2016. december 22., csütörtök

quimby - jónás jelenései

A Quimby esetében mindig is nehezen tudtam eldönteni, hogy jazz-rock, pop-rock, vagy csak egy kiváló elegye a profi zenei megoldások és vaskos szövegek világának. Talán az utóbbi, de mindegy, hiszen az Ékszerelmére környékén teljesen eltávolodtam Kiss Tibi csapatától. Úgy éreztem, felnőttem, fiatal korom nagy bölcsességei már kevésbé találnak el harmincon túl. Elengedtem, de fél szememet mindig a dunaújvárosi művészcsapaton tartottam.

És milyen jól is tettem, hiszen a negyedévszázados Quimby új lemeze visszakanyarodik a gyökerekhez, újra azokkal a zenei megoldásokkal operálnak, amivel a kezdeti sikerek idején, és ami a legfontosabb, szövegeik újra elérnek. Hogy tudatos lenne a visszakanyarodás, nem hiszem, egyszerűen az életesemények röpítették vissza a szerzőket erre a területre.


Több magánéleti változás, élettani sajátosság következett be a csapat körül. Ezek nyomai nagyban megjelennek a Jónás Jelenésein. Van pörgős, odamondós, forradalmi induló, keserédes sanzon, ökörködős felszabadultság, mélyenszántó gondolatok, és csodaszép zene. Újra repülhetünk a dalok szárnyán, ismét támad a pszichadelia. Nem kell mást tenned ezzel a lemezzel, csak jó hangosan átengedni magadon.

A lemezen kevés a sematikus felépítésű pop-rock szerzemény, találunk helyette rövidke, alig kétperces sanzont (Az embered), mesélős, prózai dalt (A próféta), hosszas instrumentális lezárásokat (Vega-gringó, Üzenet nincs, Méznyaló, Sirató), és több, egymástól elkülönülő szakaszból álló kompozíciót is (Az altató álma). Utóbbi zeneileg talán a korong legkülönösebb szerzeménye. A pszichedelikus szóló a közepén nagyot dob rajta, a Galambos Dorina, Kiss Flóra és Jónás Vera vokáljából összeálló kórusbetét viszont meglehetősen patetikusra sikeredett, az utolsó szakaszt, ahol Kiss Tibi már nem énekli, csak mondja a szöveget, talán jobb lett volna inkább lehagyni a végéről.

Lendületesebb, dinamikusabb szám csak egy van a lemezen, a már jól ismert Forradalom. Az album egészére inkább a megfontolt, lassú ritmusok, az édes-bús vagy épp fájdalmas, groteszk melódiák jellemzők. Pont azok a stílusjegyek, ami miatt annyira lehetett szeretni korábban a Quimbyt.

Az album szövegvilága erőteljes, festői képekkel operál, a Quimbytől már megszokott mély költőiség jellemzi. Nyers erőt sugárzó metaforáktól, szatirikus utalásoktól és groteszk alakoktól hemzseg ez a furcsa, apokalipszis előtti világ.

Egészen új témák is utat törnek maguknak, mint a világot megváltó, éppen pokolba döntő forradalom dilemmája, vagy a materialista és vallásos világ- és emberkép szembeállítása a „táltosidőkbe révülő", hajléktan, bilincsbe vert próféta alakján keresztül.

A leginkább azonban a Varga Livius-féle Lejárt lemezek allegóriájába rejtett maró társadalomkritika üt! A lemez fénypontja. A filléres „lemezturkáló" polcai között múltba révedő, (ön)vádaskodó, saját sebeiket nyalogató „kebelbarátokat" találunk, az elesett katonák búcsúdalára kontrázó örökös, olcsó siránkozásukkal, a megunt bálványok panoptikumában bolyongva.

„Mi itt nem gyógyulunk, nem gyógyítunk, / csak mélyen a sebekbe nézünk. / Táncolunk a fájdalommal, / lassan, forogva égünk" - szól a "bús magyar sorsot" kőbe véső, önmagunkra kiszabott ítélet. Számomra ez a dal repítette vissza a Quimbyt oda, ahová az én értékrendemben való.

A Lossonczy Bazsó által megvalósított lemezborító pedig külön csillagos ötös. Összességben egy múltidéző, rádióbarátságtól mentes, egy-két gyengébb ponttal rendelkező lemezzel rukkoltak elő Kiss Tibiék. Talán unják már a széles spektrumú vállveregetéseket, és kicsit a korai kocsmakorszakot próbálták megidézni. Vállalva ezzel az összes kritikus felütést. Bár nem tökéletes a lemez, de régen hallott, minőségi anyagról van szó.

Értékelés: 5/4,5


Infók:

Tracklist:
01. Forradalom
02. Tükrök olcsón
03. Vega-gringó
04. Az embered
05. Az altató álma
06. A próféta
07. Üzenet nincs
08. Heaven Goes to Hell
09. Méznyaló
10. Lejárt lemezek
11. Sirató

Műfaj: rock
Megjelenés: 2016. november 26.
Kiadó: Tom-Tom Records

1 megjegyzés: