john garcia - and the band of gold

John Garcia Kyuss múltja megkerülhetetlen. Ahogy az egész zenekar lekalapálta a „sivatagi rock” alapjait a kilencvenes évek első felében, úgy alkotói a 21. századra szépen önálló életre keltek. Homme kollégát kevés rock rajongónak kell bemutassam, az által képviselt, „modernebb” irány roppant menő, de kicsit távoli. Aztán ott van Bjork, aki tovább tolja a hippi életérzést, és nagy ívben szarik bele, ki mit gondol róla. Végül pedig itt van Garcia, aki talán a legjobban ragadta meg a múltban kovácsolódott előnyeit. Legalábbis nekem úgy tűnik.

Ahogy első szólólemezéről megemlékeztünk, pont úgy maradt el a második anyag. Viszont, idén január 4-én megérkezett a harmadik szóló korong, ami eltér ugyan az elsőtől, de kiválóan megmutatja, mit lehet szeretni John zenei felhozatalában.

greta van fleet - anthem of the peaceful army

Találtam a napokban egy fiatal michigani zenekart, akinek meglehetősen őrült neve mögött nagy megdöbbenésemre egy friss Led Zeppelin klón bújt meg. Első feleszmélésem után kezdtem el keresni, hogy pontosan mi is ez, mert ilyen hasonlóságot két énekhang (Josh Kiszka vs. Robert Plant) között talán még soha nem tapasztaltam. Komolyan családi kötődést gyanítottam a háttérben!

Miután a lehullott államat sikeresen összekaparásztam, mélyebben belemerültem a Greta Van Fleet első nagylemezének, a Anthem Of The Peaceful Army hallgatásába és rengeteg dolog jutott eszembe. Van-e annak értelme, hogy egy fiatal, feltörekvő csapata ilyen egyértelműen nyúljon a hetvenes évek egyik legnagyobb legendájának munkásságához. Értsd jól, van-e annak értelme, hogy ilyen tagadhatatlanul majmolnak, újragondolnak, fene tudja mit csinálnak, de pont olyan mintha egy új Zeppelin korongot hallgatna az ember.

brant bjork - mankind woman

Kyuss néven a nyolcvanas évek végén alakult egy amerikai banda, ami igen komolyan megváltoztatta a zenei világot. Nem mellékesen olyan tagok alkották, mint Josh Homme, John Garcia, vagy a poszt főszereplője, Brant Bjork. Nagyon nem merülnék el a történelmi dolgok magyarázatában, mindenki meg tudja maga ítélni, mit és hogyan csináltak akkor és azóta ezek a zenészek.

Brant Bjork több más formáció mellett szólóanyagokat is felvesz. Ez a szeptemberben megjelent, Mankind Woman ha jól számolom már a 10. (!) ilyen. Nem semmi. Most viszont maga mellé szólította régi haverját, Bubba DuPreet, aki a gitártémákat vállalta a lemezen. Bjork maga szinten minden hangszeren játszik, dobosa volt a stoner műfaj megteremtésének környékén (Kyuss), de gitározik és énekel, illetve egyéb ütős hangszereken tevékenykedik.

slash ft. myles kennedy & the conspirators - living the dream

Saul Hudson néven, 53 évvel ezelőtt Londonban született az egyik legnagyobb gitáros. Ezt elég nehéz lenne vitatni, számomra legalábbis egyértelmű, hogy Slash talán minden idők legjobbja. Kevés olyan munkája volt eddig, amire azt mondtam volna, hogy alulteljesített. Így van ez a harmadik Slash Ft. Myles Kennedy & The Conspirators lemezzel, a Living the Dreammel is. (World on Fire)

2016 óta újra Axel és Duff társaságában nyomult gitárhősünk, a Guns’n’Roses újraegyesülés kapcsán. Valahogy mégis maradt ideje összerántani régi barátait és megcsinálni ezt a végtelenül lendületes, örömzenélésre utaló új lemezt. Amit bizonyos sajtótermékek „iparos munkának” tituláltak, én viszont az gondolom, hogy bárcsak ilyen minőségben jönnének a „fél-komolyan” vett alkotások. Itt szó nincs erről, csak valamivel több időt igényel a felvétel Számos réteg bujkál a felvételen, kiváló dalokba sűrítve.

walking papers - wp2

A Walking Papers egy seattlei szupergrupp. Sokak szerint az „újgenerációs” grunge, de véleményem szerint zenéjük meglehetősen távol esik a fent említett városban kirügyezett zenei stílustól. Oké, van pár dolog, ami tagadhatatlan, de alapvetően egy blues-rock Jeff Angell és barátai zenéje. Ráadásul milyen profi és magával ragadó. Érett, remek dalokat találsz majd a WP2-re keresztelt második nagylemezükön.

Jómagam az Alice In Chains elő zenekaraként, majd az önálló budapesti koncert kapcsán ismertem meg őket. Jeff Angell nem volt teljesen ismeretlen számomra, de mégis főbb műveiből kevés jutott Európa keleti felébe. Társait viszont már könnyebb volt beazonosítani. A Mad Season dobos Barrett Martin vagy épp Duff McKagan jóval ismertebbek számomra.

the royal freak out - a step beyond the fading line

Örömmel értesültem a nowmagazin.hu hasábjairól, hogy megjelent a The Royal Freak Out első nagylemeze. Persze nem ért váratlanul a dolog, hiszen a friss klip és a zenekar körüli videók mind erről árulkodtak. Be kell valljam, 2016 tavaszán, a Zebra tehetségkutatóján sikerült a srácokkal pár szót váltani, talán még némi tömény ital is jutott a torokba, de ott-akkor a Killer Mendez nyert. Innen datálható az érdeklődésem.

