Of The Beast, meg a Seventh Son, mint mindenki másnak. A Brawe New World mellet nekem ez a másik nagy kedvencem a Vas Szűztől.

A zenekar hatodik nagylemeze ez. Az utolsó előtti, amin a Dickinsonnal való visszatérésig nagy kedvencem Adrian Smith játszik. A No Prayer..-ben már Gers tépi a húrokat helyette. A Somewhere album az addigi legkeményebb és leggyorsabb Maiden album volt.

testament - brotherhood of the snake

Soha nem voltam különösebb rajongója a Testament zenekarnak, ki tudja miért távolabb estek tőlem. Pedig a thrash igen régen foglalkoztat. Viszont a nemrégiben megjelent Brotherhood Of The Snake-től konkrétan leesett az állam. Egyébként több irányból is jelentős nyomás nehezedett rám ez ügyben, zeneileg érett barátaim folyamatosan presszionáltak, ezt meg kell hallgatnod!

Milyen jól tettem, hogy ha nehezen is, de hallgattam rájuk. De mivel találkoztam a nagy múltú zenekar tizenegyedik stúdiólemezén? Olyan bika thrash metallal, amire meg kell mondjam nem számítottam. Nyilván rosszul ítéltem meg a csapat eddigi munkásságát, de ettől tényleg beszartam.

oozing wound - whatever forever

Ritkán történik olyan az emberrel, hogy rábukkan egy zenekarra, és olyat hall tőlük, amitől megrökönyödik. Azt gondolnád, a zenei palettán lassan minden puskaport ellőttek, elfogyni látszanak a bátran kísérletezgető bandák, nincs nyoma újnak, merésznek. Aztán jön egy zenekar, történetesen az Oozing Wound és átértékeled mindezt.

Az amerikai srácok nem sokat tökölnek, letépik az arcod. Persze a maguk módján, sátáni énekkel, vagány dobbal. Bár a hangzás a 80’s éveket idézi, nyilván direkt, valahogy mégis az összkép az, ami magával ragad. Nehezen térek magamhoz, hosszú ideig azt sem tudtam volna eldönteni, hogy tetszik-e, amit hallok a csapat harmadik nagylemezén. Most pedig itt van, beelőzi az asztalomon roskadó kritikákat.

red fang - only ghosts

A Red Fang elnevezésű, oregoni stoner banda tavaly ünnepelte 10. születésnapját. Idén őszre pedig elkészítették negyedik stúdiólemezüket, az Only Ghosts-ot. Méghozzá nagyon komoly zenei mesterekkel, a producer Ross Robinson (Korn, Limp Bizkit, Sepultura) a hangmérnök Joe Barresi (Queens of the Stone Age, Tool, Kyuss) voltak. Ebből én arra következtettem, hogy egyre vastagabb tényezővé válik a Vörös Agyar az amerikai szintéren, és talán arra is, hogy szándékaik között szerepel az Öreg Kontinens meghódítása.

Bár jókora táboruk van már az óceán ezen oldalán is, valahogy mégis az átütő siker egyelőre elmaradt. Bemutatkozásuk, 2009 körül igen jól sikerült, ki ne emlékezne a Prehistoric Dog klipjére? De hagyjuk a múltat, tekintsünk az új korongra, és nézzünk jó mélyen a körme alá.

twelve foot ninja - outlier

A minap kaptam egy zenekarötletet, „nézd ezt meg, tiszta Faith No More”! Na mondom, oké, ki lehet olyan agyament, hogy FNM nyomára lépjen és megpróbálkozzon valami hasonlóval?! Az előadó a Twelve Foot Ninja, második lemezük címe, amit fent említettek, az Outlier. Ez a kiindulási pont, ahol még nem tisztázott, hova fut majd ki ez a kritika, de annyi bizonyos, hogy egy igen érdekes darabra bukkantam.

