striker - stand in the fire

A kanadai rockerek új albuma február 5-én látott napvilágot és én alig vártam, hogy meghallgathassam végre! Igazából nem is csalódtam. Kiváló heavy metal album lett. A Primal Fear (előző írásban elemezve) és a Brainstorm társaságában február 21-én adnak estet a Barba Negrában. (De jó lenne elmenni! Valaki?)

Ízes, nagyon jó szólók, ritmusok és igazi ének jellemzi a lemez egészét. A Phoenix Lights a kezdő szám. Szeretem vagy nem szeretem a vékony énekhangot, itt erre van szükség és kiváló! Nagyon komoly gitárszólók és kórus mindenhol. Lendületes, magával ragadó az egész (album). Ütnek a két lábdobos témák, a riffek.

primal fear - rulebreaker

A zenekart a Gamma Ray-ből ismert Ralf Scheepers alapította a Sinnerből jött Mat Sinnerrel. Gondolom meg is van a vonal ugye? Az urak klasszikus germán-metálban nyomulnak. Kiváló zenészekről beszélünk, leszögezném az elején. Kicsit utánuk jártam, semmi baj nincsen velük. Itt az ember pontosan azt kapja, amit vár. Feltéve, ha nem a nagy és barom újításokra fáj a foga.

Ha te is ezt gondolod és csíped Rob Halford metálisten hangját vagy Udo-ét, akkor Scheeperst is bírni fogod. Igazi odabaszós, tökös metálzenéről van itt szó, szép és technikás szólókkal, fülbemászó refrénekkel, ritmusokkal, témákkal és énekkel.

savages - adore life

Már nagyon régen akartam foglalkozni a Savages – Abore Life című, új albumával. Karácsony környékén került hozzám a lány-post-punk csapat második felvétele. Nagyon kíváncsivá tett, hogy az egyik legerősebbre taksált brit koncertzenekar mivel rukkol elő, az első, tetszetős hanghordozója után. Nem akarok senkit elkeseríteni, de messze elmaradtak a várakozásomtól. Nem mondom előre, hogy gyenge lett a lemez, de ami várható volt az erős kezdés, és az azóta feljegyzett tapasztalatok alapján ez igencsak harmatos.

A brit-pop gyökereken alapuló, punk, post-rock nem esik távol tőlem, egyrészt a kint töltött hosszabb idő, másrészt a Granáriumban, Kis Gábor mellett lehúzott időszak belém táplálta ennek az érdekes műfajnak a szépségeit. A mai napig találok jó, vagy akár erős lemezeket, amivel igencsak borzolom társaságom kedélyét, de magam szívesen hallgatom. Jó példa erre a legutolsó The Dead Weather lemez.

annihilator - suicide society

Elég régen írtam, mert eddig ki tudtam magam élni abban, hogy barátom Jani írásaira fröcsögök valamit vagy éppen elfogadhatónak találom véleményét. Ez a dolgom, úgy érzem. Most viszont kénytelen vagyok, mert hiába javasoltam, erről nem írt. Pedig ezt sajnos szóvá kell tennie valakinek, akkor is, ha senki nem olvassa majd el. Ugyanis hónapok óta fortyog bennem a csalódás az új Annihilatorral kapcsolatosan.

Remélem engem is betámad valaki (úgy mint én Janit az új Anthrax albummal kapcsolatosan, amiben természetesen nekem van igazam és kurva jó album). Na viccet félretéve várom, hogy valaki ellentmondjon nekem, mert ezen az albumon az első szám és egy másik szám kivételével (ami sem tökéletes) szerintem az éhes hallgató madáreleségen kívül többet nem talál. Azt is úgy kell majd kifosztani az etetőből, ami elég magasan van elhelyezve, mivel óriási zenészekről van itt szó... és nem kisebb múltról. Ezért is írok róla, mert ez így nem megfelelő, ez nem egy állapot.

megadeth - dystopia

Dave Mustaine neve mindenki számára ismert, úgy ahogy a Megadeth is. Kár lenne betűt pazarolni a zenekarvezető/dalszerző bemutatására, ellenben csapata újra kicserélődött. Nem először, és vélhetően nem is utoljára. Hogy ennek mi lehet az oka, az egy másik posztba tartozik, mi nem teszünk mást, mintsem megemlítjük, hogy Kiko Loureiro (gitárhős) és Chris Adler (dobos) csatlakozott Ellefson és Mustaine mellé.

Hogy a vörös énekes kattant-e, azt nem tudjuk, de butának semmiképpen nem nevezném. Két igazán profi muzsikust szemelt ki új, Dystopia címmel ellátott lemeze megírásához. Előző felvételüket régi kollégám, itt elemezgeti. Számomra kicsit idegen, a Megadeth-től távoli volt a Super Collider. A mostani friss anyagról viszont egyből az jutott eszembe, hogy Dave mester visszanövesztette a tökeit, és próbál vadabb muzsikákkal előállni.

anthrax - for all kings

Hallgatom már napok óta az új Anthrax lemezt és nem tetszik. Nem tetszik, mert az utolsó Worship Music nagyon levett a lábamról, szerényen szólva agyonvert. Pedig nem vagyok rajongója Belladonna pózolásainak, ettől még a 2011-s lemez atomerős volt, ütött-vágott. Ezzel szemben a februárban érkező For All Kings sokkal összetettebb, változatosabb, de jóval kevésbé Anthrax. Rengeteget kopott a sajátos íz világ, oda a markáns egyéniség.

Jó, azért nem kell ezt ennyire komolyan venni, nyilván nem „szar” a lemez. De egyáltalán nem ragad magával, itt-ott unalomba fullad, hajmeresztő a számolatlan mennyiségben ismételgetett refrén, és a balladásabb hangvételű, hard rock részek sem ülnek szerintem. Nyilván sokan lesztek, akik ezzel nem értetek egyet, de ez nekem most nagyon nem tetszik.

witchcraft - nucleus

Az új Witchcraft lemez jó! Szerettem volna az elején leszögezni az álláspontom, mert sok irányba kifuthat ez a kritika. Sorban az ötödik nagylemezzel jelentkezett a doom zenekar, aki mára már szépen kitágította saját halmazát, és merőben új irányba fordította a kormányt. Totálisan igaz ez a Nucleus címen megjelent új felvételre is!

Megosztó, rajongótábort szétválasztó volt az utolsó előtti sorlemez szintén, de amit a mostani felvételen fognak hallani a fanok, hát nem tudom?! Annyi bizonyos, hogy egy változatos, mai értelembe modern, előremutató felvétel kerekedett az elmúlt, viharos négy év hallgatásából. A svéd Magnus Pelander által vezetett trió újra mutat valamit, amire érdemes odafigyelni!

baroness - purple

2015-s év egyik legjobban várt lemeze van a kezemben. A Baroness negyedik, ismét egy színről elkeresztelt anyaga lassan egy hónapja elérhető, hallgatom is cefetül. Ami talán az elején leszögezendő, elsőre nagyon nem tetszett, viszont folyamatosan lopakodik vissza a lejátszómba, és a hallgatások számának növekedésével egyre közelebb kerültem a felvételhez. Ezt mindannyian tudjuk, mit jelent nagyjából!

Mindenképpen megosztó a lemez, komoly meglepetések fognak érni. Főleg annak fényében, hogy a teljes metal sajtó ezt a hanghordozót várta. Maga James Hetfield is feltette az elmúlt naptári év legjobb dolgai közé. Aztán tessék, itt egy végig dallamos, zongora/orgona szőnyeggel operáló, számolatlan digitális eszközt felvonultató, kifejezetten eredeti kortárs rock lemez.

the dead weather - dodge and burn

A The Dead Weather egy viszonylag régen létező „szupergrupp”. Nekem egy őrült „metal rajongó”, dobos hívta fel rá a figyelmem, ami azért lehet érdekes, mert itt egy igencsak eszement rock’n’roll bandáról van szó. Bizony, elvetemült r’n’r témák, megspékelve bluesos, itt-ott jazzes elemekkel, és egy teljesen beteg női énekkel. Milyen lehet egy ilyen maszlag? Csakis jó!

A főkolompos Jack White, akinek a neve leginkább a The White Stripes kapcsán ugorhat be! Bizony, emberünk él, alkot, és fejlődik. Aztán itt van még Dean Fertita a Queens Of The Stone Age soraiból illetve Alison Mosshart, mint énekes pacsirta. Ezek a nevek máris elegendőek lennének egy érdekes lemezhez, de ha hozzáveszem, hogy milyen irányba mozognak és hogy Jack mennyire összeszedett dalokkal rukkolt elő, hát egyből tovább növeltem az érdeklődésem.

thy catafalque - sgùrr

Lassan enged magához közel az új Thy Catafalque album. Hogy mi? Kátai Tamás egyszemélyesre szűkült produkciója, akit több régi dolog kapcsán is ismerhetsz, de főleg a Gire lehet az, amiről be kell hogy ugorjon a magát komponistaként jellemző, makói zenész. Mára már skóciai lakhellyel rendelkező, francia kiadónál nyomuló, hatodik sorlemezét kiadó muzsikus egy újabb atmoszférikus black metal lemezzel jelentkezett.

Számomra Adamik Misi kollégám hívta fel a figyelmemet a Sgùrr című lemezre. Külön köszönet érte, a nyugaton ragadt harcostársuknak. Kiváló találat, pont egy ilyen avantgarde őrületre volt most szükségem. Amire viszont mindenképpen fel kell hívni minden leendő hallgató figyelmét, az az, hogy ide nagyfokú nyitottságra lesz szükség. Nagyon nehéz, többrétegű, mély érzéseket felszakító anyagról van szó. Ne klasszikus black metalra gondolj, inkább csak vesd bele magad a kalandba.

clutch - psychic warfare

Nem is tudom, honnan kezdjem. Neil Fallon és csapata a Clutch előző, Earth Rocker című lemezével igen nagy hatást gyakorolt rám. Ennek nyomán előkerestem, az amúgy perceken belül 25 éves banda, 2004-s Blast Tyrant című anyagát, amiről mindenki szuperlatívuszokban értekezett(ik). Nem mondom, hogy rossz a Blast, de nekem az Earth Rocker jobban bejött. (bár elsőre azért kicsit utáltam)

Aztán pár hete kezembe vettem a Psychic Warfare című új anyagot és dobtam egy újabb hátast. Pedig a stoner nekem csak egy sajtótermék, a hard rock kifejezés jobban tetszik, de nehezen értelmezhető napjainkban. Erre tessék! Van, akinek mégiscsak sikerül megfogalmazni, méghozzá érthető módon.

barbears - enter the bear

A srácok megkeresésére és Király András komám unszolására (fordított volt az időrendi sorrend) végre vettem a „fáradságot” és meghallgattam a Barbears bemutatkozó nagylemezét. És mit találtam a Vári által fémjelzett, Black Hole Soundban rögzített, kiváló hangzású anyagon? Egy szédületesen masszív, földbe döngölő, perfekt muzsikát. Kapcsolhattam volna kicsit hamarabb is, de ami késik nem múlik.

További motiváció volt még, mikor megtudtam szinte földim a társaság. Szeged napfényes városából érkeztek a medvék, és csapnak úgy pofán végletekig tökéletes zenéjükkel, hogy még mindig szédülök. Pedig harmadik napja nyúzom már a hanganyagot. Ha röviden kellene jellemeznem az egész mutatványt, csak annyit írnék, hogy a lehető leghelyesebb útra léptek a srácok, csak így tovább! De nézzük azért ettől részletesebben az Enter The Bear címre keresztelt lemezt.

perihelion - zeng

A minap a kezembe akadt a Perihelion „debütáló”, Zeng című anyaga. Alapvetően furcsának találtam, hogy egy black/death metal alapokon nyugvó, több tagcserét kihordott, nevet változtató banda, hogy kerülhet egy nem túl nagy, de mégis végtelenül profi francia kiadó kegyeibe?! Tudván, hogy Vasvári Gyula társulata echte debreceni, mindenképpen meglepőnek találtam a párosítást. Aztán meghallgattam a külsőre is vérprofi lemezt, és leesett az álam.

Nagyon kevés maradt itt már a fent említett, sötét metalból. Bár a tavalyi Nap fele néz című EP bőven tartogatott meglepetéseket, ekkora sokkhatást nem vártam. Igazán művészi, kiemelkedő szövegvilággal operáló, elszállós, világűrbe meredő, komoly utazás ez. Valahol Grandpierre Attila VHK-ja és a kamaszkorom mezőtúri laktanyafesztiváljai ugrottak be egyből. Szédületes volt a hatás elsőre, majd többet hallgatva a felvételt ez az érzés szépen vad nosztalgiává erősödött.

ozone mama - sonic glory

Igyekeztem úgy megírni ezt a kritikát, hogy a lehető legkevesebbet olvasok mások által megfogalmazott véleményeket. Sok esetben szükségem van arra, hogy a nagy egész elmozdítson valamerre, de ebben az esetben azt szerettem volna, ha tisztán a saját megérzéseimre hagyatkozom. Hiszen az Ozone Mama egy olyan lüktető, lehengerlő zenekar, amely képes önállóan robbantani, letépni vagy egyszerűen csak a saját légkörét megteremteni.

Hála az égnek, hogy kis országunkban még felnőnek ilyen bandák. A nagy öregek lassan elfáradnak, és igazán nem is voltak túl erősek, viszont az ifjúság táplál bennem némi reményt. Mégiscsak születhet olyan, amit európai mércével mérve is lehet értékelni. Na, pont ilyen lett az Ozone Mama friss, Sonic Glory című lemeze. Lüktet, tarol, elvarázsol. Imádom az ilyet.

grave pleasures - dreamcrash

Volt 2013 végén egy lemez, ami sok szinten tarolt mindent. Emlékeztek még a Beastmilk – Climax című anyagára? Ha bármennyire is érdekelt valaha a dark-wave, vagy a post-punk, akkor imádtad azt a lemezt, ahogy én szintén nagyon pozitívan emlékeztem meg róluk itt. Szépen csorgott az idő, a finn banda fuzionált, némileg alakot és nevet váltott, majd a minap előjött az új felvételével.

Grave Pleasures névre keresztelt új csapat első lemezének címe Dreamcrash. De ez az egész dolog nyugodtan tekinthető a Beastmilk folytatásának. Dobos, gitáros balra el, új, nagyobb kiadó érdeklődés, majd itt a lemez. Sajnos az északiak is emberek és nyilván hatással volt rájuk első/előző lemezük sikere, mert ez a mostani messze elmarad attól a katarzistól, amit a Climax akkor, azon a ködös tavaszon okozott nekem.

omen - huszonöt év

Itt van előttem az Omen zenekar új, jubileumi nagylemeze a 25 év. Szeptember óta hallgatom, sőt a 'szilvanapon még egy igen jóra sikerült koncertet is elcsíptem. Nagyjából akkor léptem ki a zenekar bármilyen jellegű követéséből, amikor Oki került a vokálba. Azt akkoriban nem tudtam megbocsájtani, pedig Nagyfi 'gépes múltja miatt mindig érdekes gitárosnak tartottam. De mint tudjuk semmi nem tart örökké!

Kis városom őszi csúcsprogramján, rock-metal vonalon idén Omenre futotta, így ellátogattam pár komámmal a koncertre. Tetszett, amit hallottam. Pár napra rá jelent meg a lemez, megszereztem, hallgatom. Ez már kevésbé tetszik. Pontosabban számolatlan fogós és igazán fogós zenei témát hallok, de az ének nekem nagyon ripacskodó, a szövegekről meg nem óhajtok semmit írni.

seedy jeezus - seedy jeezus

A Seedy Jeezus egy ausztráliai rock banda, amit a mai nyelvjárás stonernek titulál. De semmi modern recsegésről nincs itt szó, egyszerű, elszállós, a hetvenes éveket idéző pszichedelikus rockról annál inkább. A csapat 2013-ban kezdett koncertezni, és idén márciusban jött elő a cím nélküli első lemezével. Amelyet európai turné is követett. Idén nyáron akkorát taroltak a srácok Németországtól a Brit szigetekig, ahogy azt ausztrál csapat már nagyon régen csinálta. A magukkal hozott összes korongjukat el is adták, sőt hazafelé egy holland kiadó újra gondozásba vette a felvételt. Ebből jutott nekem is egy példány.

Amit ezen a lemezen hallasz az nem világmegváltás, nem is spanyolviasz. Egyszerűen, alázattal megközelített 70-s évekbeli, ősi, elszállós „űrrock”. Ez persze az egyediséget némiképpen öli, de ezeknek a szőrös fickóknak mégis sikerült valami olyan ízzel tölteni a ma nagy divatnak örvendő stoner muzsikát, amire véleményem szerint nem sokan képesek. Pedig hányan-de hányan próbálkoznak.

slayer - repentless

Jöjjön hát a Slayer kritika, melynek nem is lehetne más az alcíme, mint „van élet a halál után”! Ígérem nem fogok sablonosabbnál-sablonosabb közhelyeket puffogtatni, de nagyon nehéz lesz mindezt elkerülni. Az elmúlt hat évben csöndben széthulló thrash fenevad olyan anyaggal baszta ránk az ajtót, amit szerintem kevesen vártak. Egyrészt a szörnyű tragédia másrészt az emberi hülyeségen alapuló, személyeskedésig mélyülő Lombardo ügy miatt. Ki remélte, hogy ennyire erős marad a félslayer? Én személy szerint semmiképp.

Azt gondoltam, hogy Hanneman gitárstílusa pótolhatatlan lesz, illetve azt is, hogy Lombardo kreatívan agresszív dobtémái megint csak betölthetetlen űrt hagynak maguk után. Ezzel szemben tessék meghallgatni a Repentless címre keresztelt új felvételt. Le fog szakadni a fejetek, nyugodjatok meg! Kerry King tartósította magát, és úgy „döntött”, hogy ő írja majd az egész lemezt. Volt már hasonló az elmúlt tíz stúdióanyag közül, de ennyire egyértelműen King nem vállalt magára egyetlen Slayer lemezt sem.

iron maiden - the book of souls

Hogy miképpen lehet helyesen „kritizálni” egy Iron Maiden elnevezésű, negyven éves nagyágyút, azt én nem tudom. Előre bocsájtom, hogy nehezen tudom visszafogni magam a The Book Of Souls kapcsán, így valószínűleg az első mondatomban megfogalmazott felvetésre a válasz, hogy sehogy. Ettől függetlenül mindenképpen szerettem volna megosztani véleményem az angol heavy metal óriás új, monumentális albumáról.

A történethez hozzá tartozik még annyi, hogy nem voltam soha egy kifejezetten nagy Iron Maiden rajongó. Sőt, a Dickinsonos újraegyesülésig távolról figyeltem csak a csapatot. De amit nekem a Brave New World adott, azt nagyon kevés korong tudja felülmúlni. Talán egy újabb Iron Maiden lemeznek sikerül? Erre majd az idő megadja a választ, de annyi szent, hogy idén ez a felvétel visz mindent, tarol, mint a royal flush!Örömmel olvasom egyébiránt a nemzetközi és hazai sajtóban, hogy a modern kori Iron Maiden alkotások közül még a legkonzervatívabb rajongók is a legjobb korongnak tartják az új anyagot.

tribulation - the children of the night

Hosszabbra nyúlt nyári szünet után feltorlódtak az anyagok itt az asztalomon. Először Lemmyék, majd az Iron Maiden, holnap már a Slayer vagy épp a Nile aktuális lemezei mind várják a kritikát. De én így az őszi dömping bemelegítéseként, talán meglepetésre egy svéd death metal bandával nyitok.

A nevük Tribulation, tíz éves aktivitás, harmadik sorlemez. Nem kell megijedni, nem klasszikus death metal az, amit az igazán tehetséges skandinávok nyomatnak, inkább ennek a szélsőséges műfajnak egy progresszívebb, megújítóbb változata. Ha szereted az érdekes, nem mindennapi zenéket, zenei megoldásokat, akkor ezt az anyagot kötelező lesz meghallgatnod.

the atomic bitchwax - gravitron

Kicsit lassan barátkozom ezzel a nyakunkba szakadt stoner vonallal. Értem én mi benne a jó, és az alapul szolgáló 70’s, 80’s évekbeli hard rock kedves a fülemnek. De szükségem van olyan albumokra a totális megvilágosodás felé vezető úton, mint a The Atomic Bitchwax legújabb anyaga, a Gravitron. Egy kedves ismerősöm nyomta a kezembe, „ezt hallgasd meg b*zd meg, mindent fogsz érteni!”. Hát jó, meghallgattam.

És milyen jól tettem. Hiszen a TAB hatodik lemeze üt, mint a kidobó legény pirkadatkor. Tíz olyan tökös nóta került erre az éret lemezre, ami számomra egytől-egyig fogós, vagány, nem túljátszott és egészen egyszerűen rock zene! Egy helyen olvastam, hogy desert rock, de az micsoda? Chris Koznik énekes-basszeros-főnök biztosan elhúzná a szemöldökét, ha holmiféle süteményes jelzővel illetnék bátor csapatát.

impellitteri - venom

Nem vagyok egy klasszikus heavy metal rajongó, de nyilván a jobb előadók engem is megfogtak annak idején. Bírom az ízes szólókat, tetszenek a dalszerkezetek, de általában az énekes vinnyogásai szoktak távol tartani a műfajtól. Amit viszont nemrégiben találtam, az annyira profi gitáros munka, hogy felőlem Oki is énekelhetné a szövegeket, akkor is meghallgatnám párszor. Emberünk neve Chris Impellitteri. Bevallom férfiasan, a fickó számomra teljesen ismeretlen volt, eddig. De amit az új, Venom című lemezén hallottam, gyorsan motivált, hogy visszakeressem életpályát.

Egy méltatlanul háttérben tartott, kevés helyen ismert „gitár fenoménról” van szó. Az hogy szólói kuriózumok, az még rendben, de hogy dalszerzőként is ennyire profi azt nem gondoltam volna. Gondolok itt főleg arra, hogy saját nimbuszát nem helyezi túlságosan előre, nem arról szólnak a dalok, hogy „nézd, én mekkora gitáros vagyok”, hanem valóban dalok, olyan gitártémákkal, amiket ritkán hall az ember.

kamchatka - long road made of gold

A Kamchatka névre keresztelt svéd trió nem tétlenkedik. A tavalyi évben megjelent lemezük folytatásaként a nyár forró pillanataiban megjelentette új, hatodik sorlemezét. Fülbemászó, hatvanas-hetvenes évekbeli hard rock zenéjük tiszta felüdülés ebben a rekkenő hőségben. Country elemek, dögös gitárszólók, lendületes dalok és egy-két kiemelkedően dallamos sláger (például a Rain, személyes kedvenc) is helyet kapott a Long Road Made Of Gold című lemezen.

Ami a 70’s években simán hard rock, vagy blues rock néven ismert műfaj volt, a mai időkre némi mű recsegéssel stonerré vált. Ez nekem picit érdekes, de majdnem mindegy hogyan definiálnak egy műfajt, ha a zene tetszik, amit hallasz. A Kamchatka esetében nagyon tetszik, szóval nevezzétek ahogy akarjátok. Ezek a svéd fickók kellemes perceket okoznak egy ilyen tarhonyaszárító hőségben.

between the buried and me - coma ecliptic

Talán hibát követek el, amikor ezt a kritikát megfogalmazom. De szögezzük le az elején, nem is feltétlen kritika lesz ez, inkább egy privát vélemény. Szóval semmi sértődés, semmi mutogatás, hogy minek. Úgy éreztem, hosszas dilemmázás után véleményt formálok erről a modern dologról. Az előadót nemes egyszerűséggel Between The Buried And Me névre keresztelték. Most ezt hagyjuk, lemezük címe pedig Coma Ecliptic.

Ez az egész dolog egy kifejezetten újszerű megközelítése a metal zenének. Ráadásul egy olyan korongon, ahol a történet végig fut minden számon. Szóval egy komplett sztorit mesélnek el nekünk a fiúk, a maguk módján. A minimum, hogy betegek a srácok. Aztán majd szépen mindenki maga eldönti, mire jó ez a lemez. Ami egyébként bőven tartalmaz kiváló gitárfutamokat, hörgést, magas férfi vokált, ügyes dobtémákat, de ugyanilyen arányban találsz majd zongorát, számolatlan szintetikus, gépies effektet és jó pár olyan dolgot, amit én semmiképpen nem részesítenék előnyben.

high on fire - luminiferous

Mond neked valamit a High On Fire név? Nem. Elég baj, pedig két igen komoly nyomot is hagytak már kis hazánkban. 2003-ban egy Mastodon koncert teljes értékű vendégeként vertek szét egy szórakozóhelyet Gödöllőn, de 2010-ben a Metallica előtt is megcsodálhattad őket a Puskásban. Talán inkább nézzük zenei oldalról. A Mastodon párhuzam megjelenésben, őrületben mutatkozik, ezen kívül fogsz találni korai Sabbathot és jó pár Motörhead felütést is a muzsikában. Matt Pike és csapata mindezt olyan formán gyúrja önálló, jellegzetes, feledhetetlen muzsikává, aminek messze földön nincsen párja.

Nem viccelek, agyon fog verni a Luminiferous-ra keresztelt új lemez. Mindenképpen hallgasd meg, ha az első bekezdésben felsorolt bandák valamelyikét egy kicsit is csíped. Pike ősi orgánuma mindent visz, talán hasonlít Lemmy hangjához, de azért itt egy kicsivel összetettebb énekest találunk. Aztán a mesebeli szólók megint csak kapnak egy csillagos ötöst, és ha még hozzáteszem, hogy a felállás egygitáros, akkor mit mondasz?

goatsnake - black age blues

Pár hete visszalapoztam a világháló nagy újságjaiban és a májusi lemez megjelenéseket böngészgettem. Nehogy lemaradjak valami érdekességről, erre mit találok szépen hátul a sor végén, Goatsnake! Bár hivatalosan soha nem oszlatta fel szupergrupját Greg Anderson, de ez akkor is derült égből villámcsapásként ért, hiszen a társaság az ezredforduló éveiben aktívak voltak ugyan, de azóta egy halvány EP és semmi más. Mondom ez csak valami vicc lehet, de ez apukám kurvára nem vicc! Itt az új Kecskekígyó lemez, sorban a harmadik!