A fent említett tehetségkutatón is kiválóan lemérhető volt, komoly potenciál bújt a srácokba és zenéjükbe. Farkas Balázs énekhangja és a zenei megoldások már akkor egyértelműen jelezték, jelentős sikerek előtt áll a társaság. 2018 őszére elkészült Egerszalókon az első nagylemez, amiről ez a bejegyzés hivatott szólni. A dalok egyik felét már hallottam, de az újabb köntös, az átgondolt sound és az egész felvétel nagyon kellemes benyomást tett rám.

trillion - like water

Első nekifutásra, egyszeri alkalomra összeállt Trillion szerencsére több lett annál, mint aminek a kiindulás pillanatában definiálta magát. A napokban jelentkezett második nagylemeze kellemes meglepetés, kiváló, letisztult munka, ami igen kiemelkedő pozíciót foglal majd el a magyar zenei posványban.

Nem meglepő mindez, hiszen a valamivel csapongóbb Dreaming Black után a Like Water már egy picit más irány, összeszedettebb alkotás. A sokat látott, négytavúvá dagadt, fiatal társaság igencsak nagyot dobott új lemezével. A két helyszínen felvett új korong sok tekintetben egyedi, példa nélküli a magyar „versenyzők” között. Az biztos, hogy ilyen görcsmentes, sima felvételre hirtelen nem is tudnék példát hozni az elmúlt időszakból kicsiny hazánk zenei palettájáról.

clutch - book of bad decisions

Idén 28 éve (!) aktív Clutch előjött új lemezével, ami már a 12. a sorban. Nem semmi, maradjunk annyiban. Mint ahogy az sem, hogy a Book Of Bad Decisions producere Vance Powell, hatszoros Grammy díjas mágus lett. Szóval a bizalom erős az amerikaiak mögött, viszont ez egy kisebb pálfordulást is eredményezett zenei téren. Na nem arról van szó, hogy rágógumi ízű, rádióbarát szarsággá változott volna a Clutch, de némi nagytakarítás volt a próbateremben.

De hogy mire is gondolok pontosan, konkrétan arra, hogy megjelentek (újra) zongora betétek, fúvósokat szintén találsz majd a dalokba rejtve, és a tempó inkább lett most bluesosabb, mintsem az elmúlt anyagokon hallható, tökön vágós sivatagi rock. Nézzük részletesebben, mire számíthatsz.

 

stoned jesus - pilgrims

Az ukrán Stoned „belassult” Jesus negyedik nagylemeze szeptember első napjaiban látta meg a napvilágot. Doom/stoner muzsikájuk egyre kiforrottabb. A Pilgrims címre keresztelt nagylemezt így jellemezték saját szavaikkal a srácok: „Ezt a lemezt a megállás nélküli, könyörtelen turnézás, és az ebből fakadó pozitív és negatív érzelmek ihlették. Fura, mennyire el tudsz szakadni a valóságtól, ha folyamatosan ennyi ember vesz körül. Zenei tekintetben az új album tehát eltér mindattól, amit eddig műveltünk: jóval dalközpontúbb, de ugyanakkor még több kihívással teli kollekciót tettünk le az asztalra. mind szónikus, mind struktúrális tekintetben.”

Az ízlésesen előadott, végtelenül nyomasztó atmoszférát teremtő zenei megoldásaik a műfaj mezőnyének első felébe emeli a keleti zenekart. Ennek bizonyítéka a Napalm gondozásban megjelent Pilgrims.

alice in chains - rainier fog

Megjelent az Alice in Chains hatodik nagylemeze. 2013 óta nem írt stúdiólemezt a társaság, akik amúgy sem a sorozatgyártott felvételeikről híresek. Ráadásul a Rainier Fog címre keresztelt anyag a szülővárosban, Seattle-ben lett rögzítve, külön pikantériát adva az egész cuccnak. Hogy milyen lett a végletekig profira csiszolt hangzással előrukkoló, új felvétel, megpróbáljuk elmesélni.

„Nagyon nehéz annak a fickónak lenni, akinek állandóan a halott barátairól kell beszélgetnie. Miután tizenöt éven keresztül róluk beszélsz, egy ponton már csak az életre akarsz fókuszálni, tovább akarsz lépni, mert ezek azok a dolgok, amiket valóban befolyásolni tudsz. Pokolian hiányzik mindegyikőjük!” – fogalmazott egy interjúban Jerry Cantrell. Az 51 éves, tizenöt éve tiszta zenekarvezető talán ezekben a mondatokban foglalta leginkább össze, mindazt, amit én a lemeztől kaptam.

 

between the buried and me - automata II

Az idén nagykorúvá váló Between The Buried and Me ígéretéhez híven még a nyáron megjelentette az „Automata” címre keresztelt albumának második felét. A technikás death metált, avant-garde metált és metalcoret kevergető Észak-Karolinából származó srácok méltó módon zárják a tavasszal megszületett lemezt. Mindössze fél óra, négy dal, ami igazából három, talán a legérdekesebb, legizgalmasabb alkotása az amúgy sem hétköznapi zenekarnak.

Mire is gondolok? A lemez három dalt tartalmaz, és egy átvezetést. Mindhárom dalszörnyeteg összetett, több rétegű, sok esetben számomra idegesítő elemekkel operáló, de mindenképpen végletekig átgondolt, profi munka. Összesítve a srácok összedobták technikai képességüket egy olvasztótégelybe és kiöntögettek belőle olyan részleteket, amivel biztosan nagy sikert érhetnek el az erre nyitottak táborában.

orange goblin - the wolf bites back

Méltatlanul keveset foglalkoztam eddig az angol Orange Goblin elnevezésű formációval. Magam sem tudom miért. De most jól kivesézem az újonnan érkezett The Wolf Bites Back címmel ellátott 2018-as lemezüket. Magáról a csapatról annyit érdemes tudni, hogy a Motörhead vonalon mozognak, bár jócskán alkalmaznak stoner elemeket, összességében mégis - talán Ben Ward hangja miatt – engem leginkább az ikonikus angol „rock’n’rollerekre” emlékeztetnek.

Az 1995 óta aktív csapat legutóbb 2014-ben jelentkezett stúdiólemezzel. Így négy évvel később az új anyag bőven tartalmaz izgalmas ötleteket, amire felkapja a fejét az egyszeri rockzene barát. Örömmel konstatálom, hogy napjainkban is akadnak még bandák, akik az egyszerűség és lüktető dalokban látják a zenei pályájukat. Ilyen az Orange Goblin is.

death alley - superbia

A hosszú nyári hallgatásunkat megtörve egy langyosabb, holland csapattal kezdenénk az év második felét. Nevezetesen a Death Alley második sorlemeze, a Superbia kerül a boncasztalra. Az amszterdami srácok kellemes, a hetvenes éveket idéző rock lemeze kellemes hallgatni való, de sokkal nem több sajnos.

Elsőre igen erősnek tűnt a történet, két vagány klipes nótával vertek át. A lemez csak nyomokban tartalmazza azt a lendületet és bátor zenei megoldásokat, mint amire számítottam. Ma persze legalább akkor divat retro-rockban utazni, mint tojással dobálni a büszkeséget, de komolyra fordítva a szót, egy közepesen erős második lemezzel rukkoltak elő a hollandusok.

twitching tongues - gaining purpose through passionate hatred

Twitching Tongues egy viszonylag fiatal, Los Angeles-i hardcore zenekar. Számomra távolabb eső műfajuk, és a HC szintért behálózó tufa bandák százai miatt mindig is hidegen hagytak az ilyen brigádok. Ráadásképp a Young testvérek által vezérelt „rángatózó nyelvek” 2015-re, harmadik stúdiólemezük után teljesen széthullottak, nem zeneileg, mert ezen a téren próbáltak kitűnni a fent említett halmazból. Zenésztársaik léptek le, így kénytelenek voltak a tesók újraszervezni a brigádot.

Ebből egyenesen következik, hogy némiképp irányt is váltanak majd. Persze gondolta a fene, hogy ilyen szépen sikerül ez a huszárvágás. Eric Hoffer filozófus gondolatát címül választani nagy ötlet, egyből érdeklődésem középpontjába kerültek, és kellemes meglepetés ért, miután végighallgattam a lemezt. Amelynek magyarul ilyesmit jelent a címe: „A szenvedélyes gyűlölet értelmet és célt adhat egy kiüresedett élet számára.” – velős gondolat!

a perfect circle - eat the elephant

A Perfect Circle nem klasszikus értelembe vett rock zenekar, Maynard James Keenan Tool énekes egyik mellék projektje, amely két platinalemezt és egy kevésbé sikeres nagylemezt dobott eddig piacra. Jómagam szívesen hallgatom, de az új, 14 év után érkezett Eat The Elephant meglepett kissé.

Pedig Maynard esetében nem illik meglepődni, hiszen a faszi maga a kiszámíthatatlanság. Ezt tükrözi az újra élesztett csapatának friss anyaga is. Billy Howerdel – Tool gitár technikus mellett James Iha (Smashing Pumpkins) illetve a Puscifer teljes ritmus szekciója, Matt McJunkins és Jeff Friedl alkotják a társaságot. Előbbi bőgős, utóbbi pedig dobos beosztásban.

thy catafalque - geometria

Az, hogy mi a Thy Catafalque viszonylag egyszerű megfogalmazni. Kátai Tamás egyszemélyes, avantgárd metal projektje. Másrészt nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi akarna lenni ez a varázslatosan előadott, költői szövegekkel operáló, elektronikus elemekkel teletűzdelt muzsika.

Amikor az előző lemezről megfogalmazódott szerzőtársam „véleménye”, minden szavával egyetértettem! Most megpróbálom én körülírni az új, Geometria címre keresztelt anyagot. Direkt nem a kritika szót használtam, mert egy dologban biztos vagyok, Kátai Tamás egy másik síkról, dimenzióból szólal meg, magyar produkcióhoz nem, vagy csak nagyon nehezen mérhető alkotás ez, kritikával illetni részemről lenne tiszteletlenség.

oceans of slumber - the banished heart

Sokszor megkaptam már azt az észrevételt, hogy döntő többségben a „jobb” lemezeket kritizálom. Nem vállalva azt a felesleges kockázatot és időpocséklást, hogy tucat tételekkel időzzem. Ez a most következő Oceans Of Slumber lemez esetén sem változik, maximum annyit, hogy valamivel nyitottabban álltam ehhez az atmoszférikus death metal anyaghoz. Alap esetben nem hallgatok ilyen zenéket, viszont itt az a feeling, amit megteremtenek ezek a dalóriások, nem tudott szó nélkül megülni bennem.

Ha megfelelő súlyú, agyafúrt, esetenként elszállós zenére vágysz, nehéz lenne ebben a felhígult mezőnyben jobbat találni. Mondom ezt úgy, hogy a csapattal a The Banished Heart című lemezük kapcsán ismerkedtem meg. Szóval új a kapcsolat, viszont nagyon erősen kezdődik.

sleep - the sciences

Matt Pike nekem a High On Fire főnökeként ismert, bár tudtam a Sleep elnevezésű, korai stoner/doom zenekaráról, viszont egy 19 éve hallgatag bandára igencsak nehéz számítani. Aztán tessék, elvonók, magánügyi problémák és egyéb finomságok után, 2018 április 20-án a semmiből előbukkant egy új Sleep lemez! A dátum nem véletlen, a témák ugyanazok.

Igazi tufa, veleéig romlott, mélyen szántó doom muzsika az új Sleep album, mi más lenne? Négy évvel ezelőtt jelentkezett a lefagyasztott állapotban tengődő csapat egy dallal, de ennek a korongnak a megjelenésében azt gondolom senki nem hitt, ahogy én sem. Erre tessék, a kultikus, hivatkozási pontként emlegetett Sleep újra a pályán!

earthless - black heaven

A fényes Kaliforniának van egy Earthless elnevezésű pszichedelikus rock csapata. Igazából én sok figyelmet nem fordítottam rájuk, mivel annyira progresszíven álltak bele a zeneírásba, hogy a közel 20-30 perces, döntően instrumentális alkotásaikat nem bírtam befogadni. Vagy csak nagyon nehezen. Viszont a minap olvastam, hogy leigazolta őket a Nuclear Blast és picit irányt váltottak, nyilván a kiadó nyomására.