Elnézegetve a borítót, valami amerikai, modernkedős riffbandára számítottam, a Five Finger Death Punch környékéről. Túlságosan nem mentem mellé, leszámítva, hogy a csapat ausztrál, csöppet sem veszik magukat komolyan, ellenben tartalmaz zenéjük bőven az amerikai zenekar vonásaiból. Persze van itt bőven más nyúlás is. A Faith No More egyrészt azért, mert Nik Etik énekesnek igazán hasonlatos hangja van, mint Patton mesternek, másrészt zenei megoldásokban szintén visszaköszön néhány ismert tétel.

truckfighters - v

Valamikor a Truckfighters megismerése környékén kezdett el jobban érdekelni a stoner muzsika, addig is akadtak zenekarok, akiket már ismertem, de komolyabb nyomon követést csak a fent említett "bolond svéd" zenekar, Universe című lemez után következett. Ez nagyjából a 2014-s év második felében történt. Azóta nyitottabb vagyok a zenei műfaj iránt, de továbbra sem tartozik a kedvenceim közé. Nem úgy, ahogy a Truckfighters, pláne hallva új lemezüket.

Ahogy az előző korong magával ragadott, úgy vártam az új anyag megjelenését. Szerencsére nem kellett csalódnom, pedig tettek egy lépést az elszállás irányába az északi fickók, az egyszer biztos. Lassabb, átgondoltabb talán az új anyag, ami nemes egyszerűséggel csak az „V” címet kapta. Győzelem, római ötös, tök mindegy. Kiváló lemezt dugtak eme frappáns jelölés mögé.

giraffe tongue orchestra - broken lines

Mostanság egyre több szupergrupp üti fel a fejét. Rugózhatnánk azon, hogy ennek mi lehet az oka, de ezen a blogon inkább a zenével szeretek tökölni. Régen hallott, nagy dobásra készültek a tengeren túlról, amikor előtérbe tolták a Giraffe Tongue Orchestra – ilyen idióta nevet igen régen hallottam – körvonalait. William DuVall (Alice In Chains), Brent Hinds (Mastodon), Pete Griffin (Zappa Plays Zappa) Thomas Pridgen (Mars Volta) illetve Ben Weinman (Dillinger Escape Plan). Kell ennél izgalmasabb zenész névsor?

Mi is lett ez a Zsiráfnyelv? Egy örülten agyas, amerikai muzsika, valahol a Muse és a Placebo döglődésének nyomára. Azaz, minden, ami izgalmas volt a kétezres évek elején a fent említett bandákban, az a GTO-ban, folytatódik, vagy inkább kicsúcsosodik. Igen nehéz ezt elképzelni hallgatás nélkül, ezért azt ajánlom, hallgasd meg az anyagot, mielőtt tovább olvasod ezt a cikket.

scour - scour

Nem sok minden új dolgot hallottam mostanában, mert megmondom; őszintén le vagyok kötve a régi Iron Maidenek újrahallgatásával, másrészt meg bombaként robbant a Metallica két új nótája és annyira várom, hogy megjelenjen, hogy másra nem is tudok gondolni. Azért, ha egy olyan ember nevét, mint Phil Anselmo meghallom, az azért mégis csak más.

Phil Anselmo sok projektje közül talán ez a legnagyobb kakukktojás. Véleményem szerint az ilyen zenéknek... szóval nem is értem. Sosem értettem és nem is akarom megérteni. Mindegy. Viszont!

alter bridge - the last hero

Itt tartom a kezemben az Alter Bridge új anyagát, a The Last Hero-t. Hosszú ideje hallgatom, már vagy két hete. Valahogy mégis, még mindig azt értem túl sokoldalú, túl sok ahhoz, hogy tiszta képet tudjak róla festeni. Azaz ezt a kritikát valószínűleg egy év múlva már bánni fogom, de megírom, mivel sok más anyag tornyosul előttem.