Mielőtt belevettettem volna magam a Black Age Blues címre keresztelt új anyag nótáiba, gyorsan visszakerestem a két előző, közel tizenöt éves lemezeket. Frissítettem a memóriám. Felesleges volt, olyan elemi erő van az új lemezen, hogy lesöpör mindent, amit várhattál a fasziktól. Kérem szépen ez egy továbbgondolt doom. Lepuhulva, sok helyen igenis blues elemekkel operálva, női háttérénekkel töltve és agyonnyomva egy annyira zsíros gitárral, mint egy tűzhely valamelyik elhagyatott kínai büfében. Döbbenetesen profi.

band of spice - economic dancer

Christian Sjöstrand neve sokak számára ismerős lehet, főleg a Spiritual Beggars illetve a Kayser énekeseként nyújtott kiemelkedő teljesítménye miatt. „Spice” pályája csúcsán átbukva már bátran próbálkozik kellemesebb, fülbemászóbb témákkal is. Nem mintha a Spiritual B. ne lett volna dallamos, de itt most egy ízig-vérig hard rock lemezről van szó. Hammond orgona, recsegős, vagány szólók, közérthető mondanivaló és profi előadásmód.

A csapat neve egyébként, nemes egyszerűséggel Band of Spice. Nem kell ezt túlvariálni, jöttek a haverok, aztán nyomunk egy végtelen örömzenélést. Sikerült is, második sorlemezük olyan fényes, csillogós, lendületes hard rock lett, aminek párja nem igen van a mai felhozatalban. Semmi külsőség, bőrdzseki, kócos séró, vagány ritmusok, hagy szóljon!

sorcerer - in the shadow of the inverted cross

Van egy banda, aki 1988-ban alakult és első nagylemezét idén tavasszal adta ki. Ez már alapból is érdekes kellene, hogy legyen. Ha hozzáveszem, hogy heavy metalos elemekkel keverik a doom zene lüktetését, akkor tovább növelem sokakban a vonzalmat. Persze ezalatt a rengeteg év alatt a csapat nem volt aktív, két demót követően feloszlottak és más irányba fordultak a srácok. Viszont mára úgy találták helyesnek a svéd Sorcerer tagjai, hogy egy teljes értékű nagylemezzel bújnak elő az igazán felhígult metal színtéren. Milyen jól tették.

Johnny Hagel bőgős, alapító tag számolatlan zenekart megjárva talált vissza gyökereihez. Maga mellé szólította a Therion-os Kristian Niemannt, hogy felvegyék az In The Shadow Of The Inverted Cross-t. A dallamos ének felelőse Anders Egberg, aki több kevésbé ismert formációban bizonyította kiváló énekesi képességeit az évek során. Így ez a sokat látott három zenész és még pár hobbimuzsikus rögzítette az idei év egyik legmeglepőbb anyagát. De nézzük, mit is találsz majd a korongon.

paradise lost - the plague within

Halifax egyik legnagyobb áldása a Paradise Lost új lemezzel jelentkezett a hónap első napján. Naprakészen vártam az anyagot, vérbeli, kilencvenes évekbeli doomot ígértek a srácok, és nem okoztak csalódást. Persze tudom, több utat bejárt a hosszú évek alatt ez a zenekar is, lehet őket sok mindenért nem szeretni, viszont az új lemezt mindenképpen hallgasd meg, mert meglehetősen profi munkával rukkoltak elő az angol óriások.

A The Plague Within címmel ellátott nagylemez már a 14. a sorban. Valószínűleg a hangzásban és a megszólalásban kivetnivalót senki nem fog találni. Hangszeres tudás maximális, de azt hiszem ezt a dolgot egy ilyen zenekartól, aki 88’ óta együtt zenél nem is kell kiemelni. (leszámítva ugye a dobost, akiből már a negyediket fogyasztják a srácok) Viszont a stílus valóban az lett, amit ígértek. A sabbatihista riffek sokasága hömpölyög egymás után, olyan súlyos döngöléssel párosítva, hogy a hideg futkos a hátamon hallgatás közben.

philm - fire from the evening sun

Dave Lombardot nyilván nem kell bemutatnom senkinek. A Slayer ex-dobosa Philm néven már pár éve próbálkozik, de amióta a trash óriással szakítottak, kiemelt szerepet kap az eddigi mellékvágány. Sok zenész járja a Dave által választott utat, és saját stílusán túl próbálgat egyéb, változatosabb zenei projekteket. Gondolom a begyepesedés elkerülése miatt. Viszont esetünkben a szakítás után egyértelműen első számú, önmegvalósítássá vált a Philm. Aminek egyrészt én nagyon örülök, másrészt némi sértődöttséget is érzek a Fire from the Evening Sun címre keresztelt második korongon.

De maradjunk a kézzel fogható dolgoknál, és ne kezdjünk innen, Közép-Európából belegondolni többlet információkat az általunk ismerhetetlen szituációkban. Ahogy ez a lemez kezdődik, rögvest leválasztja a divatarcokat, ha az első szám lüktetése hidegen hagy, vagy visszataszít, nehezen hiszem, hogy örömet lelsz a maradék háromnegyed órában. Nyilván lesznek kivételek, de ahogy a Train robban, úgy kevés dolog kezdődik.

faith no more - sol invictus

Eljött az ideje, hogy több nap folyamatos hallgatás után megformáljam véleményemet az új Faith No More lemezről. Nem lesz egyszerű menet, hiszen sikerült az öregedő srácoknak egy tökéletesen megosztó anyaggal előbújni közel húsz év hallgatás után. Persze nem ismeri a FNM-t, aki ezen egy picit is meglepődik, hiszem a csapatra mindig a határok átlépése, a műfajok összemosása és a polgárok kifejezett pukkasztása volt a legjellemzőbb. Erről az útról nyugdíj előtt sem voltak hajlandóak letérni.

És milyen jól is teszik. Számomra pont olyan lett ez a lemez, amilyennek nagyjából elképzeltem. Bár 18 év kihagyás után az ember igen nehezen tud bármit is elképzelni, de valahogy erre számítottam. Egy kis alibire, egy kis biztonsági játékra, pont annyira tökéletesen felismerhető hangvételre és talán pont ennyire nyugodt kicsengésre, mint amit ettől a Sol Invictus-tól megkaptam.

burning full throttle - traveler

Régen hallottam ilyen profin előadott, ízig-vérig stoner muzsikát, mint amit a kőbányai Burning Full Throttle nyomat. Kérem szépen, 2015 tavaszára bátran kijelenthetjük, feléledt a magyar rock-metal közösség. Számolatlan, jobbnál-jobb formáció bukkan elő, kap egyre nagyobb teret és ez igencsak jól van így. Ékes példája ennek a második lemezével napokban jelentkező BFT. Recsegős, ropogós, poros és a végletekig őszinte lett a Traveler címre keresztelt korong. Köszönet érte.