Na szép, gondoltam magamban, eladták ezek is a lelküket pár dollárért. De vettem a fáradságot és a Black Heavent meghallgattam. Mit is mondjak, leesett az állam. Negyedik sorlemezén az Earthless kézzelfoghatóbb dalformátumokat hozott létre, hat tétel 40 percben. Ráadásképp a gitáros Isaiah Mitchell fogta magát és dalolászni kezdett. Bitang jól.

between the buried and me - automata I.

A Between The Buried And Me előző lemezéről is írtam, így a most kezembe került Automata I. címre keresztelt anyagot megpróbálom megemészteni. Nem egyszerű. Magam sem tudom, miért vonz az a zenei környezet, amit a srácok teremtenek, de valahogy mindig úgy fejezem be ezt a „fél” lemezt, hogy oké, nekem sok, de még egyszer meghallgatom, újabb kiváló ötletek után kutatva.

Az öt plusz egy dal azért kapta az Automata I. címet, mert a nyáron máris érkezik a folytatás. Ennek egyszerű magyarázata, a felgyorsult kereskedelmi őrület „lassítása”. Azaz minden szerzeményt szeretnének jó részletesen bemutatni a srácok, időt hagyva mindenkinek a lemez kellő mélységekig eresztésével. Véleményem szerint ez egy elég jó ötlet.

judas priest - firepower

Lassan eltelt másfél év. Ez ugyan nem tűnik olyan soknak, de ha arról van szó, hogy ennyi idő telt el a Hardwired... óta, akkor rengeteg. Na ennyi ideje nem éreztem, hogy szòt és időt fecséreljek tűrhető vagy gyenge zenekari produkciókra. Mert hát valljuk be, ez volt. Nem arról van szó, hogy nem tudnak zenélni, mert azért vannak jó gitárosok. Kiemelkedő zeneszerzők nincsenek. Nyilván ott volt még a Slayer Repentlesse, a Megadeth és a Maiden új albuma is.

Kövezzetek meg, de utóbbi a legkevésbé elégítette ki várakozásaimat. A Slayer rendben volt eléggé, de a Maiden nekem már fáradtnak látszik kicsit. Dickinsont sem akarom bántani, mert 20 éve szenved, de ettől minden tiszteletem az övé. Rendben van. De a gitárosokon is ezt érzem az élő fellépéseiket nézve. Kicsi szomorú vagyok látva az elmúlást. Útálom ezt. És nekem ne mondja senki, hogy van utánpótlás, mert nincs. Ez duma. Aztan bejelentette a Slayer, hogy vége. Tom megunta. Na fasza (mondtam magamban), ledőlt a metál egyik legvastagabb tartópillére... Ez a vég kezdete, gondoltam. Mi lesz ezután? 8 évet várhatok egy újabb jò lemezre??? Na ne!!!

fu manchu - clone of the universe

A Fu Manchu egyike a megkerülhetetlen stoner bandáknak. A kilencvenes évek első felétől nyomja Scott Hill és csapata, az akkor még kevésbé divatos, vegytiszta stoner muzsikát. Ha megkérdezel egy elvetemült rajongót, hogy mutassa be; mi is valójában az igazi stoner zene, biztosan megemlíti majd az amerikai csapatot. Kiválóan prezenttálja a műfaj minden összetevőjét, pont annyira zeneileg, mint szövegvilágában. És persze kitapintható a Black Sabbath megkérdőjelezhetetlen tekintélye is.

Új lemezük már a tizenkettedik a sorban, Clone Of The Universe címen jelent meg, és pontosan olyan lett, amilyet várni lehetett a vénülő rókáktól. Bár hordoz a korong egy komolyabb meglepetést, csalódást maximum pont ez a váratlan ötlet okozhat. Történetesen arról van szó, hogy van hat feszes, penge dal, illetve egy dalszörny a lemez végén. tizenkilenc perc, gyakorlatilag instrumentális monstrum. (Il Mostro Atomico) De vegyük sorra a dalokat, és ne szaladjunk ennyire előre.

the atomic bitchwax - force field

A The Atomic Bitchwax egy számomra már feltérképezett, jól ismert, meglehetősen merész stoner banda. Előző lemezüket itt dicsérgettem, most pedig jöjjön az új, Force Field kritikája. Tavaly évvégén jött a Monster Manget „fiókcsapatának” hetedik (!) stúdió felvétele. Bob Pantella és Chris Kosnik kitartottak Dave Wyndorf mellett, és összekalapáltak egy igen lendületes lemezt.

Ha gyorsan kellene bemutatni a TAB-ot, azt írnám, hogy a hatvanas évek végi space rockot keverik a hetvenes évek okos hard rock riffelésével, mindezt nagyon pontosan és lendületesen teszik. Ez már igencsak elegendő ebben a roppant divatos és emiatt felhígult stoner mezőnyben, de itt még íze is van a daloknak, lelke az egész produkciónak.

jess and the acient ones - the horse and other weird tales

Kellemes meglepetés érkezett nem is oly rég Finnországból. Bizony a fagyos ország metal bandákon kívül szintén tud meglepetést okozni. Méghozzá egy okkult-pszichedelikus rock csapat személyben, melyet Jess And The Acient Ones névre kereszteltek. 2010 óta aktív a társaság, és egy kislemez mellett már a harmadik nagylemezzel jelentkeznek. Ezt tartom épp a kezemben.

