john garcia - and the band of gold


John Garcia Kyuss múltja megkerülhetetlen. Ahogy az egész zenekar lekalapálta a „sivatagi rock” alapjait a kilencvenes évek első felében, úgy alkotói a 21. századra szépen önálló életre keltek. Homme kollégát kevés rock rajongónak kell bemutassam, az által képviselt, „modernebb” irány roppant menő, de kicsit távoli. Aztán ott van Bjork, aki tovább tolja a hippi életérzést, és nagy ívben szarik bele, ki mit gondol róla. Végül pedig itt van Garcia, aki talán a legjobban ragadta meg a múltban kovácsolódott előnyeit. Legalábbis nekem úgy tűnik.

Ahogy első szólólemezéről megemlékeztünk, pont úgy maradt el a második anyag. Viszont, idén január 4-én megérkezett a harmadik szóló korong, ami eltér ugyan az elsőtől, de kiválóan megmutatja, mit lehet szeretni John zenei felhozatalában.

Valamivel jobban kidomborodik most a Kyuss örökség, távolabbi a gitár hangzás, egyszerűbbek az ének témák. Viszont az egész hangulat ismét a sivatag kopárságába repít, körülrajzolja mindazt az ürességet, ami ránk vár, ha a világ azon részére utazunk. Nyilván ez költői megközelítés, teátrális, semmitmondó duma, de nekem mégis ez ugrik be a lemezt hallgatva.

Jól kidolgozott, átgondolt munka. Tökéletesen tudta a zenekar, hogy milyen irányt szeretne váltani, mi lenne az, amit kíván a közönség; de még a saját komfort zónán belül maradt. Nem bonyolult, nem virtuóz, leegyszerűsített, hatásvadász, hangulatteremtő. Talán azért, mert ebben a legjobb a pali, aki ötven fele sem tagadja meg önmagát. Tisztába van erényeivel, azzal, hogy honnan indult, és azzal is, mit köszönhet az őt követőknek. Ezért nem tesz más, kiszolgálja őket. Kifejezetten ízlésesen.

John Garcia And The Band Of Gold címre keresztelt, harmadik szólóanyaga nem beszél mellé, nem árul zsákbamacskát, pontosan azt kapod majd, amire számítasz a gitáros-énekestől. És ezért ilyen kellemes élmény végighallgatni számolatlan alkalommal a felvételt. Kellően tökös, vagány muzsika.

Ha a gyengéit kellene kiemelni ennek a lemeznek maximum annyit írhatnánk, hogy a dalok között nincs akkora változatosság; amit egy kevésbé ráhangolódott hallgató gyorsan unalomként fog feljegyezni. Ez a lemez nem unalmas, úgy fogalmaznék, hogy szűkebb kertek között mozog, mint mondjuk az első szólóanyag. Ennyi.

Értékelés: 5/4

infók:

tracklist:
01. Space Vato
02. Jim's Whiskers
03. Chicken Delight
04. Kentucky II
05. My Everything
06. Lillianna
07. Popcorn
08. Apache Juncion
09. Don't Even Think About It
10. Cheyletiella
11. Softer Side

Műfaj: desert rock, stoner
Megjelenés: 2019. január
Kiadó: Napalm

2 megjegyzés:

  1. Ez tök jo. Kicsit olyan, mint a White Stripes, csak ezek jobban ertik... Viszont ertem en, h mufaji sajatossag, de mi a faszert kell ilyen ocsmanyul, lehangoloan szarul szolni??! Ez szintiszta igenytelenseg, semmi mas? Ku a fasz hiszi, h ez valamit hozzaad a zenehez? Ami rossz minoseg, az hogy lehetne plusz? Kivagyok

    VálaszTörlés
  2. Faszért szól ilyen szarul. Egyszerűen annyit elvesz az élvezhetőségéből (pedig kurva jó lenne), hogy basszák meg, nem is hallgatom.

    VálaszTörlés