De nézzük is, mire számíthat a kedves hallgató. Kicsivel több, mint fél óra repülés. Száguldás az országúton, egy véletlenszerű, kiszámíthatatlan cél felé. Lesz minden, aminek ilyen esetben lenni kell, varázslatos gitárfutamok, szög egyszerű dobtémák, hegyes basszus és egy nehezen körülírható ének. Ami annyira ráillik erre a vadorzó módjára vibráló muzsikára, hogy nehéz lenne jobbat elképzelni. Teli találat, azt kell, hogy mondjam.

acid king - middle of nowhere center of everywhere

Az Acid King egy amerikai stoner/doom banda, akik már több mint húsz éve nyomulnak. 1993-ban jelentek meg San Franciscoban, azóta is töretlenül dúrodva ebben a mára egyre népszerűbb műfajban. Persze húsz évvel ezelőtt még sokan nevettek rajtuk, hogy az Iommi féle riffekre épülő, kiváló női énekkel megáldott társaság mégis mit szeretne. A napokban megjelent nyolcadik stúdiólemezükön, pont úgy, ahogy az előzőkön is megválaszolják ezt a kérdést. Egyedi hangzásban, lehetetlen lassúsággal ledarálni a fejed, vagy éppen elrepíteni távoli világokba. Röviden ennyi, amit kínál a „méregkirály”.

Olyan nagy elődök nyomdokaiba léptek húsz évvel ezelőtt, mint a Sabbath, vagy épp a műfaj underground óriása, a Saint Vitus. Ha bírtad ezeket a zenéket valaha is egy picit, itt a lehetőség egy újszerű hangvétel megismerésére. Persze túl sok megújulás, újdonság nem lesz ezen a lemezen sem, hiszen hűek elődeikhez, viszont egyedi ízük mindenképpen van, ami miatt érdemesek a megismerésre.

arcturus - arcturian

Nem vagyok nagy avantgarde-metal rajongó, sőt sok esetben a víz ver, amikor meghallom a műfaj kiemelkedő bandáit. Ettől függetlenül az igazán profi, nagy múltú bandák anyagait rendre meghallgatom, hogy el tudjam dönteni, ez még mindig nem érdekel egy cseppet sem. Aztán valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kezembe akadt az Arcturus új felvétele. Mondom miért is ne, száz éve inaktív, de a műfaj legnagyobbjai között nyílván tartott banda lemeze megér egy próbát.

Leszögezem már az elején, senkit nem szeretnék megbántani, számomra távoli ez a stílus, a színpadi megjelenéstől a kiemelten használt elektronikai eszközökig minden olyan, mintha valami ócska vándorcirkusz középszar produkcióját látnám. Ettől függetlenül, amit az Arcturus mutatott merőben eltér ettől és mindenképpen kiemelkedően profi dolog. Köszönöm az élményt, még akkor is, ha nem lesz sem a kedvenc zenekarom, sem a kedvenc műfajom továbbra sem ez a történet.

angelus apatrida - hidden evolution

Angelus Apatrida, mond neked valamit ez a név? Nem. Pedig egy meglehetősen vagány, tizenöt éves, spanyol trash bandáról van szó. Több helyen aposztrofálták őket úgy, hogyha nem ismered az AA-t, akkor túl sokat nem tudsz az újhullásom trashről. Én nem fogalmaznék ennyire szélsőségesen, viszont az tény, hogy az utolsó lemezük, a Hidden Evolution kifejezetten jól sikerült. Persze a műfaj keretei adottak, szóval semmi „spanyol viasz”, de legalább íze van.

Legfőbb hatásoknak a srácok a Megadethet és a Testamentet jelölik szívesen, hallatszik is bőven a muzsikán. Persze nem lehet minden trasher Metallica rajongó, sőt! Kiváló dalszerzők a srácok, magas hangszeres tudásuk elvitathatatlan és ez a két dolog bőven kiemeli őket a tomboló retro hullám silányabbnál silányabb trash bandái közül.  Tekernek, darálnak, ötletesek a számok, mit kívánhat még az ember 2015-ben egy metal lemeztől?

torche - restarter

Hogy mi is valójában a Torche? Nehéz lenne megmondani. Tíz éves pályafutásuk alatt négy stúdióanyaggal rukkoltak elő. Az elején kiköpött Melvins volt az egész, majd egyfajta dallamos sludget próbáltak gyártani a fiúk, ami igencsak fülbemászóra sikerült, viszont távolodott nagyon a metal szintérről. Majd jött nemrég a negyedik, Restarter nevezetű lemez, ami nevéből is adódóan valami újabb irány. Hogy mi is pontosan, nehéz lenne megmondani.

Steve Brooks és barátai nagyon megharagudhattak valakire vagy valamire, mert ennyire dühös még sosem volt a Torche. Mostanra újra kihallatszanak azok a mocsári elemek, amivel a Down féle modern-metal bandák operálnak. Viszont a popos dallamvezetések sem tűntek el teljesen. Hogy ez milyen lehet együtt? Hallgasd meg ezt a lemezt és rájössz.

skulld - skulld

Igazán nagy öröm számomra, ha újabb és újabb sludge/doom bandákkal ismerkedhetek meg, pláne ha magyar srácok tolják értékelhetően ezt a szívemnek kedves műfajt. Az pedig külön hab a tortán, hogy Tiszán erről is léteznek említésre méltó formációk. Ilyen például a '14 karácsonyán debütáló Skulld zenekar is, melynek alakulási pontja Szentkirály.

A kezemben tartott, öt számos bemutatkozó EP igazán erősre sikerült. Zeneileg kiemelkedően ötletes, ének téren még fejlődésre váró hanganyag lett! A felvételek Kiskunfélegyházán készültek, a hangzás minősége példaértékű, bárcsak minden bemutatkozó EP így szólna. Számomra kellemes meglepetés, amit a srácoktól hallok. Öröm beszámolni az ilyen és hasonló magyar kezdeményezésekről. Na de nézzük, mit találunk a lemezen.

lumberjack commando - the heritage

A Lumberjack Commando (micsoda név!) egy olyan zenekar, aki számomra igen kedves muzsikát játszik. Magyarországon egyre többen próbálkoznak ezzel a stoner/doom vonallal, szerencsére egyre jobb minőségben. Kiváló példája ennek a nagykanizsai csapat. Gyorsan megemelem előttük a kalapom, majd leírom véleményem második EP-jükről, ami január végén látta meg a napvilágot, The Heritage címmel!

A felvételt Szegeden Vári Gábor segítségével rögzítették. Ez röviden és tömören garancia a kiváló hangzásra. Természetesen most sem kell csalódni a producer munkásságában, csillagos ötös. Az új EP valamivel döngölősebb, keményebb lett, mint a bemutatkozó korong, de ezzel engem megnyertek maguknak. A már-már doomos megszólalás mindig örömmel tölti el a szívem. Még sok ilyet, ha kérhetem.

code - mut

Nem gondoltam volna, hogy a Code ott lesz azon zenekarok között, akik második posztot is érdemelnek majd a blogon. Pedig a brit-norvég black metal zenekar olyan érdekes változásokon megy keresztül, hogy nem hagyhattam szó nélkül a Mut című, új lemezüket. Annak idején rendesen megdicsértem az Augur Nox-ot, főleg az ének miatt, de kapott piros pontot a zenei megoldások repertoárja is.