The Horse and Other Weird Tales címmel ellátott anyag akár a 70’s években is születhetett volna. Pontosan úgy szól, pontosan az az üzenete és leginkább a hangulata, mint az akkori zenei irányzat számos békeharcosának. Hippi muzsika, a jobbik fajtából.

ozone mama - cosmos calling

Igazán nagy lelkesedéssel vártam az új Ozone Mama lemezt. Egyrészt azért, mert az előző, három évvel ezelőtti korong nagyon tetszett, másrészt pedig azért, mert amerikai kiadóhoz szerződött a csapat. Ez nem jellemző a magyar színtéren. Fokozott izgalmam gyorsan hanyatlani kezdett, ahogy a digitális megosztás napvilágot látott, és végighallgathattam a Cosmos Calling című anyagot.

Szinte a csalódottság lett úrrá rajtam, amikor először lepörgött a lemez. A tempót lassúnak, vontatottnak éreztem, a refrének simán elmentek mellettem, a dalokból morzsák sem maradtak a fülemben. Ez a három tényező alakítja ki bennem az első benyomást egy nagylemez kapcsán, itt veszélyesen alacsonyan nyitott a történet.

useme - szélesvásznú ég

Meg kell mondjam, rögtön itt az elején, hogy ez a cikk egy kész rémálom. Szenvedek vele rendesen. Fogalmam sincs hány napja próbálom megírni, és még most is csak pötyögök, törlök, pötyögök, hagyom a picsába, mert kiakaszt, majd megint pötyögök, és megint törlök. Mikor elkészül végre, ha elkészül egyáltalán valaha, többé tuti rá se nézek. Leszarom! Na, jó! Azért nem, csak kicsit tényleg kiforgatja azt a világhíres lelki nyugalmamat. Ki fog derülni miért.

Kezdjük azzal, hogy kikről is van szó. A srácok, mind-mind számos színpadot megjárt, alaposan kipróbált, sokat megélt zenészek, kik nem mellékesen összesen hét darab Fonogram-díjjal rendelkeznek. Ez számít-e, vagy sem, döntse el mindenki maga, de attól még ott vannak. Pontosan hét darab. Eddig.

black label society - grimmest hits

Nehezen megmagyarázható módon az év eleje olyan erősen indult zeneileg, mint amilyenre a karácsonyi időszakban számítottam. Lehet csúsztak a kiadók, vagy ez valami új trend, nagyon nem érdekel. Viszont rendre bukkannak fel jobbnál-jobb lemezek január havas-lucskos szürkeségében. Itt van példának Zakk Wylde és a Black Label Society Grimmest Hits elnevezésű, új stúdióanyaga.

Soha nem voltam elvetemült Zakk Wylde fan, viszont a metalzene középgenerációjának egyik, Slash mellett a legnagyobb gitárhősének tekintem a méretes „vikinget”. Közel harminc éve muzsikál Ozzy oldalán, számos zenei produkciónak szerves része, első szülött gyereke a fent említett banda mellett olyan főhajtásokat sem rest elkövetni, mint a Zakk Sabbath. De most maradjunk a Grimmest Hits című, új lemeznél.

archaic - how much blood would you shed to stay alive?

Kinőttem már a MetalHammer vásárlási lázból, viszont az ünnepi, 300. tételt beszereztem a „nosztalgia különszám” miatt. Az újság mellékletenként meglehetősen ritkán, de akadnak értékelhető dolgok (Magma Rise, Ørdøg), most is egy ilyen következik. Méghozzá az Archaic második, giga címmel ellátott albuma. (A cím nemes egyszerűséggel: How Much Blood Would You Shed To Stay Alive?)

A zenekar fővárosi, kicsit több mint két évtizedes múlttal rendelkezik és thrash metalban utazik. Bizony, a kopár magyar thrash színtéren találtunk egy vakítóan ragyogó gyémántot. Persze a történet nem ilyen egyszerű, és az sem véletlen, hogy mindössze két stúdiólemez született ezalatt a hosszú idő alatt. Ettől eltekintve az új How Much… igen tetszetősre sikerült anyag lett! Egy csodaszép borítóval fűszerezve. (a kép Sallai Péter munkája)

corrosion of conformity - no cross no crown

A napokban érkezett a Corrosion Of Conformity – No Cross No Crown címre keresztelt, firss felvétele. Pepper Keenan visszatérésével igazán vártam a lemezt, magam se tudom mire számítva. Nyilván olyan katarzist, mint a 1994-s Deliverence megjelenésekor ért, nem reméltem. Szerencsére most sem kellett azért csalódni…sőt, valami olyasmi van ezen a lemezen, ami manapság igen ritka.

Klasszikus értelembe vett lemez, klasszikus arcoktól. Semmi cifrázás, semmi mellé duma, átkötések és önmagukért beszélő dalok. Jobbnál jobbak, minden olyan elemet felvonultatva, amitől ezt a mocsári southern rockot szeretni lehet. Ez maga a sludge metal, ha tetszik, ha nem. Legalábbis számomra.

mutoid man - war moans

Milyen az, amikor underground metal körökből érkező arcok ráérnek, és úgy döntenek cseppet sem veszik magukat komolyan és szabadidejükben összedobnak egy lemezt? Valami olyasmi lesz az egészből, mint a Mutoid Man - War Moans című lemeze. Még a nyáron érkezett a brooklyni srácok második sorlemeze, ami pontosan olyan, mint a bevezető mondatban írtam. Őrületes.

A trió tagjai Stephen Brodsky (Cave In), Ben Koller (Converge) és Nick Cageao. Főleg metalcore és hardcore vonalas figurák összeröffentettek egy olyan anyagot, ami a klasszikus heavy metaltól elnyúlik egészen a punk egyszerűségéig. Hogy ez milyen? Nagyon jó kérdés! Addig, amíg a lemezt nem hallgatod meg, nemigen tudsz majd választ adni. Mindenesetre izgalmas, újszerű és tökéletesen eredeti.

blues pills - lady in gold live in paris

Az Iron Maiden koncertlemezig nem volt „élő lemez” kritika a blogon, de minden sorozat megszakad egyszer. Pláne, ha a következő anyagunk is egy koncertfelvétel bemutatásáról szól majd. Márpedig a Blues Pills párizsi felvételét nem lehet szó nélkül hagyni. Valami megmagyarázhatatlan okból a bemutatkozó anyagukról (Blues Pills, 2014) nem írtam véleményt. Pedig nagyon tetszett.