Tremonti nagyon bika gitáros, ezt szólóanyagain éppúgy bizonyítja, mint Kennedyvel közös gyermekükben, az Alter Bridgeben. Ezzel kár lenne vitatkozni, mint ahogy azzal sem érdemes, hogy Myles ne lenne jó énekes. Ha két ilyen faktor adott egy rock zenekarban, nehéz lehet elképzelni, hogy rossz, vagy épp gyenge lemezzel rukkoljanak elő. Most sem erről van szó.

gone is gone - gone is gone

Amikor a Mastodon és a Queens Of The Stone Age egy mondatban szerepel, az számomra érdekes. Pláne, ha húzóneveik unalmas idejükben – divatos szóhasználattal - "szupergruppot" alapítanak, és nekilátnak felforgatni az amúgy telített zenei világot újabb ötleteikkel. Ilyen lett a Gone Is Gone.

Kiváló zenészek sora ült össze, hogy megalkossa ezt az elsőre EP méretű anyagot, melynek folytatása egy idei nagylemez is lehet. De nézzük sorra a srácokat, Troy Sanders - bőgő (Mastodon, Killer Be Killed), Troy Van Leeuwen – gitár (QOTSA, Eagels of Death Metal), Tony Hajjar - dob (At the Drive), és Mike Zarin – billentyű.

zodiac - grain of soul

A Zodiac egy igen furcsa elegye a német zenei mezőnynek. Viszonylag fiatal fennállásuk (2010-ben alakultak) ellenére már az negyedik sorlemezükkel jelentkeznek. Kiválóan vegyítik a most divatos retro-rock hullámot, több apróbb, a hetvenes években alkalmazott elemmel. Összességében nekem néha már túl dülöngélős, zavaros, viszont nagyon ötletes és vagány az egész cucc.

Persze ettől részletesebben is rámegyünk a felvételre. Apropó felvétel, a hangmérnök Arne Neurand (Guano Apes) míg a keverés Jean-Pierre Chalbos (Gojira) munkája, ami önmagában már elég bizonyíték amellett, hogy profi csapatról beszélünk. Másrészt a lemez gondozását a Napalm Records intézi. Szóval ennyi bevezető után lássuk, mi hallható a felvételen.

rival sons - hollow bones

A Los Angeles-i Rival Sons előző, negyedik lemezével fogott meg igazán. Addigra talán kimozdultak a hálátlan „Led Zeppelines” skatulyából. Ami nem a zenei világ miatt kínos, hiszen rengetegen szeretjük azt, amit műfajteremtő módon pszichedelikus rocknak keresztelve nyomattak a nagy öregek. Inkább azért, mert rettenetesen vékony az a mezsgye, ami a nyúlást és az átéléssel felhasznált hangzás/hangulat között húzódik. Ha nem figyelsz elég, legyinthetsz, hogy ugyan már, ezek telibe lenyomják azt, amit a nagy elődeik. Pont.

Pedig itt egyáltalán nem erről van szó. Ahogy az előző lemezt megdicsértem, és koptattam rongyosra, úgy lassan de biztosan az új felvételt is sikerült jóra hallgatnom. De miért írom ezt? Az utolsó, Hollow Bones címre keresztelt anyag már más irányt mutat, még korábra nyúlik vissza, és még bátrabb is ezáltal. Amikor a Sabbath előtt láthattam őket fővárosunkban, nem értettem miért ennyire belassult a track-list, ma már értem. Az új lemez is erre fordult.

ghost - meliora

Jó néhány hónapja már annak, hogy Jani cimborámmal arról beszéltük, hogy nem értjük mit keres mondjuk James Hetfield pólóján a Ghost zenekar. Mondjuk ezt máig nem értem, de több híresség is büszkén viseli a banda pólóját. Többször nekifutottunk, megnéztük, hallgattuk a számaikat, videóikat és őszintén és finoman szólva is borzalmasan szarnak találtuk.

Aztán megjelent a Meloria albumuk és fel is hívtam Janit, hogy mit szól hozzá. Azt mondta: - érdekes... Én is épp ezt gondoltam. Aztán nem rég elkezdtem hallgatni és nem olyan rossz! Sőt! Az első két szám (kicsit túlzok) unalmas középszerűsége után jöttek a jó számok. Nem a legjobbak, de jók.

lord vicar - gates of flesh

Lassan szabadulok a Gojira hatása alól, főleg, hogy folyamatosan jönnek a klipek is. De ez a bejegyzés már nem a franciákról szól, hanem egy igen „vegytiszta” doom lemezről, amit három kiváló muzsikus hozott össze. Bár lemaradtam a pontos megjelenésről, kellett idő, amire megtaláltam az anyagot. Előre bocsájtom, hogy jó lemezről lesz szó, ami az elfogultságomban tapintható lesz.