Mit mondhatnék most, az új, Mut merőben eltér a két évvel ezelőtti anyagtól. Ráadásul már olyan messze fordultak a black metal vonaltól, hogy aki ezt a lemezt veszi először a kezébe, kinevet, mikor és hogyan lehetett ez a mára már csak brit tagokat jegyző banda black metal?! Pedig az volt, nyugodtan keresd vissza az első stúdió lemezt. Mostanra inkább progresszív rock-metalt játszó csapat legerősebb fegyver továbbra is az ének. Wacian nevezetű fiatal arc kiemelkedően bánik a hangjával, és nagyjából ezzel menti meg a teljes bukástól az anyagot.

moonspell - extinct

Nem vagyok egy dark rajongó, sőt kifejezettem viccesnek találom sok esetben a sminkelt férfiakat a színpadon. De Axl Rose is meglehetősen vicces volt a színpadon száz meg száz jelmezével, így kizáró oknak semmiképpen sem tekinthetek erre a fintoromra. Hogy jön ez ide? Konkrétan úgy, hogy a Moonspeel 25 év munkásság után, új kiadóval egy olyan bitang dark lemezzel bújt elő, amitől leesett az álam.

Az egész hangzás, a zenei ötletek, a műfaj minden elemének kiaknázása valami olyan hatást kelt számomra, mintha a „nagy öregek” megpróbálták volna megmutatni a félig-meddig halott állapotban lévő konkurenciáknak, hogy bizony lehet így is csinálni. Mindenképpen eltalálták, és az egész lemez teljesen egyben van, bárki számára élvezhető lesz.

kalapács - enigma

A blog történetének egyik legmegosztóbb posztja lesz ez. Nem vitás. Hiszen amellett, hogy Kalapács Józsi az ország egyik legértékesebb férfi énekhangja, munkássága mára sokak szemében kevésbé elismert. Hogy ennek mi az oka, nem fejtegetném. Viszont számomra egyértelműen a gyermekkorom útkeresésének oszlopos tagja. Amikor édesapám az aktuális Süsü a sárkány kazetta helyett, véletlenül az akkor friss, Éjszakai Bevetést hozta haza a megboldogult lemezboltból, anyám arca feledhetetlen volt. De az érzés is, ami akkor engem megtöltött. Azóta is az egyik kedvenc lemezem ez a Pokolgép őskorából.

Józsi azóta is aktív, hála istennek. Számolatlan produkcióban jeleskedett már, de talán legerősebben a saját nevével fémjelzet, évtizedek óta ugyanabban a felállásban nyomuló, Kalapács együttes ügyét képviseli. Igazán sok figyelmet a nemzeti érzésű lemezekig voltam hajlandó fordítani az munkásságukra. Viszont ez az új Enigma elnevezésű anyagon szerencsére teljesen eltűnt. Nincsenek kardok, szittyák, tegezek, csak ős heavy metal és az az énekhang, amitől a ami napig libabőrős leszek. Nehéz lesz nem szuperlatívuszokban értékelni a sorlemezt, de megteszek majd mindent.

moby dick - földi pokol

Smici és a Moby Dick a magyar trash metal szent tehene. Nehéz róla objektív képet alkotni, főleg úgy, hogy a kezdeti időkben nagy segítséget nyújtottak a helyes útra térésemben. Sőt életem első koncertélménye is egy Moby Dick buli volt, valamikor a kilencvenes évek közepén. Szép. És akkor novemberben, a frontember 50. születésnapját követően jött a Földi Pokolnak keresztel új anyag. Ráadásul egy kiemelkedő minőségű csomagban, koncert DVD melléklettel, kiváló anyagokkal borítva. Még szebb, gondoltam magamban!

Aztán elkezdtem hallgatni a lemezt, még bőven karácsony előtt. Nyilván túl nagy meglepetéseket nem vártam a csapattól. Keményen, őszintén nyomatják a jól bevált elemeket, próbálnak a magyar trash zászlóshajója maradni, sikeresen. Más kérdés, hogy ez a műfaj honi alkotóira nézve kritika, vagy Smiciéknek dicséret. Döntse el mindenki maga.

kxm - kxm

KXM néven lassan egy éve megjelent egy lemez. Szupergrupp a javából, Doug Pinnick, George Lynch és Ray Luzier. A nevek ismerősek lehetnek, külön nem is részletezném a zenészek múltját, koncentráljunk inkább erre a 2014-s év végi listákon kiemelt helyet betöltő, a banda nevével megegyező című, első anyagukra. Több hónapja tologatom, hallgatom, kiolvastam minden sajtómegjelenést velük kapcsolatban, de továbbra sem találom azt a mámorító zsenialitást, amit számos újságíró összehord a hallottak kapcsán.

Nyilván velem van a gond, ezt nem is vitatom. Tetszik az énekhang, nagyon profi a fickó, kár lenne tagadni. Jól kihallani a Korn dobosának egyedi játékát, számos esetben megdöbbentő, a kellemes meglepetések határáig cifra ritmusai sok esetben nagyon tetszenek. Mégis az egész valami olyasmi, mint az amerikai, rágógumi zabáló, gyagya közönségnek készített vattacukor, több helyen szarrá torzítva.

beardfish - +4626 confortzone

Svédországban manapság nagy divatja van az elszállós, progresszív rockzenének. Valahogy ebbe az irányba terelték a lenyugvó stoner vonalakat. Nagyon helyesen. Mindig is többre tartottam ezeket az összetettebb muzsikákat, a csattogós, primitív stoner fosnál. Nézzük hát 2015 első ilyen hangvételű anyagát, a Beardfishtől. Igen, szakálas hal. Micsoda névválasztás, nemde?

Picivel több, mint tíz éves a banda, minden tekintetben megbízható felállásuk sokadik stúdiólemezének címe: +4626-COMFORTZONE. Legalább annyira frappáns, mint az egész társaság elnevezése. Számomra nehezen indult ez az anyag. Nem teljesen értettem, mit akarnak ezzel az igencsak antik muzsikával a srácok. Tökig nyomva Hammond orgonával, kevésbé kimagasló énekteljesítménnyel, és mélyen hátranyomott gitárokkal. Egészen furcsa, meglehetősen távoli volt nekem ez az egész. Valami olyasmi ugrott róla be elsőre, mintha Robbie Williamset felkérték volna egy modern Jézus Krisztus Szupersztár eléneklésére.

rival sons - great western valkyrie

Nagyon kellemes meglepetésre bukkantam a minap. A Rival Sons elnevezésű amerikai banda 2014-ben úgy játssza az elszállós rockzenét, mint ahogy tette a Led Zeppelin a hetvenes években. Mondom király, pont ez kell nekem. Hiszen a Sabbath mellett a „léghajó” az, ami leginkább közel áll a szívemhez az antik cuccok közül. Elmélyültem hát a srácok munkásságában, négy lemez, lassan tíz éves fennállás, több európai buli, szép sikerek. Jó lesz.