Majd jött a következő sorlemez, a Lady in Gold, amit tudom, sokat hallgattam, valahogy mégsem ütött át teljesen. Viszont már akkor felrajzoltam a naptárba, mikor érkezik az egyre jobban összerázódó, svéd rock csapat hivatalos koncertkiadványa. Hát itt van, és újra levettek a lábamról, mi tagadás.

iron maiden - the book of soul live chapter

Nagyon ritkán, sőt ha az emlékeim nem csalnak, még soha nem írtunk koncertlemezről kritikát a blogon. Ennek bizonyára megvan az oka. Viszont a napokban megjelent, oly régen várt Iron Maiden koncertlemez mellett nem mehetünk el szó nélkül. Nem csak azért, mert a turné részeként beiktatott soproni bulin tiszteletünket tettük, nem is a kiadvány hiányt pótló mivolta kapcsán, hanem a kimagasló minősége miatt.

Iron Maiden mércével mérve is (!) kiemelkedő a megjelenési forma, csodaszép dupla CD, a fekete hátterű Eddivel, ami újra nagyot üt. Ez persze formaiság, ettől sokkal fontosabb a lemezeken található 15 dal, ami a fent említett turné egy-egy állomásán rögzített, a fellépések gerincét adó dalok. Igen, a Dickinson által összeválogatott, számos helyen komoly kritikákat kiállni kényszerült számlista ez!

kadavar - rough times

Hogyan lehet(ne) Németországból őszinte, ős-stonert, 60’-s-70’s évekbeli,”mocsárbluest” nyomatni? Ha meghallgatod a Kadavar néven elhíresült trió új lemezét gyorsan rájössz. Igazán faszán, tömören és lényegre törően. Kár is lenne ezzel vitatkozni.

Meghallgatva jó párszor a Rough Times címre keresztelt, szeptember 29-én megjelent negyedik sorlemezüket egyből rájöttem, újfent, hogy a nagy elődöket nem csak másolni lehet. Meglehet úgy is szólalni ezen a hangon, hogy a hamis giccs elmarad. Nagyon jól sikerült pszicho-stoner-blues repülőút lett ez a lemez. Ajánlani tudom csak.

radio moscow - new beginnings

A minap bukkantam rá egy amerikai zenei lapban a Radio Moscow-ra. Több mint tíz éves zenekar, számos tagcserén túl ötödik sorlemezével jelentkezett. Gyorsan felhajtottam és igencsak meglepődtem Parker Griggs és csapata munkásságán. Apró amerikai kisváros gyermeke a frontember-énekes, ami igazán jól hallatszik a muzsikán, de az, hogy ennyire bátran nyomassa valaki a korai 70’s évek pszichedelikus rockzenéjét, igencsak meglepett.

Itt semmi megjátszás, mellé duma nincsen. Trapézgatya, kócos fizimiska, kockás ing, és a megváltozott elmeállapot önkifejezése, töménytelen bluse gitárral, csillogós szólókkal fűszerezve. Annyira szép, hogy nem tudok betelni vele, pedig többszöri hallgatás után azért unalmassá is válhatna a sztori. Itt viszont ez a mellékhatás elmarad.

thy catafalque - meta

Miért is egy év után kerül bemutatásra az album? Mert fogalmam sem volt, hogy létezik. Egyik nap jött egy kis ború és a Morcheeba meg a Thievery Corporation annyira nem hatottak már. Bizony, hallgatok ilyeneket is. Na, szóval. Beötlött, hogy a Róka Hasa Rádió mekkora királyság lesz szürke felhők esője áztatta lelkemnek. Lapos elő, videó megosztó betölt, név bepötyög, szem kitágul, áll leesik, agy felettébb magasröptű kreativitással: „Mi van?” Ott egy új anyag. Nem egy szám, hanem egy teljes album. Basszus, basszus, basszus! Azonnal rákatt, hátradől és adjad neki! Mikor az utolsó hang is megszűnt, kissé gémberedett testel, álomittas tompasággal tértem vissza a világba. Szerintem meg sem mozdultam az alatt a hatvanhét perc alatt.

Kilenc dalon utaztam végig és fogtok ti is, ha berakjátok bármiféle formátumban, bármiféle lejátszóitokba. Lesz itt minden, mit Kátai Tomitól megszokhattunk, az egyébként zárt világában, (ezt olvastam valahol és nagyon tetszett) mely zártságában is színes, és ezt már én teszem hozzá, nem tud unalmas lenni.

paradise lost - medusa

A Paradise Lost 2015 után új lemezzel jelentkezett, amely anyag tovább vezeti a The Plague Withinnel megkezdett visszatérést a gyökerekhez elgondolást. Pontosan ugyanazt a mély, csúnya, doom metal kapjuk, mint amire számítani lehetett. Ilyen értelemben csalódni nem fogsz, ha meghallgatod a csapat 15. (!) sorlemezét.

Nick Holmes énekes szerint a Medusa leginkább a Shades Of God-hoz hasonlítható felvétel, de mindenképpen modernebb kivitelezésben. Az egész anyag vontatott, úgy mászik, mint egy sok ezer tonnás tankhajó a fagyott tengeren. Recseg, töri maga körül a fagyos vizet, és kavarja maga mögött a törmeléket. Magyarán, ha bejött az előző felvételük, csalódni emiatt sem fogsz. De meglepetéseket se várj!

queens of the stone age - villains

Megérkezett a Queens of the Stone Age új lemeze! Nem mondom, hogy szédült áhítattal vártam volna a megjelenést, de mindig szívesen hallgatom Josh Homme munkáit. Legalábbis ez volt mindeddig a véleményem, ami most cseppet változott. Hogy miért? Hamarosan bővebben kifejtem.