Kezdjük talán azzal, hogy Christian Linderson alias Chritus minimum a Saint Vitus-ban való szereplése miatt illik ismerni, legalábbis doom fanoknak. A fickónak nagyon izgalmas hangja van, ami véleményem szerint pont rásimul a kifejezetten doom zenére. Ez persze nagyon szubjektív dolog, de mindenképpen érdemes figyelni, ahogy énekel.

rotting christ - rituals

A Rotting Christ zenekar 1987-ben alakult, Görögországban. A régióban az első ilyen extrém metál bandák egyike volt. A testvérpárost Sakis Tolis (gitár, vokál) és Themis Tolis (dobok) egy gitáros George Emmanuell és a bőgős Vaggelis Karzis egészíti ki (micsoda nevek). Régebben három billentyűs is játszott már a több tagcserén átesett zenekarban.

A korai 80-as években a zenekar a grind-core stílust próbálgatta, majd fokozatosan black metallá forrta ki magát. Hozzáteszem itt, hogy én (már többször jeleztem) nem igazán bírom a hörgős metál énekeseket. Viccesek és vajon öregen mit mondanak majd az unokáknak? Na mindegy. Szerintem 98%-uk gáz.

gojira - magma

Napok óta hallgatom az új Gojira lemezt. Mindig bírtam a franciákat, őszintének, ötletesnek és merőben egyedinek találtam a munkásságukat. A Duplantier fivérek nálam a L’Enfant Sauvage-on érték el a tetőfokot, így nagy izgalommal vártam a Magma megjelenését. Pláne, ha figyelembe veszem, hogy a vezető testvérpár édesanyjuk halálát is fel kellett dolgozzák lemezírás közepette. Kutya kemény ügy, ami jól kidomborodik a lemezen.

Hogy mit kap az ember a Magma-tól. Nagyjából azt a merőben újszerű, modern metal vonalat, amire számíthattunk. Persze szépen lelépnek az eddigi ösvényről, alátámasztva mindazt, amit számolatlan esetben próbáltam a blog hasábjain fejtegetni, magyarán ők (a Kvelertak és a Mastodon mellett) a metal jövője. Aki ilyen bátran használ zenei elemeket, és ilyen elemi erővel vegyíti a merészebb eszközöket, az fel kell tűnjön a jövő nemzedékek számára is!

eartside - a dream in static

A zenekar, amiről most írni szeretnék az Earthside nevű formáció. Egyenlőre még nem vagyok túl a kellő számú hallgatáson, úgyhogy majd bővítgetem, ha úgy gondolom, hozzá kell majd tegyek valamit.

Gyorsan az elején (félve ugyan), de leszögezem. Ez a legkomolyabb munka, amit hallottam valaha egy elsőlemezes csapattól. Tény, hogy a fiuk 10 éve zenélgetnek együtt, de ez az Earthside első albumán és tényén mit sem változtat. Négytagú a banda és instrumentális. Saját énekesük nincsen, helyette vendégénekeseket "használnak". A Connecticuti New Heavenből jött srácok fiatalon, mégis vérprofin tolják, vegyítik a műfajokat egymásba.

kövületek #4 moby dick - fejfa helyett

Barátom Jancsi nagyon erőlteti a magyar vonalat (mindig meg is jegyzi, hogy na Tomi, esetleg valami magyar, vagy valami magyar van-e.?..), amit meg is értek, meg nem is. Szép ez a hozzáállás, szeretnék én is így érezni. Megértem, mert én is akarok benne hinni és nem értem, mert nem találom elég jónak.