Az előző három lemez két dologban erős, az első kettő hozza az ősrockot. Nincs mellé duma, teljes mellszélességgel bevállalják azt, amit ők szeretnek. Totális Zeppelin az egész. A harmadik lemez már valamivel kísérletezgetőbb, talán iránykeresés, vagy valami olyasmi, amikor rájöttek, kár lenne telibe másolni a múltat. A negyedik korong, amiről ez a bejegyzés szól, az pedig már egy kiforrottabb, összetettebb anyag. Jól mérhető a srácok fejlődés, a zenei érés, és talán az irány is, ahova egy ilyen banda tarthat ma.

truckfighters - universe

Többszörösen megkövetem magam. Ez a lemez lassan egy éve a piacon van, és én miért csak pár hete találtam rá? Második gond: hogyan lehet az, hogy bár a stoner igazából hidegen hagy, egy ilyen hard rock elemekkel apelláló, tökös stonert játszó, svéd bandát csak most kell megismernem? Azt hiszem egy jókora fekete pontot beírhatok magamnak, de nézzük miért is ez a nagy önmarcangolás.

Truckfighters, mond nektek ez a név valamit? Remélem, rajtam kívül azért van olyan olvasó, aki hallotta már ezt a triót. Számomra teljesen új, és az Universe névre keresztelt, egyértelműen legerősebb felvételükkel robbantak be apró szürkeállományomba. Köszönet érte. Vajon miért nem ilyen az összes amerikai stoner banda? Talán azért, mert ezek a svéd fickók jobb zenészek az összesnél? Vagy energetikusabbak bármelyik amerikai próbálkozásnál? Fene tudja, de ha szeretnél igazán jó lemezt hallgatni, ezt mindenképpen szerezd be.

junkies - félelem és reszketés budapesten

Számomra mindig érthetetlen volt, hogy a magyar rock-metal élet miért ilyen egysíkú. Hogy van az, hogy bizonyos, sok esetben igencsak gyengécske bandák évekig, évtizedekig a felszínen képesek maradni, mások pedig képtelenek felbukkanni a víz alól? Nagyon jó példa erre a Junkies. Gyerekkorom egyik meghatározó bandája volt ez a punk zenekar. Imádtam a szövegeiket, tetszett a zenei egyszerűség, 14-16 éves koromban meglehetősen könnyű volt ezzel azonosulni. Aztán röpke tíz évvel ezelőtt egy laktanyából strandra tolt vidéki fesztiválon már láttam, ezek a srácok pusztán a megélhetés miatt nyomatják. Van ilyen, nem csak ebben az országban. Mégis rossz volt látni ezt egy gyerekkori kedvenctől. (így vérzett el valamikor Paksi Endre is nálam)

Eltelt újabb tíz év, ma már 20 éves a zenekar, van új lemez, a megszokottnál valamivel nagyobb sajtóérdeklődés. Gondoltam veszem hát a bátorságot, és meghallgatom az új, Félelem és reszketés... című felvételt. Én igazából értem a koncepciót, felfogom, hogy nem én vagyok már réges-régen a célközönség. Valahogy mégis nagyon rosszul esik az általam eddig jó szövegírónak tartott Szekeres András szájából, punk nóták dalszövegeiben olyanokat hallani, hogy „fészbuk”. Nem megbocsájthatatlan bűn, de hogy tíz évre megint kerülöm majd a Junkiest az fix.

marilyn manson - the pale emperor

Megközelítőleg három hete azon gondolkodom, hogyan lehet ezt a kritikát megírni. Hogy fog kinézni ezen a blogon: az utolsó Marilyn Manson lemez jó. Akkor végül is ideírtam, nem mutat "csúnyán". Megkapom nyilván, hogy miféle dolog ez, de most kénytelen leszek bevállalni. Közel húsz éves az Antichrist Superstart, ami sosem volt a kedvencem, viszont mindenki felkapta rá a fejét. Elmondhatunk erről a több mint negyed évszázadról hideget-meleget, valahogy most mégis a figyelmetekbe ajánlom 2015 első megjelenései között érkező The Pale Emperor-t.

Túl sok jót a 2000-s évek végétől nem hallani sem a zenekarról, sem a koncertjeikről. Olvasom én a véleményeket, kerültem rendre a koncerteket. De ez, amit az új anyagon találtam igencsak meglepett. Letisztult, szimplán depresszív, ötletesen egyszerű, már-már desszert. Semmi fölösleges pózolás, nyafogás nincsen a lemezen, szimplán egy "jó nagy köröket" lefutott banda, kellemes meglepetése.

isole - the calm hunter

A svéd doom egyik kiemelkedő, oszlopos tagja az Isole. Tavaly év végén megjelent lemezük ezt tovább erősíti, még akkor is, ha a tagok egyik fele több projektben egyaránt részt vesz. Valahogy mégis kulturáltan, északi emberekhez méltóan, helyén kezelve a dolgot nyomatják a jobbnál jobb muzsikát. Így lehet picit mostohagyerek az Isole, vagy éppen az első szülött? Talán a második állítás az igaz, ha meghallgatod az új lemezt, semmi mostohát, félvállról vételt nem fogsz tapasztalni.

Valahogy ezek az északi népek nem tudnak unalmasan zenélni. Még egy ilyen műfaj, mint a doom is kicsit teltebb, izgalmasabb, amikor kikerül a kezük közül. Pont ilyen a The Calm Hunter címre keresztelt 2014-s anyag is. Tele meglepő fordulattal, kiváló ritmusváltásokkal, dögös riffekkel, és nem egy esetben varázslatos szólókkal. A párhuzamosan futó vokál engem itt-ott zavar, de van, aki ettől a teátrális előadásmódtól van elájulva. Olyan mintha egy doom metal operát hallgatna az ember, ami egyáltalán nem fullad unalomba. Szép.

yob - clearing the path to ascend

Lassan ébredek a téli álomból, nem tehetek róla. Nyilván az idő sem segít ezen, hiszen errefelé három hete késő őszi képet fest ez a január. Mit is lehet ilyenkor tenni, mint súlyosabbnál súlyosabb doom zenéket hallgatni, és várni a napsütést. Csodálatos ezekre az időkre az új Yob lemez, ha eddig nem ismerted őket és bírod a hegyomlás riffeket, a lassú, földbedöngölő klasszikus doom zenét, mindenképpen hallgasd meg.

Ráadásul ez a sámánének annyit dob az egészen, hogy néha már könnycseppeket vagyok kénytelen morzsolni zenehallgatás közben. Négy szám, picit több mint egy órában. Új kiadó, maximumra járatott hangzás, mocsár, köd, sarat túró vaddisznók, sámánok, minden, amit csak akartok.