Előrebocsájtom, kurvára nem tetszik a Villains címre keresztelt felvétel. Kicsapongó, összeszedetlen, ezer irányba mutat, és néhol totálisan Eagles of Death Metal hangulatot áraszt. Véleményem szerint ez nagy baj, úgy ahogy a „csoda producer” Mark Ronson leigazolása szintén ártott a csapatnak.

ghost toast - out of this world

A Ghost Toast: Out of this World albuma, meghallgatva. Sokszor. Nagyon sokszor, és még annál is többször. Akik elkövették: Rózsavölgyi Bence/gitár, Papp László/dob, Stefán János/basszusgitár, Pusker János/billentyű/cselló.

Kezdjük egy hangyányi bemutatással. A csapat 2008-ban alakult Debrecenben, ősszel. Az évszak a legfontosabb információ. Nem, mégsem. Ami viszont fontos, hogy van itt post/progrock, psichedelic, filmzene, világzene, jó pár egyéb banda zenei hatása (fel nem sorolom mindet, de persze, hogy van Tool is köztük), kísérletezés, és ami szerintem a legfontosabb, szabadság.

king weed - smoking land

King Weed névre keresztelt, francia csapat lemeze parkol már hetek óta az asztalomon. Hat nótát tartalmazó lemezük címe Smoking Land. Ettől egyértelműben elég nehéz lenne utalni a fogyasztási szokásaikra, így nagy kíváncsisággal vetettem bele magam, az instrumentális stoner cuccukba.

Magam sem tudom mit vártam pontosan. Talán valamivel pörgős anyagra számítottam, de csalódnom kellett. Olyan nyugalom, lassú harmónia áramlik végig a lemezen, ami azért meglepett. Ettől persze rengeteg hiányossága van a felvételnek szerintem, viszont egyértelműen eredeti.

amberjack - storm

Amberjack néven újabb magyar rock zenekarra bukkantam. Bemutatkozó lemezük valahol az Ozone Mama és a The Trousers között helyezkedik el zeneileg. Szándékosan magyar példákkal éltem, hiszen arra akarok kilyukadni, egyre szélesebb a magyar paletta a vintage rock vonalon. Ez kiváló hír, igazán hiánypótló felvételek kerültek köztudatba az elmúlt években. Persze lehet én ébredtem lassabban, de nagyon tetszik, amit a Storm címre keresztelt lemezen hallok.

Sárgafarkú fattyúmakréla, ezt jelenti az Amberjack. Jó névválasztás, tökéletesen összeillik a zene és a név mögött rejtőző harmónia. Persze ettől még a lemez lehetne szar, de ez ügyben is megnyugtathatok mindenkit, csodaszép, ötletes, kerek az egész felvétel. Végig fent tartva a figyelmet. Dallamvilága színes, jól kivehető megoldások sora teszi könnyen emészthetővé a lemezt.

kövületek #6 - faith no more - angel dust

Tizenegy éves voltam, nyári szünet tombolt, keresztanyámékhoz utaztam. Unokabátyám várt a buszvégnél. Majd beszálltunk kétütemű Trabant kombijába, ahol az Angel Dust lemez szólt a kazettás magnóból. Legalább negyedórát kellett kocsikázni a házukig, én végig döbbenten hallgattam a zenét. Amikor leparkolt, megkérdeztem, mégis mi a fene ez? Faith No More!

Ennek 25 éve, de ennyi idő távlatából is igencsak emlékszem, hogy a Pokolgép – Ossian – Deep Purple hármas által markánsan irányított zenei beállítottságom mekkora „csorbát” szerzett azon a fülledt nyári délutánon. Mindkét vendégségbe töltött hete a lemez ronggyá hallgatásával töltöttem. Viszont fingom nem volt, mit hallok, csak tetszett jó pár fülbemászó dallam, amit nem bírtam kitörölni a fejemből.

hark - machinations

Számomra megmagyarázhatatlan okokból Nagy-Britannia viszonylag kevés, szinte mérhetetlenül kevés sludge/stoner bandát tudott felmutatni. Nem tudom, miért lehet ez. Viszont a walesi Hark ezen az ocsmányságon próbál javítani valamelyest. Leszögezhetjük, sikerrel. James Isaac Taint nevezetű bandájának romjain újraszerveződő Hark második korongja zeneileg nagy találat. Ezzel sem érdemes vitatkozni.

Machinations címmel, februárban látott napvilágot a lemez, ami jó sok időt kért magának, hogy közel engedjen. Mára átszakadtak ezek a gátak. Lentebb pedig megpróbálom összeszedni mi lehetett kettőnk kapcsolatában ez a hosszúra nyúlt petting.

the obsessed - sacred

A Black Sabbath örökség legnagyobb élharcosa Scott „Wino” Weinrich, ezzel kár lenne vitatkozni. Többek között a Saint Vitus-ból ismert jellegzetes torok és gitárjátékos régi csapatát öntötte új formába, a The Obsessed - Sacred című idei lemezén. És milyen jól tette ezt az elmúlt években drogproblémáival címlapra kerülő legenda.

1976 óta létező zenekar viszonylag lassan termeli a lemezeket, az idei mindössze a negyedik a sorban. Persze, egy ilyen karakteres figura számos más elfoglaltsága miatt ez bőven érthető, pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a megalakulás és az első korong között is 14 év telt el. De hagyjuk a múltat, nézzük inkább mire képes egy ilyen, újraszervezett veterán brigád a mai véráramban?!

deep purple - infinite

Hogy közelítsen az ember egy Deep Purple nevezetű óriáshoz? Pláne, ha az In Rock egyik korszakos kedvence az egyszeri írónak. Persze Blackmore, vagy Lord nélkül kár is hasonlítgatni bármihez az új, InFinite címre keresztelt korongot. Ráadásképp, számomra a Now What?! sem okozott túl nagy örömöt, bizonyos részeit egész egyszerűen méltatlannak találtam Gillanék munkásságához, de ez saját vélemény.