Ez is legyen az én szegénységi bizonyítványom. Ettől még nagyon jót alszom. Vagyunk azért páran ezzel így.
Azért szeretnék kedveskedni kis lelkének, az én egyik kedvenc magyar zenekarom (nincs sok) albumával. Anno együtt vásároltam a Jönnek a férgekkel, a Sepu Territorry maxijával és talán a Pantera Vulgarjával vagy Far Beyondjával, de abban már nem vagyok biztos. (A szarvasi Katinka virágboltban :DD , ahol kazettákat is árultak, sose felejtem.)

joe bonamassa - blues of desperation

Joe Bonamassa egy korszakos zseni. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a nemrég megjelent, második, csak saját szerzeményeit tartalmazó, Blues Of Desperation címre keresztelt nagylemeze. Bár az előző sorlemez, a Different Shades Of Blue szintén magával ragadó, agyafúrt és kimagasló volt, az idei korong még arra is rátesz egy jó nagy lapáttal.

Amikor Gary Moore meghalt, hagyott bennem egy komoly űrt. Sokat töprengtem azon, hogy ki lehet majd az a nemzetközi előadó, aki betölti mindezt. Vagy lehet-e egyáltalán ilyen zenészt találni még? Aztán pár hete megkaptam ezt a lemezt és rájöttem, az első számú jelentkező erre a posztra nem más, mint Joe Bonamassa!

trivium - silence in the snow

A Trivium metálbanda 2000-ben alakult, az amerikai napos Floridában. A zenekar nevét Septem Artes Liberates középkori tanítási rendszer első fokáról kapta. Szép választás, meg kell hagyni. Első kiadványuk egy demo volt, amire a német LifeForce kiadó azonnal felfigyelt és még 2003-ban kiadták első nagy lemezüket, az Ember To Inferno-t. Ettől kezdve meredeken megindult a karrierjük emelkedése. Nem véletlenül.

Az albumot sok amerikai turné követte és a metalcore undergroundban futótűzként terjedt a nevük. A következő albumuk 2005-ben jelent meg, Ascendancy néven, de már az amerikai álom metal kiadónál, a Roadrunnernél. Ennek köszönhetően az album a világ összes féltekére eljutott és a Trivium név beírta magát a metal történelembe.

kvelertak - nattesferd

Eszméletlen dolog az, amit a Kvelertak művel a metal műfaján belül. Valamikor azt állítottam, hogy a Mastodon az előbb említett stílus jövője. De mindenképpen ide kell sorolni a Gojirat is. Akkor viszont mi a Kvelertak? A megtestesült jövő? A „beteg” norvégok pénteken jelentkeznek hivatalosan új lemezükkel, a Nattesferddel. Szerencsémre már hétfő óta a birtokomban van az anyag, és döbbenettel hallgatom.

Számomra lehengerlő, ahogy összeillesztik a zenei ötleteiket. Bluesos gitárszőnyegektől a beton kemény riffeken keresztül az egészen elvetemült black metal ritmusokig. És akkor ezzel még semmit nem mondtam a zenéjükben rejlő skandináv lüktetésről. 2014 nyarán, a bécsi Metallica buli előtt volt szerencsém elcsípni őket, pontosabban már játszottak, amikor befelé vonultunk, de már akkor is jutott egy kicsi abból, amit tudnak.

the trousers - mother of illusion

A The Trousers új lemezét, a Mother of Illusion-t egy ismert magyar rockblog vezette fel nekem. Ezért nem tudok elég hálás lenni, sőt az ott található kritika messze jobban sikerült, mit amit itt olvashattok majd, de úgy éreztem, erről a lemezről nekem is kell írni pár gondolatot. Egyrészt azért, mert több barátomnak szintén nagyon fog tetszeni, amit hall, másrészt azért, mert számomra is döbbenetesen nagy meglepetést okoztak a srácok.

Kezdjük a legelején, motoros-rock, vagy inkább klasszikus rock az egész. Semmi új, vagy bármi átütően nagy merészség nincsen a lemezen, van viszont egy vagány borító, egy bomba erejű első etap, és persze végig olyan íz, bűz, düh, ami ritkán fér fel egy korongra.

kövületek #3 pantera - a far beyond driven

A nagyok közül legyen a következő, mondjuk ez a ma már sajnos nem létező zenekar. A Far Beyond Driven a Pantera hetedik albuma volt a sorban, utána már csak két albumuk jelent meg. Nekem ez a lemezük volt az, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezen zenei a vonalon maradjak a mai napig.

