2019. szeptember 18., szerda

tool - fear inoculum

Több mint egy évtizedes hallgatás után megtörni a csendet, és kidobni egy közmegelégedéssel fogadott korongot nem egyszerű. Pláne nem úgy, ha az utóbbi időben már szándékosan szívatod kedves közönséged, és a végtelenségig játszol az idegrendszerekkel. Majd napvilágra kerül a Fear Inoculum!

Szerencsére nem kellett 10.000 napot várni, ahogy a srácok ígérték. Röpke 13 év elég volt egy új Tool lemez megszületéséhez. De milyen lett ez a lemez, hogy is lehet ezt megfogalmazni akár egy posztban, akár egy hosszabb gondolat sorban? Még nem tudom, de megpróbálom.

Tudatosan kivártam, végig rágtam - talán helytelenül - a kritikák jelentős részét, ami megjelent az új anyag kapcsán. Normál esetben ez a taktika nem szokott működni, de itt más a helyzet. Engedtem magamnak, hogy minden kis részlet felszínre kerüljön, sőt megkerestem a mások által talált apróságokat, végül összeállt egy elfogadható összkép erről a monstrumról, erről a hét dalról, amit a Tool ma transzcendentális metalnak gondol.

Tavaly év elején megjelent néhány komolyan vehető stúdiófotó, megszólaltak bennfentes zenésztársak, aztán Joe Barresi producer is. Felbukkant két sosem hallott dal koncertfelvétele, aztán az idén a „várható megjelenésből” végül „megjelenés” lett a nyilatkozatokban. Augusztus 7-én hivatalos előzetesként és digitális kislemezként publikálta a banda a címadó dalt, amely mára túl van a 10 milliós nézettségen, valamint ezzel egyidőben digitálisan is elérhetővé vált a Tool-életmű a streaming szolgáltatóknál, aminek idáig ellenálltak. A felhajtás nem volt véletlen, mert olyan album volt érkezőben, amely – ilyen hosszú várakozás után – új korszakot jelent a banda életében.

Elvetették Danny Carey eredeti ötletét, hogy egyetlen zenefolyam legyen a lemez, így 7 különálló dalból áll az anyag, de így is a CD formátum fizikai határán van a több mint 79 percnyi játékidő. Inkább nevezhetőek ezek tételeknek, mint daloknak, súlyos falat mindegyik. A súlyt persze most se két oktávval lehangolt gitárokkal sikerült elérni, hanem a szigorú hangszereléssel, a sötét hangulattal, amelyet óriási dallamok szőnek át, James Maynard Keenan alighanem pályája legjobbját hozta az ének teljesítményével!

Valamennyi tétel lassan bontakozik ki, akár egy drámai mű, az expozíciót konfliktus, harc, krízis, majd végkifejlet követi a Tool védjegynek számító zenei eszköztárával, Keenan azt nyilatkozta, hogy sok meghallgatás szükséges az album megértéséhez, amelynek fő témája az idősebbé és bölcsebbé válás: „Honnan, hová jutottunk el, és min mentünk keresztül.” Arról is beszélt, hogy a 7-es szám visszatérő motívum mind az album koncepciójában, mind a szokatlan zenei ütemekben.


Egyre többször meghallgatva még mindig nagyon friss számomra mindez, de azt egyből érzem rajta, hogy sok időbe fog telni, amíg mindenki – magamat is beleértve – igazán értékelni tudja az új mesterművet. Nincsenek benne a Soberhöz vagy a Schismhez hasonló „slágerek”, viszont formailag talán ez a legletisztultabb Tool, ahol a komolyzenei minimalizmus mintájára alapuló építkezések minden korábbinál erőteljesebben érvényesülnek, ahol minden változás az ismétlésekben egy új színt és érzést hoz.

A zenekar virtuózainak számító Justin Chancellor basszusgitáros és Danny Carey dobos pedig minden korábbinál tökösebben szólnak. De a legnagyobb egyéni teljesítmény díját ezúttal is Danny Carey érdemli. Valami elképesztő, hogy miket dobolt össze ezen az albumon is, nem feltétlenül technikai, hanem kompozíciós szempontból!

A 7 dal nem olyan sok, hogy egyenként ne érjen meg néhány szót: a már említett címadó dal az első, nagyon erős kezdés akkor is, ha ez csupán egy nagyszerű dallam, ismerős hangszeres megoldások gyűjteményében, a dobjáték egyenesen a Reflectiont idézi. A Pneuma pszicho riffelgetése a Revolver magazin spanglizós képét juttatja eszembe, amiből egy zord űrutazás bontakozik ki, a katarzis viszont sajnos önismétlés. Az Invincible volt az egyik élőben megszellőztetett előzetes, ez is remek dal, amiben sokat merítettek saját maguktól.

Mindkét állítás igaz az ezt követő Descendingre is, aminek csodaszép az ének dallama. A Culling Voices a lemez talán legnehezebben kibontakozó tétele, valóságos rapszódia, erős csúcsponttal. A Chocolate Chip Trip kicsit kilóg a sorbó,l mind a viszonylagos rövidségével, mind azzal, hogy ez Danny Carey instrumentális elektro-borulata dobszólóval, nem érzem a sorba illőnek, de lehet, hogy passzol a történethez, én eddig még nem jutottam el. A 7empest kiváló lezárás, sikerült a Vicarious dühödt befejezésének hangulatát egy 15 perces tétellé fokozni.

Összességében egy nagyon ütős, magával ragadó lemezt kapunk, ami olyan sokrétegű, hogy hónapokba telik még a teljes feltárás. Ha megvalósul egyáltalán mindez. Ritka, hogy egy zenekar ennyire kiforrott, stílusos zenét játsszon. Zenei élményben nálam felnőttek a Pink Floyd szintjére. Mindenképpen dicséretes, hogy ez az album megszületett, megjelent. Sokat hozzátesz az egyetemes rock történelemhez, még ha egy másik megközelítésből is érkezik.

Értékelés: 5/5


infók:

tracklist:
01. Fear Inoculum
02. Pneuma
03. Invincible
04. Descending
05. Culling Voices
06. Chocolate Chip Trip
07. 7empest

Műfaj: transzcendentális metal
Megjelenés: 2019. augusztus 30.
Kiadó: RCA Records

1 megjegyzés:

  1. Ha lenne elég időm, meg kedvem (Az új Metallicahoz lesz:D), de nincs.

    Na ez a lemez (én nem szerettem a Toolt eddig) kibaszott jó.
    Elvarázsol. Nem lehúz és nyomorgat hallgatás közben, hanem símogat, nyugtat, boldogít. Óriási az ének és a dob is...
    Szerintem 10x nem írtam még le életembe, de ez nagyon durván rendben van. Szereztek egy új rajongót! Imádom. Zseniális!

    VálaszTörlés