Így vártam, és ízlelgetem már hetek óta a 2017-s anyagot. Két előre bemutatott „kislemez” kapcsán élénk érdeklődés fogott el, bíztam egy rövid, velős, XXI. századi hard rock lemezben, a műfaj talán legnagyobb, élő királyitól. Ezt sajnos nem kaptam meg, sőt…

kxm - scatterbrain

Több mint két évvel ezelőtt írtam erről a szupergruppról. Talán nem is annyira pozitívan, hiszen összetett muzsikájuk nem szórakoztatott. Itt tartom a kezemben a második felvételt, amivel hasonló érzéseim vannak. Ettől még egy kiváló munka, és nagyon fontosnak tartom, hogy megemlítsem egy bejegyzésben.

A KXM – Scatterbrain című lemezéről van szó. Ahol a Korn dobosa mellett két veterán muzsikus sorakozik fel. Név szerint: Ray Luzier, George Lynch, Doug Pinnick. Kár lenne sorolni a formációkat, hol és milyen minőségben fordultak meg a jócskán hatvan feletti zenészek. Röviden, sokat látott, igazi veterán gitár – ének szekció, egy „fiatalabb” dobos bámulatos ritmusaival fűszerezve.

mastodon - emperor of sand

Várva várt Mastodon lemez a kezemben, felcsigázott hallgatóként, rajongóként vetem magam a dallamok közé. Ez valamikor a múlt hét második felében létrejött állapot rövid dokumentálása. Aztán a lemez, na az nagyon más mint, amire számítottam. Pár napig nem is igazán mertem, akartam még a barátaimnak se beszélni róla. Ízleltem, rágtam, újra és újra hallgattam. És most leírom, nekem hogy tetszik.

Ha a fent bedobott, szar hasonlatot tovább erőltetem, és egy mondatban próbálom megfejteni az Emperor of Sand nagylemezt, valahogy így kellene fogalmazzak; egy jól átgondolt, gitárokat az arcodba toló, pofásan szólózgató, dallamosságra hangsúlyt fektető hard rock lemez. Pont. Ez minimum meglepő a Mastodontól, és erős középre húzás az extrém metal vonaltól.

gone is gone - echolocation

A Gone Is Gone elnevezésű szupergruppot nem kell külön bemutatni a blog olvasóinak. Hiszen a bemutatkozó EP-jükről is örömmel számoltunk be. Igazán tetszetős névsor, sokat megélt zenészek alkotják a Los Angeles-i csapatot. Számomra a Mastodon énekes/dalszerző/basszusgitáros Troy Sanders miatt érdekes ez a formáció, de komoly név a másik Troy is, azaz Troy Van Leeuwen a Queens of the Stone Age gitárosa, vagy az At the Drive dobosa Tony Hajjar. Negyedik tagként pedig egy agyament sempleres fickó, Mike Zarin alkotja a zenekart.

Ez bőven elegendő lenne egy kiváló első nagylemez megvalósulásához. Nincs is ez másként jelen esetben sem. Bár több kétségem van hallgatva az anyagot, de vegyük szépen sorra a dolgokat.

mother's cake - no rhyme or reason

Nem szeretnék tovább nyafogni, hogy alig találok a kora tavaszi felhozatalban értékelhető lemezt, de a helyzet nem változott sokat. Mégis, maradjunk inkább azoknál a lehetőségeknél, amiből talán érdemes szemezgetni. Itt van rögvest az osztrák trió, Mother’s Cake harmadik nagylemeze. Progresszív rock vagy most divatos megfogalmazásban: neoprogresszív. Szuper, mondom meghallgatom.

Első blikkre gyorsan elragadt a lemez atmoszférája, viszont sokadik hallgatás után már két oldalnyi megjegyzést írogattam össze. Ami azért nem rossz, hiszen a szemtelenül fiatal hármas még bőven fejlődhet. Ahol most tartanak, a No Rhyme Or Reason címre keresztelt anyaggal, az üti a lécet, csak a saját arcéleket kellene még faragni, élesíteni.

ørdøg - søtétanyag

Amikor elkezdtem hallgatni az Ørdøg zenekar második nagylemezét, igencsak meglepődtem. Bár a két belegyező szám okozott meglepetést, - az Államtitkárt kifejezetten nem értettem – azért még így is tágra nyílt pupillákkal füleltem, mi ez? Ebből a bevezető mondatszörnyetegből talán kiderül, hogy nem erre számítottam a Tíz fekete dal után.

Közel tíz nap hallgatás után már jóval közelebb érzem magam a dalokhoz, mint amikor először meghallottam őket. Fokozatosan léptem be a Sötétanyag kapuján. Ide merem írni, hogy a magyar metal szintér egyik legüdébb színfoltja lett az Ørdøg, és egyben a legbátrabb is, mivel bevállalta ezt a kísérletezgető hangvételt.

kreator - gods of violence

Mille Petrozza és méltán híres thrash csapata a Kreator új lemezzel jelentkezett az év elején. A Nuclear Blast gondozásában érkezett, Gods Of Violence című, tizennegyedik sorlemezük távolodik a klasszikus thrash vonaltól, pláne a germán hagyományoktól. Ettől még egy igencsak érdekes felvétellel rukkoltak elő, de én valamivel tökösebb anyagra számítottam.

A 35 éves pályafutást maga mögött tudó metalóriás számos hullámvasúton jutott el oda, ahol ma tanyázik. 2001-s újraéledésük nagy hatást gyakorolt rám, de mára kicsit fakult a kép. Az biztos, hogy a finn Sami Yli-Sirniö az egyik legjobb kezű gitáros a színtéren, viszont az általa játszott dallamok lökik egyre távolabb a Kreatort a valódi, csontig hatoló thrash metáltól. Persze ez a saját véleményem, érzéseimre hagyatkozva.