Miért pont ez? Ebben az időben Major Ádám szomszédomnál rendszeresen bújtam a kazettagyűjteményét, ami szó szerint zsákszámban hevert a szobájában. Egy-egy délután kiborítottam valamelyik zsákot és mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, száz számra bújtam, válogattam őket órákon át. Pár napra mindig elvihettem néhány darabot, amiket meghallgattam és amik közül kikerültek a nagy kedvenceim is. Mindent, de tényleg mindent meghallgattam.

running death - overdrive

Tegnap kezdtem el sok új thrash album közti turkálásomat leredukálni néhány albumra, amit hallgathatónak véltem első hallásra. Az első ezek közül, ami több hallgatáson már túl van, a Running Death - Overdrive albuma. 2010-től látok tőlük bejegyzéseket. A srácok Németek, fiatalok és kellő zenei tudás birtokában vannak ahoz, hogy ebben a műfajban megvessék a lábukat és ne csak sereghajtók lehessenek.

Az 53 perces album egy intro-val kezdődik, utána belecsapnak a lecsóba keményen. Nem voltam először biztos benne, hogy ez a 12 szám meg fog engem győzni arról, hogy érdemes róla írni, de annyi szar zenekar van, ami körülveszi ezt a pár jobbacskát, hogy adtam neki még egy esélyt.

reign of fury – death be thy shepherd

Itt a következő thrash lemez az angol Reign Of Fury-tól. A kezdeti 2006-os években Ransom néven egy kocsmában alakult zenekar. Punknak indult. Viszont mivel egyre jobban metálosodtak a riffek, így már nem nagyon passzolt hozzájuk ez a név, hamar át is keresztelték.

Hivatalosan 2009-ben lettek zenekar. Megjelent első albumuk, a Born To Die (milyen eredeti). Énekest elég későn szereztek, de megérte. A csávó nem rossz, itt-ott olvastam, hogy kicsit Hetfieldet utánozza, de annyi baj legyen. Az rosszat nem jelent. (Egyébként szerintem nem is hasonlít és közel sem olyan jó persze!) A zenekar amúgy talán az átlagnál kicsit jobb ének miatt emelkedik ki a szürke többségből.

magma rise - false flag operation

Holdampf Gábor és csapata a Magma Rise végre új anyaggal jelentkezett. A tőlük megszokott módon, EP formában adták ki négy új daluk és egy Trouble feldolgozásuk. Ami igazából a The Man In The Maze „B” oldala. Legalábbis a közösen rendelhető digipack erre utal. Ettől még persze ez egy független dolog, és túl sok folytonosság nincs az eddigi kedvencemmel.

Sőt, ha lehet ezt mondani a magyarországi, sabbathista doomsterek most még mélyebbre, még lassabbra fogták a témákat. Reszel, lüktet, odavág, pont úgy, ahogy azt kell. Számomra lehet, hogy egy picivel szürkébben, mint amit vártam, de ki vagyok én, hogy megítéljem, mi a helyes és mi a helytelen?

kövületek #2 rebel meets rebel - rebel meets rebel

Erről a formációról azért muszáj írni, mert sajnos méltánytalanul kevesen ismerik. Pedig, ha tudnák kik alkotják, rengetegen hallgatnák. A poénból és kedvtelésből összeállt csapatot nem mások, mint a Pantera tagjai Anselmo nélkül és a híres öreg blues-zenész David Allen Coe alkotják. Elég érdekesnek tűnik a dolog, már ettől is. A számokat, témákat '99 és 2003 között rögzítették.

Zeneileg olyan az egész, mintha egy kicsit enyhébb Panterát kevernénk egy kis bluessal és counryval. Igazi örömzene az egész album. Bluesos kiállásokkal, hegedűvel, zongorával. Az együtt zenélést már évekkel az album megjelenése előtt tervezgették az urak, szerették kölcsönösen is tisztelték egymást és a muzsikát.